Papírmalom

Fejezet 2

I. KŐRÖSTŐL FOGARASIG

Ezt a történetet nem magam találtam ki, hogy kedvem szerint eldönthetném: itt az eleje. Vége húsz helyen is lehetne, ha már elmondhattam, mi volt a Papírmalom.

Gyermekkoromban történt. Mintha csak ma lenne. Fényképezhetném, ha volna belsőképvevő készülék.

Keresgélem, hogyan is mutathatnám meg hűségesen azt a régi várost. Nyáron is hófedte hegyek alatt egy tágas laposságra épült, és azt a síkságot a havasokkal szemközt ugyancsak hegyek zárták körül, de azok másfélék voltak, zöldellők, alacsonyak. Soha be nem érő savanyú szőlőt teremtek, amit a tőkén nőni ott láttam életemben először. A szőlőhegyek tövénél mély, szabályozatlan folyó kanyargott, az Olt. Hátán teasárga színű volt a hab. Partján sok szomorúfűz bólogatott a vízbe.

A nagy háború utáni években jártunk. A fiatalok, mintha mit sem tudtak volna az elmúlt rettenetről, gyanútlan életörömmel vetették magukat a lehetséges szórakozásokba. Az Olt felrobbantott s még helyre nem állított hídcsonkja alatt akkori szokás szerinti öblös csónakokban vadevezősök siklottak. A tehetős lányok fején fodros gumi fürdősapka, ami alól kétfelől egy-egy „vízhullám” cakkja kandikált ki. A szegényebb gyerekek csónak híján úszva keltek át a város felől a fűzfás partra, felmásztak a fákra, felhúzták magukkal magasra a lógó ágakat, azoknak a végébe csimpaszkodtak, s úgy csapódtak aztán a vízbe, mint ághorgokon lógó, félpucér csalétkek.

Ahol a havasokból lerohanó Berivoi nevű folyócska – miután áthaladt a városon – az Oltba torkollt, jókora öböl támadt. Éppen csónakkikötőnek való. Csak ne löccsentette volna ez a folyócska a Tímár utca cserzővargáinak ázott birkabőr bűzét az Olt esőlágy vizébe. De oda öntötte, miután utolsó külön útjaként átrohant a Lenkert és Vadkert nevű városrészeket összekötő fás-bokros ligeten.

Bennebb, a macskakövekkel kikövezett, mindig tisztára sepert, villanyfényes városban csatornává nemesedett a Berivoi. Kőpartba szorított medrét kecses hidak szelték át. Azokon a barokk oromfalas, régi szász házakból olyan tisztán sétálhatott ki a nagy piacra valamelyik Frau Balthes, mintha csak az egyik szobájából a másikba lépett volna át. Az empire formájú, sárga falú vármegyeházáig, de még talán a Bethlen utca végén álló, század eleji kórház hodályig sem volt muszáj sárba fúlnia, ott is jó járda volt. Csak ha valaki a Lenkert utcában sétált vagy a csupa fekete fenyőfa lepte temető táján a cigányvárosban, mit itt Cigóniának neveztek; ha szegény volt, s fent lakott Bosznia-Hercegovinában, ami két párhuzamos utcának, a Malom s a Fazekas utcának, megannyi kisiparosnak, kisiparosnál szobát, kamarát bérlő napszámosnak vagy szegény diáknak volt a városrésze, s amit azért hívtak így, mert ahogyan bizonyos legendák szerint Bosznia és Hercegovina sem voltak jóban egymással annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia kebelében, a Fazekas és Malom utcaiak is örökösen telekhatár kiigazítási perben állottak egymással, holott amúgy meg se lettek volna egymás nélkül, mivel mind édes egy komák és sógorok voltak ők. Az ő vidékük volt a sáros városrész.

A román leánykák, akik Galac, Betlen vagy Huréz faluból hordták be csikorgó téli hajnalokon, esős novemberben a fogadott tejet, túrót, mit a városi házakhoz, dagaszthatták a havat, port, sarat, s a serdültebb falusi román diákocskák is, akik falujukból a gimnáziumba mentek, de inkább hagyták volna megfagyni a lábukat az apjuk lötyögős, lyukas talpú, kiszolgált katonabakancsában, bocskorban semmi esetre sem jártak iskolába. Olyat már csak fenn, a havasokban hordtak a csobánnak nevezett juhpásztorok, a falusi öreg asszonyok, meg, igaz, ünnepeik alkalmával a máskor magas sarkos, körömcipős városi úrinők is, büszkeségből. Az volt akkor szokás, hogy körbe tűzködött fáklyák égjenek a nagy piacon, a Luther-hitű szászok temploma meg a Schuhl-féle zsidó bankház között. A városiak is, népviseletbe öltözve, körbefogóztak, és együtt járták gyors ütemű, szenvedélyes táncukat.

Kétemeletes ház csak egy volt a városban, s az éppen a gimnázium. Ahogy szembekönyökölt a Berivoi hídsorával, s templomocskák és kalapos ószász házak fölé magasodott, beillett volna palotának is. Azt a század elején annak a régi ispotálynak a helyére építették, amit még árva Bethlen Kata önéletrajz meg imádságíró, kórházalapító, a papírmalomban rongyot papírrá őröltető, könyvet nyomtattató, gyermekei elvétele miatt a sok nagy testi-lelki szenvedéstől meg a végtelen vallásosságtól kissé eszelőssé vált egykori erdélyi nagyasszony hagyott volt a reformátusokra. A régi magyar állam megvette azoktól az ispotály helyét, Mikszáth Kálmán meg, aki tizennyolc éven át Fogaras képviselője volt, kijárta, hogy efféle szép, nagy, új palota legyen a csakis humán gimnázium.

helyétDe mindez semmi igazi képet sem mutat még az én történetem Fogarasából, ha nem láthatja az ember az eddigiekhez tetézve a város kellős közepén levő jókora várat, amint négy zömök főbástyájával, tornyos, belső kastélyának eper piros cserépfedelével, a fehér köpcös bástyákat körbekerítő, alvadt vérszínű kő várfalával elterpeszkedik egy jókora, három méter mély árokban. Meglehetős épen maradt meg annyi időn át ez a vár; a keserves és regényes romok Közép-Kelet Európájában: szokatlanul épen. Első látásra talán a piros cserepek vidámsága, a bástyák villogó fehérje keltette azt a csalóka érzést, hogy derűs csend, szinte joviális béke lebeg a vár felett, s mintha még mindig ott feküdnék a Rákóczi-címeres kis belső teremben a már senkitől sem sajnált Apafi Mihálynak, az utolsó erdélyi fejedelemnek italozástól eldagadt, megbékélt s ártatlant formázó teteme a ravatalon; a várbéli urak meg csendesen torolnának a boltozatos kancelláriában, kifogyhatatlan ború ezüstkupákat hajtogatva, s azt a lyukas gondolatot eregetve a tető felé, hogy most már úgyis minden mindegy, hadd múljanak el hát legalább vidáman.

Csak a tetőcserép színe s a várat körítő zöld övezet csalta derűlátóvá a szemet. A várban katonai börtön volt 1851 óta egyvégtében s még hetven évvel későbben, az én történetem idején is. De ez nem tette lehetetlenné akkor azt, hogy aki nagyon akart, ki- és bejárkálhasson a régen felvonóhídját vesztett kőkolosszusnak külső vár néven nevezett részébe. Mehetett látogatóba is a várnagyhoz, ha véletlenül jó ismeretségben lett volna vele, s az is lehetséges volt, hogy valaki városbéli a várkápolna harangozójától megrendelje a halottbúcsúztató harangozást, mivel érvényben volt még az a régi szokás, hogy lélekharangként a vár sivító hangú csengettyűjével kongattasson esetleges halottjának a hétfelekezetű város valamelyik harangszóra szokott lakója.

A külső várfalat négy oldaláról gesztenyefákkal beültetett sétatér szegte be. Rohanhattál egy fél óra hosszat körben a vár körüli sétatéren, ha például a Mikes Kelemen utcában laktál, otthon felejtetted a korcsolyakulcsodat, nem volt ötven banid, hogy érette Juon bával felcsatoltassad, s mégsem akartál lemaradni a jégbál kezdetéről. Mert nem akármilyen korcsolyapálya fehérlett a vár óriási, északi árkában. Fagyasztani azt sohasem kellett, voltak telek, mikor novembertől március derekáig egyvégtében állt rajta a jég. A sétatéri gesztenyéken többször volt hóból a falomb, mint karajos, zöld levélből.

Fogaras az első világháború előtti Magyarország második leghidegebb helye (az első Botfalu volt), mint azt Babits Mihály tanár úr érdemesnek tartotta megírni, mivel jó tíz évvel az én történetem előtt sokat didergett ebben a városban (az édesanyjával folytatott levelezéséből is kiderül), s bár semmi porcikája sem kívánta a sportot, jobb szórakozás híján, mert Fogarason „mindenki” azt tette, korcsolyázott ő is. Egy szíjon lógatva vitte a hegyes orrú korcsolyáját, mint mesélték. Már akkor is, neki is Juon bá csatolta fel valamennyi fillérért – vagy talán krajcárt mondtak akkor? – Kissé le volt taposva Babits tanár úr cipője sarka, s ezért nehezen fogta a csavar, külön bokatartó szíja meg nem volt. A hosszú flanel nadrágját egy félarasznyira felhajtotta, a télikabátját felakasztotta egy szegre, félmagas, gömbölyű fekete keménykalapban, kis bajusszal, fülét: is betakaró sálban, kiskabátban, kesztyűsen, többnyire magányosan csúszkált a jégpálya külső szélén körbe-körbe. Lánnyal senki se látta soha a húsz-egynéhány éves fiatalembert, legfennebb Ambrózy tanár úrral kettesben, karon fogózva, de nem bógniztak, csak meneteltek, s Babits néha megállott ott, ahol a két bástya közt a várból kivezetett az úgynevezett északi kiskapu – éppen fordult ott a jégpálya – s ő rá-ránézett erre a már földbe süppedő kapura, amin – történeti emlékírók szerint – az erdélyi fejedelemségre törő egykori várurat, Mayláthot csalták ki a török táborba. Aztán, mint aki elrestellte, hogy a már nem látható múlt időket nézi, s nem korcsolyázik, néhány mozdulatot tett hátrafelé, perdült is, mintha hátrafelé jobban is tudott volna korcsolyázni. De csakhamar előreiramodott neki újra. Sietve bement a bükkfahasábokkal pukkadásig fűtött bódéba, a melegedőbe, lecsatolt, s hazasietett a sáros Lenkert utcába, görögül tanulni, verset írni a Nyugatba, többször éppen erről a hideg, nagy történelmi múltú, tarka népességű, isten háta megetti furcsa városról is, amit úgy, de úgy rühellett; vagy dolgozatokat javított, az új épületbe járó gimnazista fiúk magyar és latin dolgozatait, s felírta magának egy papírra – ki tudná mihez, talán egy tervezett regényéhez – ezeknek a diákfiúknak oly jellegzetes s egymástól annyira elütő keresztneveit. Ilyen nevek voltak ott, Babits tanár úr papírjain akkor a valóságban és jóval későbben, az én időmben is, hogy: Ovidius, Imre, Traian, Énok, Volmark, Constantin, Dezső, János, Virgil, Ábel, Sándor, Günther, László meg Klaus. De hol volt akkor már Fogarastól Babits Mihály, mikor mi oda kerültünk!

Fogaras akkor élte e századbeli átalakulásának első s leglázasabb éveit, s mégis, olyan is volt, mint valami halhatatlan kis múzeum. Az Apafi, a Brassai, a Vasút utcában állott még egy-egy kőoszlopos, címeres, régen elpolgáriasult, akkor meg már düledező kúria. A város legépebben megmaradt s legrégibb, 17. századi temploma a görögkeleti románoké volt; a Kárpátokon túli, egykori román fejedelem, Brîncoveanu építtette mór oszlopokkal meg bizánci kupolával. Ennek az ékszerdoboz kis templomnak minden egyes belső szegletét sokszínű festmény ékesítette, az oltáron aranylemezekkel borított ikon állt.

megmaradtA reformátusok 18. századi barokk temploma alacsony volt, zömök. Régi sírokkal teletömködött s akkorra már kertté laposodott cinterem vette körül. Egyetlen dombján az 1848-as honvédek jeltelen, fű lepte sírján szokott az én időmben a református elemi negyedik leányosztálya „nagyerzsébetasszonyt” játszani. Mert az iskola hátsó kapuja éppen erre a cinteremre nyílott. A templom zömök tornya kövér gallért viselt, mint egy 16. századi spanyol nemesember, csúcsa abból nyúlott fel nem nagyon magasra, óvatosan. A torony oldalába nagy kőtábla volt illesztve. A kőtáblán ez az írás volt olvasható:

E torony oldala tartya e nagy követ

E kő befoglalja amaz áldott nevet

Melyből akárki is méltán példát vehet

S példáját követvén az egekbe mehet.

E torony oldala tartya e nagy követ

E kő befoglalja amaz áldott nevet

Melyből akárki is méltán példát vehet

S példáját követvén az egekbe mehet.

Gróff Bethlen Kata ez Bethlen Sámuelnek

Kit szült Nagy Borbála mint édes férjének.

Az Úr e templomot másokkal fundálá

Ez asszony azután bolt és tserép alá

Vétetni költségét értte nem sajnálá…

Gróff Bethlen Kata ez Bethlen Sámuelnek

Kit szült Nagy Borbála mint édes férjének.

Az Úr e templomot másokkal fundálá

Ez asszony azután bolt és tserép alá

Vétetni költségét értte nem sajnálá…

Gidófalvy tanító úr olvastatta el velünk a felírást, s én máskor is olvastam, tízpercekben; már régen betéve tudtam a rigmusát, de attól még egy szót sem fogtam fel belőle, hogy hát ki is s mi is volt ez az asszony valójában. Azt is Gidófalvy tanító úr mondotta, hogy az az olvashatatlan jelzés a kő alsó szélén tulajdonképpen hun-székely rovásírás, s azt jelenti, hogy: Készíttette Bod Péter Igenben. Ettől sem lettem sokkal okosabb.

Készíttette Bod Péter Igenben.A torony előtt koporsó alakú kőemlék állott, azt lándzsás vaskerítés kerítette el, s mikor először láttam, még nem lehetett kiolvasni, hogy mi van rávésve, mert a kőemlék és a vaskerítés közt derékig ért a csalán. Papp Kati s a többi fogarasi gyerek csihánnak mondta a csalánt, s az már későbben történt, hogy Kati „egyesülete” kigyomlálta a síremlék környékét, s akkor teljes egészében látni lehetett, hogy a kígyós címerrel díszített kőre ezt vésték:

Teste e kő alatt Gróff Bethlen Katának

Lelke szent kezében vagyon Jézusának.

Ezerhétszázban lett világrajövése

Ötvenkilenztekben innen kimenése.

Teste e kő alatt Gróff Bethlen Katának

Lelke szent kezében vagyon Jézusának.

Ezerhétszázban lett világrajövése

Ötvenkilenztekben innen kimenése.

A kő északi oldalán egy kivésett liliom volt látható, s mert ezt az oldalt a moha is belepte, azt csak sokkal későbben tudtuk kisilabizálni:

Szegényt, oskolákat javávall segéllő

Tiszta szent élettel mások előtt fénylő.

Ezért mindenféle rend őtet betsülte

Tőlle félt a gonosz és távol kerülte

Áldott neve maradt, ezt jóságra szülte,

Győzedelmi székét már égbe beülte.

Szegényt, oskolákat javávall segéllő

Tiszta szent élettel mások előtt fénylő.

Ezért mindenféle rend őtet betsülte

Tőlle félt a gonosz és távol kerülte

Áldott neve maradt, ezt jóságra szülte,

Győzedelmi székét már égbe beülte.

Igen ám, de hosszú ideig, tán egy fél évig sem vakaródott le a moha foltja a csalántalanított kőről, és ezért sokáig csak ezeket a szavakat lehetett kiolvasni ezen az oldalon:

– maradt – − szülte –

győzedelmi székét – beülte –

– maradt – − szülte –

győzedelmi székét – beülte –

Ez a beülte zavarhatta meg a képzeletemet, meg az, hogy abban az időben néhány címét sem tudtam, melyik Jókai-regényt olvastam, s ezek után szabadon azt képzeltem el Bethlen Katáról, hogy talán testi épségét megőrzött módon maradt meg s úgy ülte be győzedelmi székét, valahol itt a föld alatt, esetleg egy nagy, átlátszó üvegharangban, a templom kellős közepének fenekén. S eléggé viszolyogtam attól, amit elképzeltem felőle. Pedig föld alatti templom nem csak itt volt Fogarason, hanem többfelé is. Volt föld alatti kápolna a vár kazamatái alatt, régi római templom a kálbori domb fenekén, földbe süllyedt kripta több is a főtér alatt, aminek felszínén a nagy hetivásárokat tartották pénteken, az utcabálokat meg ünnepnapokon. A legizgalmasabb föld alatti világ talán a református papék szép, új, palotának is beillő háza alatt lapult. Föld alatti? Izgalmas volt ott a föld feletti rész is.

beülteElnyújtott U alakú ház volt az. Az U két előreugró szára rövidebb, a ház közepe nagyon is hosszú, mert csak az két sorban épített hat, teremnek is beillő szobát foglalt magába. Az U mindkét szárához félkör alakú lépcső vezetett. Ahol az a sok-sok ezüstfenyő állotta a kettős sorfalat, ott volt az előcsarnok bejárata. Az előcsarnokban falra írt aranyozott betűk hirdették, hogy a további helyiségek: lelkészi iroda, tanácsterem, vendégszoba. A vendégszobán túl az U elágazott szára előtt újabb előszoba következett, s afölött ez volt: Magánlakás. Az U túloldali feljáratához parkosított kiskerten, tulipánágyások közé lefektetett aszfaltút vezetett. Ott nem volt kiírva semmi, de az is a magánlakáshoz tartozott: egy hosszú belső folyosó, hálószoba, fürdőszoba, külön házi vízvezetékkel, a tartály a padlásukon volt (egyszer láttam ezt a tartályt, az akkor volt, mikor Ferdinánd király meg Mária királyné meglátogatta a várost, s négyes fogattal végigkocsikáztak a főutcán, a papék utcáján. A padlásablakokból néztük a felvonulást). A vizet egyébként úgy kellett a szívós-nyomós kútból felpumpálni abba a nagy tartályba, s az télen mindig befagyott, akkor nem is tudhatták használni. Ezen az oldalon volt a nagy konyha is, a cselédszobák, kamarák s még egy teljesen különálló, kis kertre nyíló szoba is, amit Papp Kati már tizenegy éves korában megkapott a maga külön diákszobájának. Igaz, Kati az egész tizenkét szobás csudálatosságból csakhamar kikopott, mert mikor román állampolgárokká váltunk, Papp esperes éppen ennek a nagy háznak hivatalos szobáiba telepítette, iskolaépület híján, a magyar nyelvű új, nyolcosztályos gimnázium egyes osztályait. Én harmadik gimnáziumba például a volt lelkészi irodába jártam, ott a templomból kimustrált lócákon ültünk, és előttünk olyan hosszú, egyvégtében levő alig bemázolt fenyőfa asztalok állottak, amiket Glanz asztalos csinált ingyen, buzgalomból, hogy legyen az ő Piroskájának is min tanulnia. Negyedikben meg éppen a tanácsteremben volt az osztályunk, ahol annyi kép függött a falakon, hogy lehetetlen volt tőlük a tanárra figyelni. Mentés fejedelmek, főkötős fejedelemasszonyok olajfestékkel megfestve, szakállas püspökök, régi kopasz írók képei függtek kétoldalt és előttünk, hátunk megett pedig kilenc, majd a mennyezetig érő üveges szekrény állott, tele rettentően régi könyvekkel és iratokkal. Az iskolatábla, amit szintén Glanz úr csinált, egy Bornemisza Gergely nevű íróember nagy képét takarta el félig-meddig, ahogy ott állott három lábon, de a Bornemisza bajusza rácsurgott a fekete táblára s lehetetlen volt nem azt nézni inkább, mint alatta a ráírt számtani aránypárokat. Mikor szünetre mentünk a tanácsteremből párosával, s halkan kellett lépnünk a „Magánlakás” előtt, de mi kellés nélkül is sietve és lábujjhegyen óvakodtunk ki onnan is s az előcsarnokból is, mert az iroda s tanácsteremből lett osztály közt a falból egy rettentő nagy kulcslyukú acéllemez ajtó borzasztott; az volt a páncélszoba ajtaja, s abban tartották az egyházi kincseket, a Bethlen Gábor fejedelem adta aranykelyheket és sok-sok ládában négy- és ötszáz éves hímzett selymeket, fátylakat, úrasztala terítőket, okmányokat. Papp Kati egyszer, mikor szellőztettek, mutatott egy merő kankalin-sárga, két centis domború hímzéssel kivarrt selyem valamit, hogy az volt a Bethlen Kata menyasszonyi szoknyája, de most az is templomi terítő.

Az előcsarnokból párosával végigmentünk a park aszfaltján, át egy kapun, amire Esperes bácsi, aki azt a csodálatosan furcsa, annyi szenzációt keltő új iskolát csinálta, mindenféle napiparancsokat szegezett ki, hogy melyik udvaron, melyik kertben, mit nem szabad tízpercben művelni. Két udvaruk és két kertjük is volt a kiskapun túl, a kert megett. Mi lányok az első tágas udvaron játszhattunk, ahol körben fásszínek s mindenféle kamarák állottak; oda nyílt Pappék konyhafeljárata, de még a szuterén lejárata is, mert az U alak eme része alatt a régi pincét kikövezték, s előkelően szuterénnek nevezett alagsornak képezték ki; volt abban kenyérsütő kemencés szoba, mosókonyha, száraz kamra, ég tudná, mi minden. Az ablakai a mi játszóudvarunkra nyílottak. Ezeken az ablakokon suvadt be s huppant le a száraz kamarába tízpercben Papp Kati, mivel ő otthon volt az iskolában, s mert azzal a szemtelen, papkisasszonyos jótékonykodásával mindig is kellett neki valamit, nagy színészkedés közben, a többi gyereknek adakoznia. Egyszer vagy tíz szál füstölt szárazkolbászt lopott ki az alagsori kamarájukból, az ablakon egyenként nyújtogatta azokat felfelé, hogy együk tízóraira; csak úgy kapkodták és falták a lányok, kenyér nélkül, de én nem. Nekem volt hazulról fedeles vajas kenyerem. Máskor meg, miután a szárazhúsos kamara ablakát Kati miatt többet nyitva nem hagyták Pappék, a szintén alagsori mosókonyha nyitott ablakán suvadt be a szuterénbe, ott eljutott abba a zugolyba, ahol a savanyított káposztáshordóik állottak, s azt adogatott az ablakon át fel az osztálynak: egész fej savanyított káposztákat, meg sarvaltat is marokszámra, tízóraiul. Nem tudtam megállni, hogy ne csippentsek vagy két nagy levelet arról a káposztafejről én is, amit éppen Kiss Rózsa kapott volt el. Végül aztán minden alagsori ablakot csukva tartottak Pappék az osztály meg főleg a saját Katijok elől. De még mikor nyitva voltak ezek, késő ősszel is, hogy szellőzzenek a holmik odalent, egy ilyen, a föld felett alig valamivel nyíló ablakszárnyon hintázni lehetett úgy, hogy ráült az ember. Persze, csak könnyű ember. Az ablak felső keretének a tetejére ült, elrúgta a lábát a földtől, behajtotta, s háttal nekicsapódott az ablakcsukódás helyinek. Kurta láb kellett hozzá, nekem nagyon magasra kellett volna felkuporodnom, hogy jól hintázhassam az ablakon, de Dombossy Sára, amilyen kicsiny és soványka volt, éppen jól ráfért, s mindig nyomban ő foglalta el az első nyitott ablakszárnyat, hogy azon lengesse magát, s úgy tízóraizzék. A tízóraiját sárga damaszt asztalkendőben hozta hazulról, a kendő csücskébe címer volt hímezve, s azzal a címeres csücsökkel fogta meg a diós kiflijét, úgy eszegetett. Én nem szoktam valami sokat játszani a lányokkal, mert mit is? De eladdig azt sem gondoltam volna magamról, hogy verekedős vagyok. Lehet, hogy én szerettem volna az ablakon tízóraizni, ha nem vagyok olyan hosszú? Vagy ingerelt Sára, hogy a világon van, olyan más és előkelő? Nem tudom megfogni, hogyan történt, de odaugrottam hozzá, mint aki őt onnan félretolná s meglegyintettem. Úgy esett le az ablakról, mintha istenesen pofon verték volna, elterült hanyatt az aszfalton, azt hittem meghalt, de szerencsére láttam, hogy a diós kiflijét gondosan magasra tartja a gyomra felett. Megrémültem, hogy mit tettem! Hogy én ilyen erős legyek, s ő olyan gyöngekönnyű semmiség, s hogy ütni nem lehet! Soha életemben nem tudtam többé kezet emelni senkire sem, talán ezért. Pedig Papp Kati akkor váltig nevetett, azt mondta: Talpra Sára, porold le magadat, te meg tartsd a képed, Bajkó Györgyi! Kenj most te le egyet Györgyinek, Sára. S kvittek vagytok!

Én azért nem tartottam oda a képemet Sárának a Kati tanácsa szerint, csak álltam, reszkettem, szégyelltem magamat s vártam, mi lesz.

Sára végre felkelt, semmi baja sem esett, végigmért, s azt mondta:

– Finom nevelést kaptál. Meglátszik, hogy lódoktor az apád!

Hogy hogyan volt tovább, arra most már nem emlékszem pontosan. Ugyanannak a nagy történetnek sok kis része többször is, több helyen is eszembe jut. Talán éppen akkor csöngették be a tízpercet. Ez is olyan fura csengő volt, Esperes bácsi szerelte fel saját kezűleg a kiskapura, s eredetileg kos-kolomp lehetett. Mindig valamelyik fiúnak kellett meghúznia, a hetesnek, aki ki sem mehetett tízpercben levegőzni, hanem bent kuksolt a tanácsteremben, s a nagy faliórán leste, hogy a tízperc leteljék. Mi fiúkkal vegyesen jártunk iskolába első gimnáziumtól kezdve, de játszanunk azt külön kellett; ők a hátsó nagy udvaron játszhattak métát, futballt, bakugrást, a nagy csűrök, kocsiszínek meg eperfák előtt. Bakugrást, azt játszottam volna én is, de ezen a kis udvaron, kivel? A hátsó nagy udvarról egy hosszú kert vezetett lefelé málnással, méhessel, virágokkal, s zöldségágyásokkal, egészen a Berivóig. De volt még Pappéknak egy külön nagy gyümölcsösük is, az U alakú ház háta megett, oda mi, iskolások, nem járhattunk persze, legfennebb tanítási időn kívül a Kati barátnői, ha sikerült neki odacsempésznie azokat. Ez a hátsó gyümölcsöskert termette azt a cigányalmafát is, melynek ágai szinte behajlottak a tanácsterem osztály ablakain, ha Nelli néni kinyitotta azokat, hogy jó levegőt szívjunk. Volt ennek a kertnek egy olyan alakú része, mintha egy L betű feküdnék a földjén. Ezt az L betűt facsaró illatú, elvadult feketeribizli-bokrok borították. A bokrok alatt nagy, lapos kövek feküdtek. Egyik-másiknak látni lehetett a szélét. Ez az L alakú, földbe süppedt kősor volt a régi jezsuita kolostorhoz tartozó kápolna egykori teteje. Mert ez olyan iskolává lett református papi palota volt, ami egy hajdani katolikus kolostorra épült. A ház U-jának azon a szárán, ahol a hivatalos rész feljárója is volt, s még túl is a glédában álló ezüstfenyősoron, a ház legtöviben volt egy pincelejárat. Ez egészen másféle volt, mint a szuterén. Meredek lépcső vezetett belé, ezt nem kövezték ki, alul földes volt, mint a szőlőpincék, fent meg boltozatos. Ide is bevezették a villanyt, de csak egy kis körtét lehetett meggyújtani a bejárat felett, lent, az almás és zöldséges polcokon túl, ahol fordult a pince, ott vaksötét volt. Ezt a boltozatos pincét az U szárának a végén boltíves, elfalazott kapu zárta el. Vagyis a vakítóan modernre épített középszárny, a magánlakás termei alatt volt valami olyas, amit nem akartak vagy nem lehetett használni. Betömték-e az egész közbeeső részt, vagy csak elfalazták kétoldalt a szuterént betonnal, emezt meg kövekkel, ki tudná? S hová vezethetett az a kapu?

valami olyas,Papp Kati tudni akarta. Agyafúrt gyerek volt ez a Kati, nem hitt semmiben, vagy hogy éppen mindent el tudott képzelni, s nyomban ki is próbálta volna, miből mi az igaz. Az öreg harangozó bácsi mesélte neki, mikor odaköltöztek, hogy ez a ház az ócska, régi papi házra, az meg még azelőtt egy katolikus kolostorra épült, s hogy e között az ászkos pince meg a szuterén rész között egy nagyon nagy kripta van, abban feküsznek sorban a jézsoviták, meg egy apáca is van ott, azt elevenen falazták be egy fülkébe valami vétke miatt. Mikor őkeme beharangozza a harmadikat, hát nem a visszhang zúg az U alakú ház öblében, hanem csakis az apáca lelke sír. Kati eltökélte, hogy ő kiszabadítja, ne sírjon többet. Meg miért is kell neki egy sor sose látott koporsó meg fülke, meg ki tudja, mi felett laknia, ha ugyan igaz, amit harangozó bácsi regél. Legalábbis megnézi, mi igaz a meséből s mi nem.

De kicsi volt, elég vézna, bár karjai jók, nem mint nekem, a fát aprító fejszéjüket elbírta, s azzal állott neki, hogy a befalazott ajtót nagy titokban áttörje, vagy három sor téglányi lyukat vert is a falban, s hátgerinc borzoló rettegéssel be is dugta abba a karját, de ismét csak falat ért. Azt füllentette, hogy nem félt, de nem igaz, félt, s hogy a hátborzongást elűzze, hangosan énekelt, míg a falat csapkodta. Mikor egyedül nem boldogult, felheccelt egy-egy lányt az osztályból, hogy az menjen le vele titokban falat bontani; ez későbben derült ki. Mindenkinek más és más mesét mondott, hogy miért kell ezt a furcsaságot mívelni; Malmos Babának, aki annyira szerette a pénzt, hogy már nyolcéves korában a saját kertjükből szedett zöldséget árulta a piacon iskola kezdete előtt, azt mondta: ott túl a falon rengeteg kincs van, gyere, barátom, leljük meg! De Baba félt a pincegádorban cuppogó óriási varangyos békáktól, és nem bízott a kincsben. Németh Icának, aki katolikus volt, rettentő babonás, és hozzánk járt, azt mondta: ki kell szegény apácát szabadítani a föld alól, merő bűnbánatból, hiszen rettenetes, hogy „mi, reformátusok” rátelepedtünk a tetemeikre, nem? Ica sírt izgalmában, le is szállt Katival a mélységbe, de mikor az egy nagy kőre mászva gyertyát gyújtott, s dugott be a már kivert lyukba, hogy látszik-e már valami túlsó rés, nyílás, Ica sikoltva kirohant. Másnap iskolába sem jött, mert láza lett, és állítólag meg is gyónta az egészet Bíró páternek. Nekem azt mondta Kati:

– Bátorságpróba az egész, és kész! Jössz, Györgyi? − Én nem félek a békáktól és a sötétségtől sem nagyon. A pincében fenséges illat terjengett. Az elfalazott ajtó előtt sok-sok polcon rengeteg télire eltett aranysárga pónyik alma állott.

– Üss vagy tízet te is – mondta Kati –, te hosszabb vagy! – s kezembe nyomta a kis fejszét. Inkább csákány kellett volna vagy valami vasrúd; a fejsze foka nem sokat bomlaszt az ilyen kőkeretbe ékelt téglasoron, az éle meg csak kicsorbul egykettőre s addig is morzsaszt inkább, nem fejt. Nincs jó karom, de azért nekiágaskodtam, s ahová Kati egy gyertyával odavilágított, húztam vagy ötöt. Az ötödik ütésre olyan hang hallatszott, mintha valami csatornán zuborogva kőtörmelék rohanna le, le valahová. Szívdobogva füleltünk. Aztán Kati felállt a kőre, behunyta a szemét, s hogy nekem is megmutassa, milyen bátor, szemem láttára bedugta a lyukba a karját. Könyökön felül beleveszett a lyukba a karja, de lassan s csalódottan visszahúzta, morzsolta a kőport az ujja begyéről.

– Falat érek még mindig – mondta. – Ki tudja hányszorosan betömték.

A guruló törmelék zaja elült. Csend lett, Kezdett Kati bal kezének körmére égni a gyertya. Elfújta.

A sötétben, mintha hirtelen érett volna egyet, új, erősebb illatárt eresztett a polcokról a pónyik almasor.

– Akarsz egy almát?

– Lehet?

– A mienk. De én loptam is már, te nem? – s a kezembe nyomott egyet.

– Almát loptál?

– Csudát. Zsemlét Wazekéktól.

Megállt a harapás a számban. Szerettem volna megkérdezni: miért? De csak nyeltem egyet az alma levéből. Kati mondta kérdés nélkül is:

– Mi sose veszünk zsemlét, Nelli néni hat kenyeret süttet egyszerre Chivával a szuterénban. Mindig régi kenyeret eszünk. De ne hidd, hogy azért. Csak kipróbáltam, hogy milyen lopni. Vedd tudomásul: rettenetes.

– Akkor meg… – mormoltam valami ilyesmit.

– Te, utána egyszerűen kilelt a frász. Hogy hátha meglátta Wazek néni vagy az inasuk, csak nekem nem szólt, de megmondja esperes bácsinak, s ő agyonver, agyon, hidd el. Nem tudtam beleenni. Eldobtam a fenyők alá, napokig ott volt, rémes. Végre valami sündisznó vagy mi elvitte, de mit irtóztam. Nem mondták meg Wazekék esperes bácsinak. Mindent a legjobb kipróbálni, nem? Azt hiszem, nem lopok többet. Na, ez is ki van már próbálva és kész! – Ezt az apáca lelkének a kiszabadítására mondta. – Nem megy és nem is érdekes – hi! –, ha megtudná esperes bácsi, na, gyere, suvadjunk. – S kióvakodtunk. Aztán sokáig rám sem hederített ez a sokbeszédű Kati. Az apját hívta esperes bácsinak, éppúgy, mint a többi gyerek, az anyját meg Nelli néninek.

Nelli néni történelmet meg magyart tanított nekünk: tankönyv híján csak úgy a saját fejéből mesélgetve, vagy néha úgy, hogy nem iskolai, hanem vaskos öreg könyvekből felolvasott. Fakó hangja volt Nelli néninek, de ő azt hiszem, azt hitte, szép hangja van, mert azt a törött hangocskáját olyan dallamosítva formán használta. Nagy, barna szeme erősen csillogott, és arccsontján néha két kerek piros folt ült ki. Kati iskolai titkos újságot szerkesztett anyjának, Nelli néninek az óráin a pad alatt, az osztály nagy része szintén nem figyelt, mert hiába mondott érdekeseket, ha olyan fakó, gyönge, daloló hangja volt hozzá.

Egyszer, mikor éppen figyeltem, azt mesélte városunk története kapcsán, hogy a régi református templom valaha a mai nagypiacon állott. De 1704-ben – ezt a számot könnyen megjegyeztem, amiben hetes van, az rögtön a fejembe vésődik –, szóval 1704-ben, miután Erdély önállósága végképpen megszűnt, a Gubernium megalakult, s az osztrákok minket mint tartományukat, bekebeleztek, a templomot az akkori új osztrák várparancsnok ágyúkkal lelövette, azon a címen, hogy túl magas volt a tornya, abból a toronyból be lehetett látni a várba, olyan pedig nincs többé, hogy abba valaki csak úgy beláthasson! Az a régi templom a mai piacon – még valamikor az Árpád-házi magyar királyok idejében épült, gótikus pillérei voltak, így mondta Nelli néni, gótikus – a reformáció idején lett a miénk; Bethlen Gábor fejedelem, aki szeretett itt lakni a fogarasi várban, rengeteg javakat osztogatott a reformátusoknak. A templom köves földjét csupa, de csupa drága keleti szőnyeggel boríttatta bé, aztán földet adott a papnak, a tanítóknak, a kántornak, még a heti fogarasi vásár után is „mi” szedtük a vámot.

– Bizony, egészen mostanig – mondta. – Most már a vásárvám nem a mienk. Most a régi jogainkból annyit sikerült érvényesítenünk, hogy ezt az iskolát felállíthattuk, egy olyan rendelet értelmében – itt már nem figyeltem, ez olyan unalmasan hangzott, mint mikor Mahorszky doktor bácsi vagy Tardócz bácsi, vagy más felnőttek politizálnak. De aztán megint rám nézett Nelli néni, és valamivel érdekesebbeket mondott, azt, hogy mikor készen lett ez a mostani templom, majd összedőlt, mert akkor nagyon szegények lettek a reformátusok, nagyon szegényesen is építettek; az volt az ellenreformáció. De későbben az a Bethlen Kata asszony béboltoztatta s újra fedettette. No, tudtam végre, hogy mi az: bolt és tserép alá vétetni költségét értté nem sajnállá. Azt is mondta Nelli néni, hogy mikor a régi templomot lelőtték, akkor a várban lévő összes iratokat is kihányták, de az akkori pap valahogyan jogot formált azokra s így történt, hogy az egykori erdélyi fejedelemség egész fogarasi oklevéltára azóta is a reformátusok birtokában van. Azt őrzik most is – mondta – a páncélszobában.

bolt és tserép alá vétetni költségét értté nem sajnállá.Leánykája, Kati, ezalatt a hátsó padban teljesen le volt bújva, csak a berakott szoknyája látszott ki a derekánál; éppen a titkos iskolai újság címlapját rajzolta, azt, hogy:

DE-RŰ.

Mert ez volt az újság címe. A derű szó meg volt szakítva a címlapon, s kötőjel helyett egy olyan kis piros, simléderes diáksapkát rajzolt oda Kati, amilyenben rendesen mi is jártunk, éppen úgy, mint a fiúk. Az volt ott akkor a szokás: diáksapkában járni. Kati még ki is színezte piros ceruzával az újság címlapját ékesítő sapkát. Az egész diákújságot Kati irkálta teli; írt belé verset, napihírt iskolai dolgokról, novellát, rejtvényt s még egy regényfolytatást is kezdett, az volt a címe: A jövendő Fogarasa, s arról szólott, hogy hogyan lesz tíz év múlva, amikor már öregek leszünk, az osztálytalálkozón. Ki milyen lesz? Az újságot másokkal másoltatta, maga meg minden irkafirkája alá más meg más álnevet kanyarított alá, de nekem nem adott másolni, annyira nem bízott meg bennem. Nekem csak eladott újságot, 50 baniért egyet, meg mondta, hozzájárulhatok a szerkesztési ügyekhez, ha tudok hazulról ívpapírt csórni, de nem tudtam, mert papának nem volt olyan irodája. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy kopírpapírral sokszorosítsák az újságot, bajos is lett volna a pad alatt térdre tett rajztáblán szerkeszteni tanítás közben s még kopírozni is, de nem is volt akkor olyan, hogy kopírpapír. Én olyant már csak felnőtt koromban láttam.

A jövendő FogarasaKatiéknál, bent a magánlakásban, mikor először ott jártam, éppen hetes voltam, dolgozatot írtunk, Nelli néni szedette össze, s hazavittem hozzájuk. Abban a csudálatos szép hat lakószobájukban, amin végigmentem, míg Nelli nénit megleltem, olyan szegényes kis kopott bútorok állottak, hogy meglepődtem. Mert a föld, az parkettás volt, nem is akármilyen, hanem csillag alakban lerakott, a mennyezetről minden szobában hatalmas, kristályüvegből álló csillár lógott; minden szobában más színű csempekályha volt, de nem közönséges csempe, hanem díszes, dombormíves, nagy zöld például abban a teremben, amit nagy ebédlőnek neveztek. Ahol Nelli nénit megleltem, abban elefántcsont-sárga porcelán kályha állott. Az ablakokon önműködően gördülő fehér vasredőnyök. Úgy lehet, ezek nem az övéké lehettek, hanem magáé a papi házé, mert a bútorzat, az kevés volt, kopott és szomorú. A csillagos parkettán olyan tarka rongyszőnyeg feküdt, mint amilyent nálunk is szőnek Kőrösön; talán úgy hozták ezeket magukkal Pappék faluról, mert ők is faluról kerültek Fogarasra, akárcsak mi, de mi ilyen rongyokat nem teregettünk le a lakásunkban soha, legfennebb a szolgáló kamarájában. Anyunak volt egy igazi perzsaszőnyege meg plüss is, kettő. Pappéknál volt olyan szoba is, ahová semmi bútor sem jutott; az volt a legszebb, ezt Nelli néni csupa polcokra állított zöld növénnyel rakta tele, agavéval, fikusszal, leanderrel, aszparágusszal, sansevieriával, vízipálmával, futópletykával, ég tudná, mi mindennel; fűtött ebben a szobában, és olyan lett az, mint egy télikert.

Nekem azt mondta anyu, mikor vigasztalhatatlanul bőgtem és bőgtem, hogy miért költözünk el Kőrösről, és miért megyünk abba a – nevét kimondani is rossz – Fogarasba, hogy azért, mert az város, ott iskolák vannak, gimnázium is, s ott hazulról járhatunk majd iskolába, Marci, Dezsi meg majd én is, ha gimnáziumba kerülök. Nem kell internátusba adjanak minket, mint Margitkát, aki szegény emiatt szinte sohasem volt otthon Kőrösön, csak nagy vakációkban. Mire Fogarasba költöztünk, az állami gimnázium román lett, az a leánypolgári is; maradt egy szász elemi, egy katolikus meg egy református, aztán esperes bácsi ebből az utóbbiból megcsinálta azt a vándorgimnáziumot, ahol tanulhattak magyarul azok, akik románul nem tudtak, de hely hiányában rengeteget kellett vándorolniuk. Janka néninél is volt egy osztály, konyhaasztalokból és székekből rendezte be a régi szalonjában. A hatodik gimnazista fiúk és lányok vegyesen délután tanultak a délelőtt második elemiül szolgáló régi tanteremben, de nem fértek be a pockoknak készült alacsony padokba. Ott a fiúk jó része, különösen a hátulsó padbeliek, a padok tetejére ültek, s rajztáblát tartottak írómappául a térdükön. Az egész al- meg felső gimnáziumból álló nyolc osztályba – már a magyarokhoz, úgy értem – járt akkor összesen vagy száznyolcvan gyerek, a román államiban majd háromszázan voltak, az állami polgári leányban meg vagy százötvenen.

Papa egyáltalán nem látszott csalódottnak, amiért Fogarason így alakult a mi iskoláztathatásunk lehetősége, csak az ingerelte, hogy anyu néha sír és panaszol emiatt. De úgy látszott, túltette magát az anyu nyűgölődésén, mert a tizenkét éves Dezsit beadta egy évre a szászok ötödik elemijébe ismétlőnek, hogy azt járja ki, s ott tanulja meg a nyelvet, azt mondta, a románból, ami neki kell, azt itt közben úgyis felszedi magára, s végül is valami iparra megy. Marcit úgyszintén osztályismétlőnek vetette fel, de őt az állami románba, mint ötödik gimnazistát, hogy a nyelvet ott tanulja meg, s ha átment, hatodikba, majd ott járjon tovább. Szegény Margitkánk nem tanult tovább, engem meg előbb a református magyar negyedik elemibe íratott, aztán gimnáziumba is a magyarokhoz kerültem. Abba az esperes bácsi gimnáziumba.

Régebben az volt a divat, hogy senki se legyen megelégedve a keresztnevével, de nekem külön okom is volt rá, hogy azt ne szeressem. A tífusz. Ami miatt a hajamat tőből lenyírták, s úgy kellett abba az előre utált Fogarasba költöznöm, kopaszon. Nem elég, hogy ott kellett hagyni a kertet, ahol minden fát ismertem, mindeniknek ültem, lógtam az ágán és a Nagypatakban, nem is volt nagy, de nekem egy kilométer volt az az öt-hat tempó, amit úsznom lehetett benne.

Kőrösön mindenki ismert, mert én voltam annak az áldott jó Bajkó Ernő állatorvosnak a Györgyi nevű kislánya, aki még a Rebi néni beteg macskájához is kiment hajnalban, pedig Rebi néni nem is volt fizető, csak nekem hozott hálából egy csupor málnát, s azt is csak a következő nyáron.

Fogarason nyomban úgy csúfoltak, hogy Gyurka, meg hogy rigó, feketerigó. Ez a ló miatt volt. De mindez már későbben. Nem akkor, mikor életem első nagy szomorúsága rám szakadt. Ez az a csapás volt, hogy el kell hagynom a szülőfalumat.

Mi tulajdonképpen nem is az igazi Fogarasra kerültünk, noha a kellős közepébe, hanem a Fogaras területén levő állami ménesbirtok központjába. Ez egy külön kis állam volt a városban. Sok lótenyésztő tanya tartozott hozzá, amiket birtoknak mondottak, például az alsó-szombatfalvit is; meg fermának nevezett tanyák is, ahol takarmányt termesztettek a lovainknak; az egyik ferma-központban parkok, halastavak is voltak, kis házzal, azt régen a magyarok Fejedelemasszony kútjának hívták. Akkor csak Ferma volt már, de mi sajnos nem ott laktunk. Mi a ménesbirtok… – azt gondolom magamban ménesbirtok, s máris látom azt a hatalmas területet a város elején a ferencesek zárdájának fenyői és a Vadkert utcái között, ahol a birtok vezetőinek szolgálati lakásai, külön házak, villák állanak. Popovici igazgatóé, Mahrer gondnoké, Sulyok főkertészé, az állatorvosé, vagyis a miénk.

A vezető állami alkalmazottak személyes szolgálatára való lovak istállója a nagy közös főudvarra nyílik.

Az istálló… – gondolom, s szinte máris ott ágaskodom annak vaspánttal szegett, magas küszöbén.

Deme a kúttól oda curukkoltatta nekem Rigót. Kicsit túlságosan is farral az ajtónyílása elé, hogy a nyereg elejét alig érem fel így is, pedig amilyen hitvány, békátlan karom van, mindig is jobb, ha nem úgy húzom fel magamat, hanem vetem, legényesen, derékból. Jobb lábam hegyit a kengyelbe jól leszorítom, jobb kezem a kápa szélébe, a bal lábam meg egy ívben lendül át a Rigó széles derekán. Jó hosszú a két lábam, akár hacsak elértem volna a teljes magasságomat. Mahorszky doktor bácsi ott járt tegnap a kertészéknél, akkor is éppen körben trappoltam az udvaron, akkor szállottam le, mikor kijött kertészéktől a sárga bábatáskájával, sárga bajuszával, sárga szalmakalapban. Papám nem engedi, hogy kilovagoljak a városba, vagy éppen fel a Malom utcán a Papírmalomig, hogy mindenki láthatna s csudálhatna; azt nem! Csak itt körben, az udvaron. Nem a mienk a ló – azt mondja –, meg hogy nem illendő éppen az ő leányának az állami ménesbirtok valamelyik lován, még azon sem, ami az ő hivatali szolgálata ellátására neki jár, parádéznia. Papa már ilyen. Mahorszky doktor meg meglát, felkiált azon a kedves aranysárga hangján, olyan rettentő édes a szava, mint a csurgatott mézé, én meg nem vagyok édesszájú. Akkor is egy zöld pónyik alma éretlen bingyóját nyeltem, hogy majd belefúltam, gyönyörűségesen savanyú volt, s csak úgy rángatta a képemet, a balikat, amelyiken egy gödör van, mert odanyomtam be a nyelvemmel, a csuda vitte volna el, kiduvasztotta! Hogy miért is van egy lánynak gödör az arcán, amitől – ha nem tömi ki – olyan, mintha mindig vigyorogna? Pedig én mord vagyok. Mord. Ezt így, anyu szokta mondani, meg hogy nem kell, fiam, az összes többi kislányt lenézni. Vegyülj közéjök, játssz velök! – De anyukám, mit?

A Papp Kati „Bethlen Kata egyesületébe” iratkozzam be? Már ha Kati egyáltalán bevenne. Vagy a voidorffi Dombossy Sára sleppjét hordozzam, amint jár-kél a korzón, a Chiba cukrászda, a Transsylvania mozi meg a Merkúr szálloda előtt, mint egy nagylány, várja, hogy a fiúk a majomszigetről köszönjenek neki, de úgy várja, hogy ki sem tudja várni, s előre elszólja magát:

– Pá, Gazsi, pá!

Tehetek én róla, hogy az ő apja alispán volt, és ők most nemsokára előkelően Pestre költöznek? Mi meg csak most jöttünk nemrég ebbe a városba, szerintök az isten háta megül, egy vacak faluból; pedig Csomakőrösről, a világ legszebb, legeslegnagyobb, legcsudálatosabb – helységéből. De ezt hagyjuk, mert ezért a helység szóért is kinevettek az iskolában. És Csomakőrös a Déli-Kárpátok karajában egy göbbenőben kucorgó, legfennebb háromszáz lelket számláló falu, a lakosai többnyire szitakötésből élnek, ott született Kőrösi Csoma Sándor, aki elindult, hogy megkeresse a magyarok őshazáját, és közben, csak úgy mellékesen megcsinálta az első angol−tibeti szótárat, szobra áll Darzsilingben, harmincöt nyelven tudott, pedig csak egy szitakötő volt az apja; de ezt nem tanultuk az iskolában, Tibetet sem, azt csak én tudtam külön, apámtól hallottam, meg azt is, hogy az ő apja, az én nagyapám, csizmadia volt Désen, de hamar meghalt, aztán nagyanyám beállott szakácsnénak különböző úri házakhoz, de papát kitaníttatta, nagyon nehezen, de egészen véges-végig.

helységébőlfaluSzóval ott tartottam, hogy Mahorszky doktor bácsi kijön, meglát, amint szállok le Rigóról, mert Margitka néném – nyolc évvel idősebb nálam – kiáltott, hogy jöjjek be uzsonnázni, és Mahorszky azt mondta papámnak:

– Gratulálok! A lányod, fiad – mi, mi, mi ez a kis úrlovas, fiú vagy lány? – (mert éppen a Dezsi nadrágja volt rajtam, a hajam meg még nem nőtt meg, csak úgy két centi volt az egész) – a – a quadriceps izmaihoz!

Papa nevet, megsimogatja szúrós fejemet, én pukedlizek Mahorszky előtt, bemegyek a verandára, szép nagy üveges verandája van ennek a lakásnak, pedig csak szolgálati lakás, az államé – ezt Margitka mondta így nekem –, nem olyan, mint a mi saját házunk volt Kőrösön. Az az anyué volt. Meg nem tudom, hány hold föld is, nem olyan sok, de eladták. Mert lécfalvi Sándor János bácsi, a bíró, aki anyunak az édestestvére, nem tette le az esküt a román királyra, és ezért otthagyta a hivatalát, s valami üzletet alapított, amibe anyunak minden vagyonát bele kellett fektetnie. De ezeket a pénzügyeket nem értem jól, csak rengeteget hallom, s azért úgy mondom őket, mint egy papagáj a sokat hallott szöveget. Margitka azt mondja, hogy nekünk most itt sokkal jobb, itt papa nagyszerű állami állásban van. Csak Dombossy Sára ne kérdezte volna az iskolában nyomban az első nap, hogy:

csak– Ugye, te vagy az új lódoktor gyereke?

Papa nem végzett egyetemet, akkor még nem volt állatorvosi egyetem, de akármilyen nehezen is főzte össze a rávalót a nagymama, a mezőgazdasági iskolában az állatgyógyítást mégis kitanulta, anyu meg azt hiszem, régi úri családból származott, és tudom is én… Ezzel a származás dologgal zavarban vagyok. Papa állatorvos, van, aki intéző úrnak szólítja, nem az és igazán nem lódoktor, de nem vitáztam Sárával, én nem tudok mindenre azon helyben jól megfelelni, csak későbben jut eszembe, hogy mit is kellett volna mondanom, vagy soha. Igaz, későbben, mikor az ablakra ült, talán az első lódoktorozás miatt legyintettem nyakon. Én nem szeretek annyit beszélni, sokkal jobb, ha más mesél, Margitka is, ha mesél, s nem magyaráz. Akkor is elfutottam, egy szót sem feleltem Sárának. Most meg beugrottam a verandára Margitkához. Ki nem állhatom a tejeskávét, még szűrve sem, de Margitka olyan állhatatosan nézi a kék pöttyös jókora csuprot, hogy nincs menekvés, meg kell innom. Tüdőcsúcshurutod is volt, tífuszod is, ilyeneket mond, enned-innod kell, megerősödnöd, mi lesz így belőled? Én szeretném Margitkának azt felelni: miért kell mindenkinek lenni valamivé? Én már megvagyok, nem? De ez csak nagyon homályosan motoz a fejemben, Margitkával különben sem beszélnék ennyire hetykén, mint ahogyan gondolatban szólok néha hozzá. Margitka tavaly érettségizett Kolozsvárott, az ország legelőkelőbb leánygimnáziumában, a Degerandóban, szín kitűnően, meg még valami országos matematikai versenyen is első díjat nyert, pedig az nem is volt reálgimnázium, hanem humán, s Margitka benne éppen görögös, nem görögpótlós. De azért nagyon jól rajzolt, és egyszer azt mondta, hogy ő tervező építészmérnök szeretne lenni, de ahhoz valahol külföldön kellene egyetemre járnia. Papa egyszer felvetette, mi lenne, ha Margitka elmenne egy évre valahová Bukarestbe vagy Craiovára, nem intézetbe, mert ahhoz most nincsen pénzünk, hogy Marci is tandíjas, Dezsi is, meg még majd én is az leszek, ha gimnáziumba megyek jövőre, hanem valami könnyű, ipari munkára, amihez nem kell olyan nagy nyelvtudás és közben románul is jól megtanulhatna. Margitka nagy kék szeme megcsillant, de nem szólt, hanem összehúzta a szép, sűrű, fekete szemöldökét, s a csillogás után olyan aggódós-reménykedően, ahogy ő szokott, anyura nézett. Anyu pedig egyszerűen sztrájkolni kezdett. Megfőzött, mint rendesen, még almás bélest is sütött, de egy falatot nem evett, és szótalanul, megállás nélkül sírt.

– Hát akkor itthon marad, maga mellett – mondta papa anyunak egészen vörösen az indulattól, s olyan halkan, ahogyan csak nagy mérgében szokott beszélni. – Aztán férjhez megy, esetleg éppen a maga kedvenc rögeszméje szerint, mert Bonyhai Sanyi feltámad hősi halottából, vagy valami csuda révén előkerül Szibériából, vagy az ördög tudná, honnan. Itthon nyomban állása is lesz, függetlenül attól, hogy az iskolapadból vitték el katonának, s nincsen végzettsége, ha él, akkor sem! Máris el tud egy asszonyt tartani – papa a villája hátával verdeste az abroszt a terítéke mellett. Margitka ennek a beszédnek a közepén kifutott a konyhába, anyu meg egy perc múlva felállott, szó nélkül, mint aki befejezte az ebédet, és asztalt bont. Margitka nem sírt, mikor ráleltem. A kertbe futott a konyhából, leült a földre az éretlen paradicsomok ágyasa mellett, s a kis paradicsomokat csipdeste le a bokrokról. Azt hittem, éretlen paradicsommérgezést akar kapni, de nem, csak morzsolgatta a csöpp bogyókat, majd eldobálta őket.

– Én sohasem szerettem Bonyhai Sanyit, hogy rá várnék – azt mondta nekem. – De anyu olyan gyönge.

Sohasem vettem észre, hogy anyu gyönge volna. Bonyhai Sanyira nem is emlékeztem. Több nagyfiú is járt már hozzánk Kőrösön, nagyvakációkor, attól kezdve, hogy Margitka ötödikes lett, de én még alig elemista. Katonák lettek ezek a fiúk, vagy mi történt velük, eltűntek. Valakivel levelezett Margitka, de ez már későbben volt, másodikos koromban, a menekülés után, ezt tudom, mert mindig én lestem a postást a Deákék sarkán, hogy Margitkának van-e, ha igen, nekem adja ide, ne vegyítse a papa postájába.

– Miért volna anyu gyönge? Mikor tüdőcsúcsos voltam, paplanostul vett ölbe mindig, és egy fél óra hosszat is úgy sétált velem a kertben, olyan fincsi volt. Nézd, milyen szép a harmat, Margit! Nézd, hogy kinyílt a fukszia. Látod ott azt a haragos felhőt? Abban az a szép, hogy olyan gomolygó meg sötét. Anyunak a vihar is szép volt, és egyáltalán mindig azt mutogatta nekem, hogy lássam meg, milyen szép a világ. Meg hogy ne kelljen annyit egy helyben feküdnöm, aztán mégse járkáljak, hogy lefogyjak, hát ölbe vett, s úgy bírt cipelni!

– Anyunak a jelleme gyönge – mondta Margitka. Ez nekem görögül volt. Mint Margitka annyi más bölcsessége is. Furcsa lány volt; imádtam is, csodáltam is, de azért valahogyan le is néztem egy csöppet titokban, mert voltak dolgai, amiket szégyelltem. Pedig más helyett szégyenkezni, az gőg. Ahhoz az embernek még a saját testvérével sincsen joga. De akkor ezt még nem tudtam. Margitka szép volt, de úgy hatott, mintha törékenyebb lenne a legutolsó hajas babámnál is. Semmi fiús nem volt benne, csupa lányból volt még a rövidre vágott rózsaszín fényű kisujja körme is. Aztán mégis olyan nem kézzelfoghatóan férfias dolgokat akart mívelni! Ülni akart egész életén át, ülni, olvasni, tanulni, rajzolni meg számítani. Korcsolyázott egy kissé, de eléggé bátortalanul. Csupa lányosság volt a teste, és mégis, ha leült, nem ült olyan szépen és sikkesen, mint Dombossy Juci, a Sára nénje vagy más nagylányok, akik mindig úgy mozognak, hogy hátha éppen fiúk látják s nézik őket. Margitka belefeledkezett a mozdulataiba, mintha teljesen odaadta volna magát annak, amit éppen tett vagy gondolt. Ha náthás volt, olyan szakszerűen fújta ki az orrát, hogy szinte csúnyán, nem, ez nem helyes kifejezés, hogy szakszerűen, azt hiszem így utólag, hogy Margitkában nem volt semmi, de semmi kacérság és olyannyira semmi magakelletés, hogy az azért már szinte sértő. Hogy mért voltak mégis elég sokan szerelmesek belé, azt sem értem. Igaz, majdnem minden fiút leütöttek a kezéről, de ő ezt észre se látszott venni, s mire mi észrevettük, máris a nyomába szegődött valaki más. Én sokáig azt hittem, hogy senki sem tetszik neki. Már nyakig benne voltunk a családi és egyéb bajok kellős közepében, mikor megtudtam, hogy nagy szerelem van közte meg Damian Constantin között. Számomra ez úgy derült ki, hogy megláttam: Margitka nagy, fehér férfizsebkendőkre C. D. monogramokat hímez. Akkor mondta azt, hogy ő tulajdonképpen Fogarason is megtanulhatna tökéletesen románul, miért azért a Regátba mennie, csak itt órákat kellene vennie valakitől, és mindig románok között lennie. Ha már egyszer őt nem tehetik be nyolcadikos ismétlőnek a fiúgimnáziumba, ahogyan Marcit betették az ötödikbe. De ez lehetetlenség, mert anyu még a gondolatától is irtózik annak, hogy ő egy Constantinnal beszélgessen. Megesküdtem a Dezsi életére, hogy a C. D. monogramokat nem mondom el senkinek, és Constantint sem, egyáltalán. Constantint egyébként mindenki Costinak szólította, úgy beszélt magyarul, mint mi, az apja történelemtanár volt az állami fiúgimnáziumban, a románban. De ennek a Constantin dolognak a veleje későbben történt, és én gondolatban még most is ott állok az üveges verandán, fintorogva iszom a kék pöttyösből a kávét.

mi– Megszűrtem – mondja Margitka –, ha nem bírod úgy, ahogy helyesebb volna, kortyonként, legalább egyszerre hajtsd fel, az is jobb, mint semmi. Vagy várj, kenek neked egy mézes kenyeret.

Inkább gyorsan végeztem a kávéval.

– És mi az a kadricepsz?

– Quadri? – Margitka pillogott. – Bicepsz, azt tudjuk. Izom lesz az is – mondta kis pillogás után. Aztán levette a papa kis könyvespolcáról az Emberi Test Atlaszát, és kikereste. S hogy Mahorszky doktor bácsi lehet nagyon jó orvos, de ebben azért kissé tudatlan, mert az ember nem a combja külső izomkötegeit, a quadricepszet használja elsősorban a lovaglásnál. Most aztán szakmese következett arról, hogy mi is annak a belső izomzatnak a neve, amivel tart a lovon az ember, mi annak, amivel szorít térdtől combtőig – adduktort vagy mit mondott – nem nagyon figyeltem. Margitkában legalább kilenc tanárnő veszett el, annyit tudott s szeretett okítani engemet a drága, és úgyis tudtam, akármire is okosít fel, az lesz a vége, hogy egyem és erősödjem, meg hogy tornásznom is kellene és egészében izmosodnom, még olyast is mondott, hogy egy igazi, lóra termett, karika lábú, kis növésű zsokénak is vannak megfelelő karizmai is, hogy a gerincoszlop mentén futó s a farcsigolyában végződő nem tudom, milyen nevű izom szerepéről ne is beszéljünk.

is– Én nem akarok olyan zsoké lenni, vagy hogy mondod, meg úrlovas se, ahogy Mahorszky bácsi mondja, és semmi. Na – tettem hozzá, és gyorsan beletöröltem a számat az asztalterítő szélébe –, most vegyél elő valami lexikont, ahogy szoktad, és abból magyarázd meg, hogy mi az, hogy én semmi akarok lenni?

mostMargitka szomorkásán nézett egy kis ideig, aztán azt mondta:

– Én még semmit sem értek pszüchológiához. – Így mondta: pszü. Meg ezt is: – Sem gyermeklélektanhoz. – Puff neki! Rettenetes lány volt tulajdonképpen. Olyan halkan mondott ilyeneket, hogy szinte bocsánatot kérően. Ha határozott hangon el is kezdett kijelenteni valamit, a végét szabadkozva visszahúzta, s szinte kérdőjelet tett a beszédébe, mintha bocsánatot kérne az okos véleményéért, vagy restelkedne amiatt, hogy ő olyan nagyokos másokhoz képest. Sohasem láttam hangosan nagyokat nevetni. De majdnem mindig mosolygott egy kissé, úgy, mintha elnézést kérne, vagy azt, hogy szeressék őt. Én meg, ha mord voltam is különben, és csak a gödröm miatt látszottam vigyorgósnak néha, óriásiakat tudtam nevetni, különösen, ha teljesen magam voltam, csak úgy, semmitől. Mert sütött a nap, a nagykapu felé nem mehettem, beugrattam Rigót a zöldségeskertbe, eltrappoltunk szerencsésen két sor málna között; látom, hogy Deméné ott gyomlál a tökágyás szélén, s a száját is eltátja meglepetésében, hogy én itt lovastól, mert itt aztán hol is fordulok meg Rigóval? Beleszorítottam a két lábam hegyét a vékonyába, ráadtam az oldalára azzal a világért sem quadricepszemmel, kurtára kaptam a gyeplőt, be a nyakammal s még a mellemmel is súroltam egyet Rigón, aztán hirtelen eresztettem a gyeplőn, hogy most hopp! – s úgy átugrott velem a palánkon, mintha repültünk volna. Ezen muszáj volt nevetni, hogy így sikerült, senki sem tanította, véletlenül sikerült, vagyis igaziból, s Rigó is röhögött, az ínye is kilátszott a fekete kedves pofájából, mikor a kerítés mentén visszafordultunk, s ő nagy okosan magától megindult, hogy előre az utcára s majd a rendes kapun át valahogyan visszaóvakodjunk az udvarba.

– Egy ilyen kislánynak, minden szakszerű tanulás nélkül, se lovászkísérő, se semmi, saját lovunk sincsen, nem, egyáltalán nem való, fiam, hogy te lovagoljál.

Ezt anyu mondta, nem nekem, hanem előttem, Margitkának, s az is benne volt, hogy engem Margitka ebben a dologban is neveljen meg, mert anyu mindinkább rátolta Margitkára a velem való törődést. Mintha Margitkának meg kellett volna osztania anyuval a háztartás, a mi nevelésünk, az egész Bajkó család minden gondját, baját, miközben otthon ül, mint Hamupipőke és valami Sanyira vár, aki talán nincs is, csak anyu találta ki.

Nem volt szép tőlem, hogy ilyet tettem fel szegény drága anyuról, mentségem legyen, hogy felnőtteket nem is könnyű megérteni, mivel nem magyarázzák meg az embernek, mint Margitka, hogy mit miért csinálnak és parancsolnak, csak teszik, és parancsolják. Ha meg mégis magyaráznak néha, akkor szabadkoznak és panaszolnak, hogy nekik milyen nehéz, vagy mi fájt régen. Mintha minket meg lehetne kímélni attól, ami nekik volt rossz valaha.

nekik– Egy anya talán mégiscsak jobban tudja, ki való egy életre a gyereke mellé élettársnak, mint a gyerek – mondta anyu Margitkának, de mintha csak magamagával beszélgetne s hozzátette:

– Bár én is anyámra hallgattam volna. – Aztán gyorsan abbahagyta és elővette a dobrámáját. Le és föl öltögetve hímezte azon a Margitka stafírungjába a kispárna csücskét. Megdöbbentem. Anyu anyja talán máshoz adta volna anyut, nem papához? S talán anyu nem is szereti papát? Ez lehetetlen. Sohase veszekedtek, csak anyu sírt néha némán és papa dobolt a villa hátával az abroszon. Azt sem vettem észre soha, hogy anyunak valaki más udvarolna és egészen biztosan papa sem kujtorgott más nők vagy nénik után, papa mindig csak dolgozott és hogy sietett haza!

máshozMikor még Kőrösről a saját kis bricskáján járt el orvosi vizitre, például sertéseket oltani Kovásznán, Zabolán, Pákéban, Szörcsén vagy Barátoson – papa volt a járás legjobb állatorvosa –, néha magával vitt engemet is, persze csak ha szép idő volt, ha nem sietett annyira, olyankor a bakon ülhettem, hazafele meg még foghattam is a gyeplőt, ráért hajtani tanítani. Egyik fiútestvérem sem szerette a lovat és semmi állatot, sem Marci, sem Dezsi, Margitkáról ne is beszéljünk ebből a szempontból, mert ő minden állattól iszonyodott, a káposztalepkétől a legjobban, csak én, én…

– Te kellett volna fiú legyél, Györgyi! – mondta papa, és beleigazította markomba a gyeplőszárat. De sohasem állottunk meg semmi nővel vagy nénivel trafikálni. Anyut, igaz, én neveztem el anyunak, előbb mind édesanyámnak szólítottuk, mint a kőrösi gyerekek a magukét, de mi nem azt mondtuk, hogy édesanya vagy kedvesanyánk, hanem mindenik gyerek külön azt mondta róla m betűvel: édesanyám. Mintha csak az övé volna egyedül.

mEz nekem egyszerre csak fájni kezdett, pedig nem vagyok irigy. Én már akkor észrevettem, hogy a legkisebb gyerek az sohasem irigy a többi testvérére, legfennebb csak szeretne már nagy lenni és iskolába menni ő is. De a nagyok, azok többnyire irigylik valamiért a kicsit. Margitka nyolc évvel, Marci hattal, Dezsi meg kettővel idősebb, mint én. Margitka meg Marci már nagy gyerekek voltak, mikor én megszülettem vakarónak. Nálunk a legkisebb gyereket így hívják. Marcit bosszantotta is, hogy minek még egy kölyök neki, pláne egy lány!

Kőrösön volt egy szép nagylány szolgálónk, Teréz, a Rebi néni leánya, vagy nyolc évet szolgált nálunk, és ő egyszer azt mondta nekem, mikor éppen szőnyegnek való rongyokat szabdalt, varrt össze, és gombolyított a konyhában a cselédágy tetején, hogy majd otthon megszője, s legyen neki is stafírungja, hogy no, Györgyike, hát már megint útban van odabent a nagyok közt, hogy csak kitiblábolt a Teréz nyakára? Marci is azt szokta mondani, hogy ne lógj a nyakamon. Ha Dezsivel lovasdit játszottak, egymást hajtva, buta kisfiú módon, nemhogy igazi lóra ültek volna, hát engem még oldalt futó lógós kiscsikónak sem vettek be a játékba, mert egy lány az szerintök nem jó semmire sem. Untak. Egy szó sem igaz belőle, hogy a legkisebb gyereket mindig, mindenütt, minden családban mindenki szereti és kényezteti, igaz, Margitka nagyon is sokat babusgatott későbben, anyu is, papa, ő egészen másként, de Marci unt. És Dezsi eleinte miben is nem utánozta Marcit? Teréz azt mondta nagy nevetve:

– Mikor maga született, nyáron vót, július 7-én, úgy emlékszem rá, mintha ma lett vóna, a nagy gyerekek oda vótak Hadnagy Károlyéknitt, hogy ne legyenek útba, míg maga a világra jő; én mán akkor itt szógáltam, éppen akkor szegődtem vót bé, s elvittem a nagyokat – mondom –, csak mán akkor mentem vót érettek, mikor bába néni magát a tiszta pólyába bekötötte. A tekintetes asszony odabé feküdött, magát meg betették a rácsosba a gyermekszobába. Mán nem tudom, miétt, de én valamiétt a konyhába ki, s mire vissza, hát Marci úrfi cipeli ám magát az ablakhoz, s még a lábával a sámlit is rugdossa az ablak alá, úgy fogta marokra a pólyaszalagjánál fogva. Akkorát kajátottam, szerencse, hogy Marcika a fejire nem ejtette ijedtiben, de én kikaptam a kéziből egybe – hát magik mit csinálnak, mi?

− Mert mán akkor Margitka is ott állott az ajtóban, s nézett nagy szomorán azzal a harangvirág szemivel. Mert az meg azt mondta vót, mikor kérdeztem vala: no, Margitka, fog-e örvendeni, ha meglesz mán a kistestvére?

– Hát – aszonta – igen. De ne édesanyámé legyen az új gyerek.

– Hanem kié?

– Nekem szülessék – mondta vót Margitka –, neki van mán kicsinek Dezsi. – Jaj, ezen olyan jót kacagtam vót. De akkor mán, hogy magát Marcika pólyástól kirakta vóna az ablakon, hát azon mán Margitka is elképedt.

Nekemneki– Mit akar maga azzal az ártatlannal, mi?

– Nem is ártatlan – mondta Marci. – Meg nem is fiú.

– Szép kicsi leányka – mondtam én –, még csipás a szemecskéje, de majd kitakarodik.

– Nem takarodik, mert csúf.

– Hogy merte maga az ablakhoz vinni, hajja!

– Hogy kidobjam, azér.

– Jaj, a kis bitangját! – mondtam én, ő meg:

– Belé a patakba, hogy vigye vissza a tóba békának. Ugye, Margitka?

Hát akkor Margitka hallgatott egy cseppet. Én meg azon tépelődtem, páholjam-e el az úrficska fenekit, a tekintetes úrnak szóljak-e, a tekintetes asszonynak nem mertem, mert még az anyai bánattól megzavarodott vóna a teje. De míg így tépelődök, maga lelkem meg se nyikkant a kebelemen, csak jól összeszorította azt a csepp kicsi szemit, Margitka meg aszongya:

– Ne dobd el a kislányt, Marci. Mégse.

– Mégse? Méghogy mégse?

– Igen – aszongya Margitka –, mert úgy látszik, édesanyámnak kell ez a gyerek. És rosszul esnék neki, igaz?

– Na, hallott mán ilyet! Hát ilyen vót Margitka. Én azért mégis húztam egy jót a Marci úrfi becstelen fertályára, az isten bűnömül nem vegye, átok egy rossz küzsdég vót, de osztán megszokták magát, csak tudja lelkem, a nagyobb gyermek az mindétig irigyelli a kicsinyt. Hogy mindent annak! No, jól van, ha segít gombolyítani, itt lehet. Míg a legény nem jön. Addig.

Nem maradtam ott. Minden második nap szabad volt a Teréz legényének eljönni hozzánk vizitába, mert szabadságos katona volt, s én máskor úgy szerettem közöttük lenni. Még a levegő is megforrósodott, ahogy azok ketten nézték egymást, s olyan biztonságos jó volt ott lenni, ahol két ember olyan sóvárogva nézi egyik a mást. De azt mondták, nekik nem kell posta, azaz én nem kellek, hogy ott hallgatózzam, s tán kipostáljam, amit beszéltek. Hát ezért akkor is elmentem a kertbe barangolni. S a makkfa alatt kitaláltam, hogy hívjuk mi ezentúl édesanyámat anyunak. Úgy úriasabb is, Paál Bözsi is úgy mondja. És anyumot, olyant nem mond senki. Úgyhogy anyu, az nemcsak az én külön édesanyám, meg nemcsak a fiúké, hanem mind a négyünké, egyben.

mKésőbb minden testvérem anyut mondott neki, csak Margitka még néha, külön édesanyámat, még nagylány korában is, mikor valami bánata volt. „Édesanyám nem érezheti azt, amit én érzek Costi iránt. Édesanyám a maga módján szeret engem, de nem tudja megérteni.” De ha velem beszélt róla, akkor ő is mindig anyut mondott.

Azt azért sohasem hittem el egészen, hogy Marci pocok korában igazán ki akart dobni engem az ablakon. Olyan utálatos lehettem neki, hogy képes lett volna rá? Bele a patakba, ami nagy, lapos köveken tovarobogva örökös dohogással ott zúgott le a kertünk alján, közvetlen az ablak alatt, amint jött a havasokból, tavaszi áradáskor sodort magával néha szénaboglyát meg még kis kecskegödölye tetemét is; nagyon magasak voltak azok a kőrösi hegyek, ahonnan ez a patak jött, erőnek erejével azt akartam hinni, hogy magasabbak, igazibbak, mint azok a csúf nevű fogarasi havasok, amik alá el kell hogy költözködjünk. Mi négyen testvérek egymásra egy cseppet sem hasonlítunk, de külön-külön mindenik hasonlít anyuhoz is, papához is. Még Marci s köztem van valami kis hasonlóság, a hosszú, vékony termetünket tekintve. Engem untak a testvéreim, az biztos. Margitka ezt szeretettel és aggódással leplezte, meg azzal is, hogy szüntelenül velem foglalkozott, de bosszanthatta, hogy hozzá képest annyira kicsiny vagyok és annyira buta, haragudhatott, hogy én lettem a lánytestvére s nem Marci, aki vele szinte egykorú. Bizonyára azt is csak jobb társaság hiányában tette, hogy minden engem nem érdeklő s nekem talán nem is való dolgát kibeszélte, mint valami vele egykorú nagylánynak. Néha meg is látszott rajta: ingerli, hogy nekem annyit kell magyaráznia, pedig nem kellett volna, de ő akarta, hogy értsem, miket beszél. Miket kellett nekem tőle hallanom! Hogy hogyan volt Kolozsváron a Degerandóban, Babits tanár úr verseit – „király voltam, vittem a gályát, térdeltem a tenger dagályát” – idézte Margitka, de hogy ebben mi volt a jó vagy az érdekes, azt nem tudtam; ő azt állította: szép. De az ilyen szépségeket, miket Margitka mondott, nem úgy lehetett tudomásul venni, mint mikor régen anyu mutatta meg, ami igazából volt a világban, hogy szép. Mondta Kaszner Rizát, aki Ady-verset szavalt az önképzőkörben – Álmodik a nyomor, írta Ady Endre –, és emiatt megrótták; Riza szoci-ális-ta volt. Ezt szótagolva mondta Margitka, de attól nem tudtam meg többet Rizáról. Meg az aorisztoszt is mondotta vagy micsodát, mert azt csakis Margitka ismerte föl görögórán egyedül, és ezért Maróth Károly tanár úr külön megdicsérte, meg hogy Constantint elsős korában itt Fogarason maga Babits tanította magyarra, de hiába, mert Constantin egy igazi versét sem ismeri a tanár úrnak, csak azt, amit csúfságból írt valaki régen, mint Babit-paródiát a Fogaras és Vidékében, mert azt a régebbi magyar diákok, a rondák, mind megtanulták, kórusban szavalták, s tőlük Constantin is megtanulta. Meg hogy Constantin hozott Margitkának románul írt verseskönyvet, s Margitka a latin tudománya után értegeti ezeket, és szépek is.

volt– Lehetne-e mindent elölről kezdenem? – kérdezte mintegy magamagától. – Ha én egészen Constantinhoz tartozhatnék, és Const – de nem fejezte be, a homloka is vörös lett, s hirtelen mérgesen rám szólt:

– Ülj le, s csináld meg a számtan dolgozatodat. – Tudom én, csak azért beszélt nekem mindenfélét, mert nem volt kinek másnak.

Egyszer vagy kétszer az is előfordult, hogy az én „nevelésemre” oly készséges Margitkának nem volt türelme végigvárnia, míg egy ilyen „csináld meg a számtan dolgozatodat” rám szólásának eleget teszek. Egyszer is – ez Fogarason volt már természetesen – nem bírta nézni, hogyan piszmogok a vegyes törtek közös nevezőre hozásával, felkapott egy darab papírt, azon gyorsan elvégezte a műveletet, elém tolta, hogy majd onnan másoljam be a kockás füzetembe, ne most, majd, mert most valamit mutatni akar.

Egy fehér papírborítású könyvet mutatott. „Ady Endre: Illés szekerén” – ez volt rányomtatva s alól: Budapest, Athenaeum. A távoli Budapestről került a könyv elébb Kolozsvárra valahogyan. Onnan Kaszner Riza, Margitka régi barátnéja küldte meg Fogarasra.

Margitka felcsapta a könyvet egy helyen, ahová jel volt betéve, s azt mondta: (Milyen jól emlékszem a szavakra, pedig az értelmüket akkor alig-alig foghattam fel!)

– Látod, ebben a versben vannak megírva azok a sorok, amiket, eh! Ha megfogadnának! Akkor nem volna baj, sem az, hogy valaki magyar, sem az, hogy román. Vagy szász – tette hozzá egy kissé elgondolkozva, s ahogyan ő szokott beszélni, kérdőjelet téve a szó végére a hangjában. – Mit értheted te ezt?

Az ember nem tehet róla, hogy mibe, milyen történelmi helyzetbe születik bele, s mi roskad rá a múltak örökségeként. Régen az emberek vegyes házasság révén mindig aszerint olvadtak bele egy másik nemzetiségbe, amint politikai vagy társadalmi hasznuk lett abból. Ritkán szerelemből. Legutoljára talán a Rómeó és Júlia idejében. De ma már nem élünk Shakespeare korában, hogy egymással oktalanul ellenséges családok gyerekeinek szerelméből tragédia legyen – így mondta Costi, nagyon okos ember. Nem fogunk Montague és Capulet családokat játszani kisvárosi vetületben, szánalmasan, nevetségesen. De. Sok de van. Azt is mondta: rosszkor születtünk. Rosszkor találkoztunk. Costi túl fiatal hozzám, Györgyi.

Erre felelnem kellett.

– Fiatal? – kérdeztem elképedve.

– Mert csak másfél évvel öregebb, mint én, s évek telnek el, míg végezhet, míg a maga embere lehet és – eh, nem! Ostoba vagyok. Mit értheted te ezt? Szegény papa próbál itt megkapaszkodni, de látod, én már nem járhatok egyetemre, és – akárhogyan is erőlködünk, mi lefelé roskadó család leszünk. Míg ők! Ők most törnek fölfelé. Egyre fönnebb. Ebben Costinak nem azt a szerepet szánták, hogy engem, á! Ők! – összecsapta a könyvet. Csak annyit tudtam elolvasni belőle, hogy a vers címe a Magyar jakobinus dala volt, többet nem. Őszintén szólva nem is érdekelt, a verseket már „régen” nem szerettem (a magam külön kis okából). Ez is csak Margitka meg Costi miatt lett volna érdekes. Ki lehet az a magyar jakobinus, akinek a dala valóra kell, hogy váljék, s akkor jó lenne Margitkának? És mi lehet az, hogy egy dal valóra válik? Lesz belőle valami élő? De hogyan? Töprengtem egy kis ideig, a vegyes törtek amúgy is készen voltak, de nem jutottam odáig, hogy erre kérdést is tehessek föl Margitkának. Ő az Adyt – mint Póli néni, a pedellusunk, a zsoltároskönyvét – a melléhez fogta, s elment vele, arcán alig leplezett ingerültséggel, hogy okosabb ember, egyáltalán más híján velem, kicsivel, s butával kell beszélgetnie. Ma azt gondolom, akkoriban valóban csakis nyűg lehettem Margitka életében.

Tulajdonképpen semmi közös tulajdonságunk sem volt. Én mozogni szerettem, mozogni, s hogy sok, rengeteg történjék velem, de ne kelljen róla se előtte, se utána spekulálni. Meg hogy ne törődjék velem senki. Ne szeressen, bánom is én, de ne is unjon, mert az rémes, hogy kötelesség fonódik az unalomból, s azzal szeretik, fojtogatják az embert.

Bezzeg Kőrösön! Nem éreztem én még régen Kőrösön, hogy unna valaki, nyűg volnék vagy ilyesmi. A fiúk vonakodásán is túltettem magamat. Marcitól néha egy cseppet fájt, hogy rám se ránt, de Dezsit bántam is én. Ha egyszer Marcihoz szegődött testestül-lelkestül, s neki a barátja. Míg Margitka oda volt tanulni, én egyedül játszottam Kőrösön. Jó volt. Annyi mindenem volt ott. Enyém volt az egész világ.

Bezzeg Kőrösön!Nem hiszem én, hogy csak azért volt az nekem a legszebb, mert annál különbet, mást nem láthattam eladdig – mert hiszen láttam is, ha nem is éppen a szépségélmények gyarapítására legalkalmasabb módon. Mikor például óvodás koromban a Hargita erdő rengetegébe vágott keskeny országúton át menekülnünk kellett. Mert arra tereltek bennünket. Ezen az utamon másfajta természeti szépségeket is láthattam, mint a kőrösiek és érdekes helységeket is. Igaz, volt részem emberek okozta borzalomból is elég. Mikor a Rika erdő tetején megháltunk egy tisztáson, éjjel, a szabad ég alatt a félig kifogott szekér alá bújva, láthattam, amit eladdig soha – az augusztusi késő éjszaka meteoritokat röpítő csodálatos tűzijátékát. És láttam későbben – mikor szegény lovunkat egy ismerős gazdaemberre otthagyva, tehervonatra kapaszkodtunk – a sínek mellé tűzött, óriási póznákat is. Ezeken a póznákon fából való x-ek voltak, az x-ek mind a négy végén lobogva égő szalmacsóvák, valaki suttogva azt mondta: a menekülők vonatját az ellenség világítja meg ezekkel, aztán mikor éppen elhaladt a vonatunk egy ilyen újabb, négy végén égő pózna előtt, a hátsó kocsik oldalán golyók koppantak. Hogy kik lőttek, azt nem tudhattam. Okkal gondoltam, hogy csakis férfiak lehettek. Tizenegy napon és tizenegy éjszakán át hurcolták vonatunkat idestova, előre és vissza, fővágányra és mellékvágányra. Végigutaztam hát így menekülve majd egész Erdélyt, láthattam olyan szép falvakat, mint Vargyas, Oklánd, meg városokat: Udvarhelyt, Csíkszeredát, később Segesvárt s mellette a mezőt, ahol elesett Petőfi Sándor; láttam az erzsébetvárosi örmények kéttornyú templomát, Medgyes várost s mellette egy nagy lángcsóvát; most már tudom, hogy a kitört földgáz égett ott, s az világított kémény vastagságú veres lánggal az éjszakában. Később megismertem egy kevéssé az Erdély-széli alföldi városokat is, a lapos s nekem akkor nagyon barátságtalannak tetsző Békéscsabát, melynek pályaudvarán egy teljes napig állt a vonatunk, kiszállanunk nem volt szabad, és hiába kiáltoztak a menekülők, senki egy pohár vizet nem hozott. Úgy látszik, nem volt szabad minket megközelíteniük, mint valami fekélyeseket, csak álltak és néztek a vonatunkra sötét szemű, sovány, kopott ruhás, szomorú s nekem úgy rémlett: gyűlölködő szemű asszonyok, csupa asszony, férfi egy sem. És laktam a méltóságos Békésgyulán is, ahol járda volt, Erkel gőzmalom, Munkácsy Mihály utca és szelíd, kedves emberek, akik lakást adtak és enni is hoztak s az Almássy kastély mellett volt egy rom; piros vadszőlő futotta be, nagyobb rom volt és színesebb, mint az a bizonyos kis rom Kőrös határában, de nekem igazán szép csak a kőrösi maradt. Budapesten csak két napot jártam, és háromféle színű villamosra emlékszem belőle; egykocsis barnára, szürkére és új sárgákra is, s hogy a kocsik hátsó peronján sok, egyik térdből falábú meg mankós katona utazott. A Gyár utca 21. számú üzletben egy cvikkeres úr megmért, és kaptam tőle két földig érő fehér vászon hálóinget; a nevemet beírta egy nagy könyvbe, s azt mondta: ilyen nevek, hogy Bajkó, csakis Erdélyben teremnek. Folyton villamosokon mentünk ide-oda, és anyu néha mutogatott: nézd, az a kúria, meg nézd: az a Gellérthegy, de csak szürke köveket láttam, a hegy lábát, általában csupa lábat, háztövet, villamos kereket, stráfszekereket húzó nagy, sárga lovak farát, rettenetesen sok összevissza özönlő embert, vagy négy-öt büdös benzingőzt eregető automobilt, fejükön, vállukon, kezükben csomagokat cipelő népeket láttam az 1916-os Budapesten. Igaz, moziban is akkor voltam életemben először, féltem tőle, hogy az alakok rám jönnek a képről, nem beszéltek, csak meneteltek, egy hosszú hajú nő ült a vászon előtt, és álla alá szorított hegedűt húzott, a képek meg jöttek felém; nem tudtam, mi volt alájuk írva, anyu azt mondta, az a kisfiú ott a cifra kocsi mellett gyalogosan a trónörökös, de mire megkérdeztem: micsoda? – már el is ment. És különben is rettentő büdös volt és meleg a moziban. Aztán aludtunk egy nagy, piszkos állomásépület termében az asztalon, én úgy, hogy az anyu ölébe tettem a fejemet, ő meg ült az asztal szélén s nemsokára megint Gyulán voltunk, s ott jó volt, mert megjött papa. Sovány volt, és öreg lett, de vidám volt, egy kilőtt üres srapnel-hüvelyt hozott anyunak emlékbe a háborúból, és azt mondta:

mást– Ötvenszázalékos rokkantsággal még tíz-tizenöt évet is elélhetek és dolgozhatom. Leszerelek, ez a fő! – Aztán azt is mondta későbben, hogy állást kaphatna itten a közelben valahol, ne maradjunk-e itt? De mi mind a négyen kórusban egyszerre kiáltottuk:

– Nee! Nee!

Margitka is Gyulán volt akkor Debrecenből, a Dóczi intézetből, ahová a kolozsvári iskolájával menekült.

Dezsi már harmadikos volt, Gyulán is járt egypár hónapot elemibe, s amilyen rettentő nehéz feje van, fogcsikordítva, kínnal tanulta a feladott verseket. Olyan buta volt, hogy egy sort hússzor is elmondott, s az akkor is csak sántikálva ment a fejébe; ki nem állhatta a verseket. De én annyit hallottam őt magolni, hogy abból, amit neki kellett volna a kobakjába beszednie, sokat én tanultam meg helyette, pedig még nem jártam iskolába. Azt is fújtam már, hogy:

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek

S képzetem hegy-völgyedet nem járja.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek

S képzetem hegy-völgyedet nem járja.

Nem tudtam, mi az a képzet, ami a hegyet meg a völgyet nem járja, de a Kárpátokat, azokat tudtam, mert én ott születtem, és meg voltam sértődve. Mélységesen. Úgy éreztem, hogy Petőfi Sándor lenézi a fenyveseket, megveti a Kárpátokat, s talán bizony még minket, menekülteket is lenézne, akárcsak az az Örzse nevű kislány az óvodában – mert abba engem beadtak egy időre –, az, aki azt mondta nekem:

– Te gyüttment! Menekült vagy, aztán illen bársonyruhád van neköd? Menj innen te gyüttment.

Elbotlasztott s belelökött a sárba az óvoda udvarán, de annyira, hogy még a bugyim cakkja is fekete lett. – S még hogy zordon Kárpátok! Mikor olyan ott a kőrösi zöld gübbenőben, mint egy csupa puha pázsittal, sok-sok virággal kibélelt, langyos-meleg, szelíd, nagy dagasztóteknő. És hogy: mit nekem? Neki: nem? De nekem: igen, igen! – gondoltam, s szerettem volna ezt meg is mondani Petőfi Sándornak, aki ott halt meg a segesvári csatatéren, anyu mutatta, hogy valószínűen merre s hogy ő a legnagyobb magyar költő most és mindörökké. S akkor, ha ő mondta, hogy zordon, az most már mindörökké így marad? Meg kellene valahogyan mondanom… Azzal még nem mondtam meg, hogy a családi kórussal együtt én is nemet kiáltottam Gyulára, az alföldi vidékre, azzal sem, hogy mindenki láthatja rólam, mennyire vágyom vissza Kőrösre, a Kárpátok világért sem zordon ölébe.

zordonmitFejben szavakat szedtem össze. Nagy fontolgatás után úgy találtam, ugyanannyit, mint a legnagyobb magyar költő – s majdnem hatéves fejemtől telhetően összeeszkábáltam ezekből a szavakból egy ellennyilatkozatot e hatalmas Petőfi-vers ellen; csak három sorra telt, és azoknak sem illett a vége össze, mert olyat nem tudtam kitalálni, hogy össze is üljenek, és leírni sem, csak még a nevemet tudtam leírni, csupa nagybetűvel. De azért, amit fejben összeköltöttem, azt elmondtam a szerencsétlenségemre éppen Marcinak, ő volt odahaza, s talán neki is akartam volna imponálni.

– Ide hallgass! – s mondtam:

Mit nekem te palacsinta alföld,

laposságod porfelhőkbe úszva.

Nem csodállak és nem is szeretlek.

Mit nekem te palacsinta alföld,

laposságod porfelhőkbe úszva.

Nem csodállak és nem is szeretlek.

– Pont és kész. Mit szólsz hozzá? – Marci nyerített, úgy nevetett, különösen az „úszva” miatt, mert azt el is ismételte:

– Úszva, te főhólyag, te! Úszva – s azt is mondta, hogy ő hajlandó írásbeli bizonyítványt adni az én „elmeállapotomról” – ő ugyanis egyetemet végzett elmegyógyász lesz, s firkantott is nyomban egyet nagy csúfondárosan egy olyan gyűjtőívnek a másik oldalára, aminek a főoldalán egy bekötött szemű katona képe nyújtotta kéregetésre a kezét. Ezt írta rá:

Bajkó Györgyi őnagysága,

verset bőg a szamársága!

Bajkó Györgyi őnagysága,

verset bőg a szamársága!

Hát bizony így bennem szorult szerelmem megvallása szülőfalum iránt. És hosszú időre elment a kedvem a versektől. Ez után a kicsúfolásom után valami nagyon homályosan felsejlett bennem arról, hogy nem az a szeretet, ha azt, ami nem ő, utálom, ha a másminőt, ez esetben az alföldet nem szeretem – azzal még nem tettem érette semmit. Mit is lehetne tenni érette? És hogyan megmondani egyáltalán, hogy mi az a szeretet? A tökéletes bizalom és a gyanútlan boldogság volna az? Ezt ma mondom így, akkor nem tudtam ilyen fogalmakat, de éreztem valahogyan, hogy az ember szinte egy azzal, amit szeret. Bántam is én, hogy a házban nagy rendetlenség volt, mikor végre visszamehettünk Kőrösre! Sok mindenünk hiányzott, például az anyu zongorájának az egész fedele, meg a húrokat is felszaggatta valaki és a sötétpirosra festett, kétszárnyú leveles kapunk előtt ott ült a földön a hordozható bádog gyermekfürdőkád tele piszokkal. A babáimat is elmenekítette valaki, míg mi odavoltunk, az összeset, azokat is, amiket Margitkától örököltem, de Icát kivéve, egyiket sem sajnáltam attól, akinek volt szíve hozzánk hívás nélkül bemenni és elvinni még azokat is. Sohasem szerettem én olyan nagyon babázni; Icát is úszni tanítottam volna meg korcsolyázni, ha tudott volna egy ilyen törékeny, élettelen hajas baba ilyesmit, ő egyébként még a menekülés előtt eltört, mert nem tudott felmászni a császárkörtefára, hiába biztattam, leesett. De a körtefám, az megvolt! Az én külön saját császárkörtefám, amit abban az időben ültettek, mikor én már megszülettem. És minden egyes fa hűségesen a helyén állott a nagy régi kertben, ha lehet, még hűségesebben, mint menekülés előtt, mert mi ősz fele mentünk volt el innét, most meg, mire visszajöttünk, tavasz lett. S mintha mind örömükben borultak volna virágba a fák, hogy lám, én hazajöttem. A papa szobája előtt – ami nem rendelő, mert állatorvoshoz nem nagyon szokták odahozni a beteget, ő járt el a betegeihez, de azért irodaféle mégis – három fok lépcső vezetett, s a lépcső mindkét oldalára palackszínű örökzöld volt ültetve. Az örökzöld sok kis kék csillagvirága éppen kinyílott. Piros kapunk s az örökzöldes lépcső között kopasz udvari dombocska emelkedett, de ennek a közepén kerek nefelejcságyás volt. Annyi és olyan kék ezen a tavaszon, mintha a Marci kobaltkék vízfesték gombja százezer pici sziromlevelecskévé válva dugta volna össze egy óriási ágyáscsokorba magát. A fák mind-mind megvoltak, volt, amelyik nőtt, vastagodott; egy ringlónak két ága leszakadt, de a sötétzöld fenyőkön világoszöld új, zsenge tűsorok fakadtak. A méhek, kiktől a múlt őszön senki se vette el a fölösleges mézet, lustán sétáltak szalmafonatú kaptáraik tetején, százával, mintha rajzanának, de csak sütkérezve élvezték a világot, ami biztosan gondtalannak tetszhetett nekik. Áradás nem volt; az ablakunk alatt a kerten át olyan színtelen tisztán futott a patak, hogy fenekén nemcsak a kerek kis kavics, a tavaly odaszórt sárga üveggolyóm látszott meg, hanem még a piros pettyes pisztráng is, amint előkelő farkbillegetéssel elsurrant két nagyobb kő között. Fehérbe és rózsaszínbe borult fák koronája fölött, túl az élére állogatott, hegyes végű lécekből szegeit kerítésünkön is, szerte a hegyekből, körös-körbe ölelt a zöld. Lilászöld és sárgászöld tölgy- és bükkerdő s fennebb feketezöld és vereszöld fenyvesek.

őazA Paradicsom az az, amit nem lehet elveszíteni, s ahová az ember, ha még elszakadt tőle, akkor is visszatalálhat. S én mintha csak kívül-belül változatlanul találtam volna vissza belé. A kertünk tetején, egy kis tisztáson, ott, ahová az egyetlen kőrösi templom tornyocskája bekukkantott, volt egy félkör alakú orgonalugas-féle, bimbózóan az is, előtte két lécpad, kékre festve. S még előtte, a tisztáson állottak a makkfák. Két fa volt a kőrösi első elemi osztály tananyagaként tanított bibliai Paradicsomban, vagy csak egy? Az élet fája, a tudás fája, a kígyó – Dezsi már régen tanulta ezeket, s most már én is tudtam, hogyne tudtam volna, csak azt nem, egy fa volt-e az a kétnevű.

Körösön, ott A kis kerti tisztáson kettő volt a paradicsomi fa. Két középkorú, makkot termő tölgy. Hogy a makkot éppen a vaddisznók ennék, és szelíd kondákat is legeltetnek tölgyesekben, meg nem járta volna akkori eszemet. A lehullott, tavalyi makk-kupakok inkább parányi emberkék, a makktörpék kalapkáinak látszottak. Azok is voltak nekem. Százezermilliom egy fán lakó makkemberke. Azért volt az egyik fa az élet fája, mert ezek a makkemberkék éltek rajta. A másik fa nem termett makkemberkéket, csak karajos tölgyleveleket, meg tavasszal tölgyfavirágot. Az, ami magán nem termett semmit, az micsoda? Vajon nem az volt a tudás fája? Én azt hittem. Kígyó nem volt a paradicsomban, az lennebb volt, a patakban, kis zöld vízisikló, fogtam is egyszer egyet puszta kézzel, s a karomra tekertem, aztán elengedtem. Papa azt mondta, hogy még a viperától sem muszáj félni; ha véletlenül azt lelnék, fönn a kis rom kövei között, mert a vipera az olyan helyeken lakik, de ha nem lépek rá, nem támad, ha meg mégis támadna, de résen vagyok, s én fogom meg a két fülszerű lüktetője alatt a nyakát, és picit megszorítom, kiölti a nyelvét, de marni nem tud. De nem volt ott vipera és kígyó sem, semmilyen. A makkfák fölött valaki más volt ott. Egyszer láttam is őt, amint összeraktam egy nagy halomba a makkemberkék elhullajtott kalapjait, hogy leljék meg, ha keresnék, ott ültem éppen az élet makkfája alatt, s amint felnéztem, ott volt. A bekukkantó kőrösi torony ablakában. Gyönyörű szép fiatalasszony volt, éppen, mint anyu, még ruhának is az anyu petúniavirágos delén-pongyoláját viselte, csak szebb volt a ruha, nagyobb, áttetsző selyemből, és kiömlött a selyme, mint a felhő a torony ablakából, s úszott körötte. A haja meg nagyon hosszú volt, kibontva lengett, sárga volt, mint a kalász, és ráterült a zöld kertek között arra a kicsi lapályra, ahol már nőtt, de még nem volt olyan sárga a rozsunk. De én tudtam, hogy éppen olyan sárga lesz őszre, mint Annak a haja odafönt. Nem szólt hozzám semmit Az, csak ott volt, sokáig. Nem anyu volt, mert anyu nem szokott a toronyban járkálni, de mégis ő volt, az az anyu volt, aki nem lesz öreg soha, nem sír, nem sóhajtozik, mindig beborítja aranykalász hajával azt a kis rozstáblát, és nem kell félni, nem lehet félni, mert ő van. Vagyis én nem vagyok egyedül, ha magamban vagyok, és az is tőle van, hogy ilyen magányban lennem egyedül, jó, jó. Olyan jó, hogy én vagyok, én szeretek mindent, és a minden nem én vagyok, hanem ez az egész. Később jött Rebi néni egy kapával utat daraszolni. Barna rékli volt rajta, kék surc meg fekete szoknya. Több ágazás volt az arcán, mint repedés a makkfa kérgén. Mondott magában. A gyomokkal beszélgetett, amiket burjánnak hívott, s úgy nyeste őket a kapával, hogy csak úgy virított a sok ránc örömében az arcán. A tisztás szélén folydogáló kis kerti ösvényen a tarackoknak osztogatta a kapájával a halált. Én igazán ölni, kézzel, késsel mást, a saját kezével, kicsi koromban csakis asszonyokat láttam. A férfiak szerszámokkal és messziről öltek; golyós vadászpuskával medvét lőtt keresztapám Kovászna felett, Kommandón; serétessel sárszalonkát a Rétyi Nyírben meg még darvat is, s azt kitömette. Ott állt a trófeái között az a kitömött daru, nálam magasabb. A meneküléskor, azt hiszem, szintén férfiak lőttek, ágyúból, messziről, hogy csak úgy remegett alattunk a föld meg talán golyós puskából a vonatra, bizonyára megint csak férfiak. Közelről kézzel ölő férfi csak a böllér lett volna, akit láthatok, de disznóölést nem néztem meg soha. A párnám alá dugtam a fejemet, ha téli hajnalon arra kellett ébrednem, hogy visít a leszúrt disznó valahol a mi udvarunkon vagy a közelebbi szomszédékén, s még akkor is a párna alatt iszonykodtam, mikor már a disznót perzselő szalma rőt lángja bevillant a zsalugáter résein s Dezsi torkaszakadtából ordított:

magánpicitolyanlehetilyen– Kelj fel, te, kelj fel hamar, már perzselik! Nem akarsz fület?

Nem akartam. Ha ismertem a disznót, amit leszúrtak, akkor egyebet sem akartam belőle, csak a száraz füstölt kolbászát, mert mire arra sor került, elfeledtem, hogy ölték meg azt, amiből ez a finom élelem lett. De az asszonyok, a mindennapi kis asszonyságok gyermekkorom Kőrösén mindig saját kezükkel ölték az állatot.

– Pipi, pipi, tubicám! – mondta Rebi néni a fehér jércének, becézte, csalogatta, tiszta szemmel hívogatta, aztán, amikor az gyanútlanul odament, elkapta, hátra a nyakát, elé a kést, elmetszette. S a cocát, hogy tudták etetni, itatni, vakargatni a füle tövét, hogy hizlalták a cocájukat a Rebi nénik hónapokon át, mennyi szép szót intéztek hozzá, mintha édes egy gyerekük volna, aztán lefogták s leszúratták. S a tarackokat is, mik az utat ellepték, hogy vágta, ölte, irtotta Rebi néni.

Biztosan ő a halál – gondoltam –, ez a csúnya, rongyos, szegény öregasszony, de azt is éreztem, hogy ilyen gondolatot nem kell elmondani soha senkinek. Azt hittem egyáltalán, nem kell az embernek a sajátjának tudott gondolatait elmondani másnak, és talán semmilyen formában sem, mert lám a tavaly hogy megjártam a: Mit nekem te palacsinta alfölddel is! Nem is fogok soha szavalni meg verset fabrikálni, meg sokat beszélni, egyáltalán.

Papa csak injekcióval ölt, illetve ő akkor úgy hívta, hogy pravaz. És csak ha nagyon muszáj volt, beteg állatot. Egyszer – de ez már egy évvel a menekülés után volt – a kovásznai patikus bácsinak, Ebergényinek az öreg kutyáját.

– Már csak szenvedett volna – mondta papa, mikor kijött a kocsihoz, mert én is ott voltam akkor vele Kovásznán, kalapot vettünk, egy állam alatt megkötős piros gombakalapot Körmöckitől, de persze a patikába nem mentem be vele. Nem szerettem Ebergényi bácsit, aki anyunak Szent László-szappant szokott karácsonyra küldeni, egy fél tucatot ajándékba a készletéből; nem szerettem, mert szakálla volt, az aranybányája Zalatnán, ami nem jövedelmez, az aranybánya részvényei, amikkel van valami, az alvinczi szőlője, hogy azzal mi távoli gond van; illatos ember volt, agglegény, és mégis megölette papámmal a beteg kutyáját! Ha bementem volna, tudtam, mindenképpen rám erőszakolt volna ajándékba egy rózsaszín gilisztacukrot meg egy tamarinda pasztillát, pedig nekem nem volt se gilisztám, se székrekedésem. És az illatos kezén levő pecsétgyűrű alól kilátszó szőröket sem szerettem.

– Csak tovább szenvedett volna Burkus – ismételte papa, felült a bakra mellém, és még azt is mondta: – Ámbár, ki tudja? Halad a tudomány, halad, de hogy meddig kell betegen élnie az élőnek, az még – no! – erőnek erejével elnevette magát, megnézte, hogy áll a kalapom, s indított. Ezt csak úgy magának mondta, tudom én, hogy nem nekem, de mégis én voltam az, aki ott ültem mellette, s mentünk, hogy vágtattunk haza Kőrösre. Egészen Kovászna végéig. Onnan lépésben döcögtünk, olyan rossz lett egyszerre az út. Sár volt, de szikkadt sár s egy kerékvágta arasznyi nyom száraz tetején barázdabillegető csapdosott a szárnyával. Nem ugrott, ahogy ez a madár szokott, csak verdesett. Papa látta meg elébb, megállította Fecskét.

betegen– Fogd a gyeplőt, Györgyi!

Fogtam én! Tudom, Fecske állt volna enélkül is, de mégis keményen fogtam. S örömömben, hogy foghatom, csak egy pillanattal későbben, már akkor néztem le papára, mikor ő lehajolt, s megfogta a barázdabillegetőt. Haladt a nap lefelé, de még sütött erősen, szemközt papával. Hátulról még egészen barna volt a haja, csak elölről fehér, s hozzám háttal hajolt le a madárért. Nagy keze egészen rózsaszín lett, nem is látszott, benne tart-e valamit, s a nyaka is megvörösödött, ahogy lehajolt. Csizma volt a lábán s bricsesznadrág. A hátán meg felcsúszott hajoltában a szürke kisbekecs.

– Hó Fecske! – mondta, nekem meg: – Ide tudnád dobni a táskámat? – De nem várta meg, hogy megforduljak, mégis odajött maga, s az ülésről elévette a táskát.

– Te csak tartsd a gyeplőt. – Tartottam. Ő meg a madarat betette a zsebébe, gyorsan fél karjával magához szorította a zsebet, aztán sietősen kiszedett ollót meg valami ragasztósat a táskájából.

– Ejnye, végy ki a zsebemből egy szál gyufát. – Ráakasztottam a gyeplőt az ostortartóra, hátrahajoltam, s kihúztam a skatulyáját, gyufát is adtam, szó nélkül. Aztán megint a gyeplő után néztem. Ő meg kivette a bal kezével a csirkoló madarat a zsebéből, a gyufa fejét leharapta s kiköpte, a fejetlen gyufát a madárszárny alá dugta, fél kézzel vágta a ragasztós csíkot. A madár nagyon csirrogott. De hirtelen elhallgatott. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek oda, de akkorra már papa készen volt. A barázdabillegető törött szárnyát megragasztotta. Nevetett. S már fent is ült mellettem, s azt mondta:

– No, ezt alighanem odahaza kell tartanunk valahol a fészerben, míg megforrad a szárnya, ahol macska, mi, nem ér hozzá. De most hová tegyük?

Én nem tudtam, hogy hová.

– Ha egy kalappal megborítanánk – mondta ő. Nagyon rosszul esett, hogy talán az én szép új, legeslegelső kalapomra céloz, s mondtam is nagy hirtelen:

– Nincs a maga sapkája valahol az ülésen, papa lelkem? Az olyan nagy, hogy azalatt nem fulladna meg.

maga– S a tiédet tán sajnálnád, mi, hogy elmocskolja?

– Sajnálnám – mondtam. – Hiszen még meg se melegedett a fejemen, s anyu sem látta.

– Ilyen vagy te – mondta erre papa. S azzal betette a barázdabillegetőt a kocsiládába. Én későbben egy hétig hordtam a kis magvakat a madárnak a fészerbe, ott egy üres cukros dobozban tartottuk, míg meggyógyult s eleresztettük, de nem volt ebben sok örömem, mert valahogyan mindig szégyelltem magamat, hogy papa kipróbált, s a kalapomat nem adtam volna oda. De nem beszéltünk többé róla. Ó, hogy én mennyire szerettem volna olyanná lenni, mire felnövök, mint papa volt. De ezt nem így éreztem még akkor. Akkor előszörre csak valami kis zavar maradt bennem, s mire behajtottunk a piros kapunk elé, elmúlt az is, mert anyu várt.

Hogy tudott anyu várni! Úgy gondolom most: türelemmel meg ünnepélyesen. Nem szaladt elébünk, nem szólt rá papára, hogy miért jöttünk ilyen sokára, vagy mi újság, hanem mosolygott, és készen volt rá, hogy velünk legyen, akármelyik pillanatban is toppanunk be. Az asztal nem volt előre megterítve, s nem sült-főtt, száradt el az étel a konyhában a várakozás közben, hanem mindig éppen akkor tudott frissen készen lenni, mikorra kellett. Az asztal szinte magától terült meg azután a keze alatt s nem mondta: segíts, Györgyi, teríteni, csak ahogy kivette a papa csuprát, s letette, én is nyomban leguggoltam, s már vettem is ki a kredenc aljából az övét meg az enyémet, s azon igyekeztem, hogy éppen olyan szépen tegyem azokat az asztalra, mint ő. Anyu mindig állva várt egy cseppet, hogy papa köszönésképpen hozzálépjen, és megcsókolja az arcát, de én nem győztem kivárni, hogy én is köszönhessek, kettejük közé fúrtam magamat, s az anyu derekához dugtam az arcomat. Ez csak egy pillanat volt, olyan kicsi kis pillanat, hogy mérni nem is lehet, s mégis, a zöldpetrezselyem meg kapor meg befőzött málna meg egyáltalán az anyu-szagú pongyolának petúniavirágai mintha most is érintenék és megsimogatnák az arcomat. Csak az fáj most, ahogyan rengeteg idő távlatából visszanézek arra a kis Györgyire, hogy ő, azaz én, aki akkor voltam, nemcsak úgy öntudatlanul voltam boldog, hanem mintha tudtam is volna, hogy ez jó, így jó, most nagyon jó nekem, s szerettem volna sohasem elvenni a fejemet az anyu pongyolájáról, hogy ami most van, az örökké maradjon úgy. Talán azért volt ez, mert a megbolygatott, szanaszét keveredett család akkor, a menekülés után egy időre Kőrösön megint, ismét mind együtt lehetett. Talán azért ragaszkodtam olyan gyökért eresztően a szülőfalumhoz, mert egyszer futva kellett azt otthagyni, s hogy visszatérhettünk oda, az mindennél csodálatosabb volt.

Anyuék egy napon eladták a kőrösi házat. Mi Fogarasra költözünk egy nagyszerű, villanyfényes, igazi városkába. Ezt minden előkészítés nélkül úgy tudtam meg, hogy anyu csomagolni kezdett.

Már a nevétől is előre elborzadtam ennek a városnak: Fogaras! Mintha a város tehetett volna róla, hogy a maga „különb” mivoltával minket a családi fészektől elragad. Fog-agyaras! – mondtam magamban, s olyan ijesztő vaddisznóagyarakat láttam képzeletemben, aminők keresztapám szobájában a leterített vaddisznóbőr tetején levő preparált múmia szőrös fejéből vigyorogtak ki. Vagy Fagaras? A garas az a pici, semmi érték pénz, ami már régen nincs is, csak a Rebi néni öreg meséiben szerepelt. Hogy: „talált ám a legkisebb fiú, mikoron világgá indult, egy lyukas garast”. Hogy a mesebeli lyukas garas is jó volt valamire, azt nem akartam akkor tudomásul venni. Csak haragudtam. Papára és anyura nem haragudhattam, amiért elmegyünk, mert ők jót akartak nekünk. Így aztán, hogy haragomnak célt találjak, azt a várost gyűlöltem előre, pedig fogalmam sem lehetett róla, hogy milyen. Sehogyan sem értettem meg, hogy most a mi házunk másé lesz. Jogosan lesz másé, mert az a másik gazda sok pénzt adott érte. Egy másik Györgyi, Dezsi, Marci és Margitka fog itt élni ezután? Fürdenek az én patakomban? Felmásznak az én makkfáimra? Őket várja az anyukájuk a kétoszlopos tornácunkon, nem engem? Övék a tornác? S ha igen, hát az enyém mi ezután?

énénengem?A bútoraink velünk jönnek – gondoltam –, s kissé nehezteltem a bútorainkra. A kertet, a fákat nem lehet elköltöztetni, azok nem utazhatnak velünk a vagonban. Mert azzal megyünk. A kovásznai állomásig ismerős gazdaemberek szekere viszi a holminkat.

A mi Fecskénket s a kis sárga kocsinkat is eladtuk. De nemcsak azok jönnek velünk az állomásra, akik költöztetnek, elkísér majdnem az egész falu lovas-szekeres gazdája, vagy tíz szekér is, van, aki még papírcsíkból szalagot is tesz a lova füle mellé, úgy kísér el, mintha valami búcsúztató bandérium haladna a nyomunkba. Ezt Károlyi Marika mondta, egyik osztálytársam, hogy az apjától hallotta. Úgy kell lennie, minden ember szereti papát Kőrösön, sajnálják, s nehezen értik meg, miért megy el innen hazulról abba az idegen városba, ahol talán még a beszédünket sem érti az emberek többsége. Butyka Károly bácsi búcsúzni jön, és azt kérdi papától:

– Tán megbántottuk vót valamivel, tekintetes uram, hogy itthágy münköt? Mert ha úgy vóna, hát inkább megkövetnénk. – Papa rázogatja Butyka bácsi kezét, azt mondja neki: dehogy Butyka úr, dehogy. – Papa a földmíves embereket is úrnak szólítja, még hallom, hogy azt mondja: úgy van az, Butyka uram, hogy – aztán én ezt nem tudom hallgatni tovább, kiszaladok a kertbe, fel a lugashoz az orgonák közé, arcomat a bokor tövéhez nyomom, s nem is tudom, szepegek-e, sírok-e, vagy éppen hangosan búcsúzkodom, és – haragszom, mint Rebi néni szokott, mikor magányosan kapálgatva önmagával beszélget.

Elhatároztam, hogy minden fára felmászom olyan magasan, amilyen magasra csak tudok, mindeniket megölelem és megcsókolom, mert mi mást is tehetek most már érettök? És a földet is véges-végig kellene simogatnom a tenyeremmel az egész hatalmas kertben. Sifka, a macskánk ott ült a grupp mellett, és úgy nézett rám a zöld szemével, mintha értené, hogy mit akarok mívelni, s gúnyosan mosolygott. Én úgy láttam, pedig tudom, hogy az állatok nem mosolyognak. Sifka nem jön velünk. Papa azt mondta, a macska inkább ragaszkodik a helyhez, mint a gazda személyéhez, s bizonyára befogadják az új tulajdonosok, mivel jó egerésző. Könnyű Sifkának! De az is lehet, hogy nem fog az új gazdának kelleni? Akkor meg mi lesz vele?

Én örököltem volt keresztapámtól egy arany húszkoronást. A tavaly halt meg, s a végrendelete végére – úgy mondta papa – oda volt írva ceruzával: „Egy arany húszkoronást Györgyinek, mint keresztlányomnak, s még azért is, mert egyszer kéretlenül szolgált nekem.” Fura ember volt keresztapám. Gőgös, vadászgató, úgy rémlik, kissé hencegő. Papával mindig vetekedett, belékötött, vitatkozott. Egyszer valamit politizáltak, sétáltak le s fel a kertben a lugas körül, keresztapám városi cipőben volt, nem a vadászbakancsában, nagyon gúnyosan beszélt és hadonászott, papa meg szelíden ellentmondott neki. De már igen öreg volt s megdőlt, mintha szédülne, amint le s fel járkáltak. Én ott játszottam „kapd el fogd el”-t a grupp tövében öt, fényes, a patakból szedett fehér kaviccsal. Hogy egy kavicsot le, négyet feldobni, elkapni… Látom, hogy keresztapám cipőfűzője eloldódott s rá-rálépett. Még elbukik – gondoltam –, odafutottam, leguggoltam előtte, s mondtam: tessék várni, hadd kötöm meg a cipőfűzőjét.

– Mi? – mondta keresztapám. – Na, nézd Ernő, micsoda önként szolgáló macska ez a gyerek. Megél ez a mai világban, ne félj! – S azzal feltette a cipős lábát a grupp szélére, hogy hát hajoljak le, s kössem meg a fűzőjét. Papa kissé hümmgetve nevetett, én meg egy cseppet, mintha megszégyelltem volna magamat, hogy tán keresztapám hízelgőnek tartott. Igazán azért kötöttem meg a fűzőjét, mert féltem, hogy elesik, s amilyen nagy, hatalmas ember, nagyon megütheti magát. Nem szerettem én olyan nagyon keresztapámat.

De hogy meghalt, éppen ezért hagyott rám egy arany húszkoronást. Anyu azt mondta, hogy az már nincsen érvényben, beváltották a koronát lejre, de az arany azért értékes. Mi lenne, gondoltam, ha én azt Rebi néninek adnám, s megkérném, hogy adja el, s az árából gondozza Sifkát élete végéig, ha nem adnának ennie neki az új gazdák. Anyu is pénzt fizet Rebi néninek, hogy kapálja a kertet, irtsa a gyomot, most meg még az utakat is ő teszi rendbe, hogy az új lakók tisztán, rendben kapják a kertet. Az arany sohasem volt az én kezemben, anyu őrizte, el kellett volna tőle kérnem. De hogyan? Éppen ezen tépelődtem, s már lementem a kertből a ház elé, mikor Rebi néni borzalmas sírással és hangos káromkodással betaszította a piros kaput.

– Hogy az a fent való isten az urakat irtsa ki magvastól, hogy irtsa ki, hogy mit tettek az urak, hogy pusztítsa el – hogy essen rájuk az isten!

Anyám, apám kiszaladtak Rebi néni elébe. Az történt, hogy a lánya, Teréz, a mi egykori szép nagylány szolgáló Terézünk, annak a legénynek a felesége lett, aki hozzánk járt volt, Csutak Tamásé. Tamás a „jegyző úr miatt” nem maradhatott itthon, mint szabadságos katona a nagy felforduláskor, mikor vége lett Erdélyben Magyarországnak meg ottan az Alföldön forradalom volt, pedig megvolt már a gyerek, és itthon maradhatott volna, de a jegyző úr ellensége volt a szegény népnek – miket kiáltozott Rebi néni! És Teréz most tudta meg, hogy Tamás elesett abban a háború végi utolsó háborúban, amit már nem az idegen nyelvű ellenséggel vívtak az emberek, hanem egymással, valamiért, amit úgy hívtak, hogy forradalom. Rebi néni szerint csakis a jegyző úr gonoszsága üldözte el innét Tamást, mert aki sok pénzt tudott adni neki, azt bezzeg felmentette a katonaság alól, de Tamást nem! S Teréz Rebi nénire hagyva a kis Tamást, felment a jegyző úrék padlására, s ott egy gerendára felakasztotta magát. A köténye zsebében egy cédulát találtak, hogy: „Köszönöm az uraknak, fizesse vissza nekik az isten.” Anyu hangosan sírva fakadt, és átölelte Rebi nénit, papa meg besietett, s vizet, valami pirulát hozott ki Rebi néninek. De az nem vette be, csak lerogyott a tornácon egy székre, nézett maga elé, s hangtalanul tovább káromkodott. Anyu reszketve, sírva mondogatott neki valamit. Én ott álltam a tornác oszlopa mellett, s beléfogóztam. Borsai jegyzőt azt hiszem, mi nem nagyon szerettük, nem jártunk hozzájuk, csak papa hivatalosan, régebben. De akkor már egy fél éve nem is ő volt a jegyző, csak élt a régi házában, és gazdálkodott.

A lánya, Irén, felettem járt, és vasárnap lakkcipőben és masnisan ment a templomba éppen úgy, mint Paál Bözsi, a szolgabíró lánya. Ők nem barátkoztak velem, igaz, én sem nagyon velük. Amit Terézről mondtak, abból csak a szavakat fogtam fel. Az olyan rettenetes volt, én nem tudtam sírni sem. Kik az urak, istenem, hogy azok mind magvastól irtódjanak ki, mert ez történt Terézzel? Mi urak vagyunk? Ha mi is azok volnánk, éppen úgy, mint Paálék és a jegyzőék, akkor Rebi néni nem mondaná ezeket a rettenetes átkokat anyunak és papának. Vagy mégis azok vagyunk? Papa vette a táskáját, és elszaladt. Én meg azt hiszem, elszédülhettem, mert gerendákat láttam, a mi padlásunkat, Terézt a kicsi Tamással az öliben, Tamást a konyhaládán, amint rongyszőnyegnek valót gömbölyít Terézzel, még mintha hallottam volna is Teréz hangját, amint nevetve azt kiáltja nekem: menjen már maga posta, aztán kipostál mindent. Arra tértem magamhoz, hogy fekszem a tornácon a háncsfonatú heverőn, Rebi néni meredt szemmel, elkövesült arccal dörzsöli a szívem tájékát olyan másfele nézve, gépiesen, anyu ül az asztalnál, és gyorsan ír valamit egy papírra, anyu rám néz:

minekem:– Kislányom – mondja és odaszalad, Rebi néni meg a fogatlan szájával megszólal, de alig érteni, hogy azt motyogja:

– Nem a maga baja, leányka, hogy úgy a szívire vegye. Itassa meg, tekintetes asszony, egy pohár tével. Ennek még sok van hátra, hogy éljen, s gyötrődjék ebben az átkozott életben. – Anyu csóválja a fejét, engem néz, a papírt, Rebi nénit. Akkor bejön Margitka, a kezében egy csokor őszi mezei virág, valahol kint járkált, riadtan összevonja a szemöldökét, anyu meg nagyot lélegzik:

– Szívem, szívem – mondja Margitkának –, csakhogy itthon vagy, foglalkozz, fiam, te Györgyivel most.

Mintha valahogyan akkor adta volna át anyu a velem való törődés gondját Margitkának. Ő addig olyanféle volt odahaza, mint egy vendég. Elment Kolozsvárra iskolába, vakációkban hazajött, olvasott, sétált, néha egy-egy fiúval is, nem segített a házi dolgokban, s nem sokat barátkozott velünk, többiekkel. De akkor mintha valami öröm csillant volna fel a szemében, a virágjait ledobta, odajött hozzám.

– Mi van veled, Györgyi? Biztosan nem evett, anyu. Na, gyere. – S bevitt magával a konyhába. Teréz azt mondta nekem egyszer, hogy Margitka, mikor kicsi volt, és én készültem megszületni, azt mondta: az új gyerek ne anyunak szülessék, hanem neki.

– Aki felakasztja magát, az meghal? – kérdeztem a konyhában tőle. Margitka bólintott. Már tudta Terézt. Azt akartam kérdezni tőle, hogy mondja meg: mi urak vagyunk-e, olyan urak, akiket Rebi néni elátkozott, de nem voltunk még akkor olyan jóban Margitkával, nem tudtam ezt tőle megkérdezni. Csak sírnom kellett.

olyan– Miért bőgsz, Györgyi? – kérdezte.

Nem tudtam megmondani. A konyha falát néztem. Mert mielőtt ez a borzalom történt Terézzel, az járt az eszemben néhány napig, hogy – jaj, de nehéz ezt végiggondolnom! Mint Rebi néni, én is átkozódni fogok. Ahogy ő szokott kapálás közben étetni a rossz nyavalyával minden gonoszokat, én is – ha, ha felírnám ennek a konyhának a falára jó nagy betűkkel, hogy az isten verje meg azt, aki elvette tőlünk ezt a házat, és ide helyünkbe tolakodik, vagy hogy is? De most már tudom, hogy soha többé ilyent nem tehetek. Ha gondolatban meg is tettem, valóságban ilyet nem lehet többé soha tennem. Rebi néni is mennyit átkozódott előre, mikor kapált a kertben. És akkor is hiába. És most éppen hiába már.

előre– Nem lehet Terézt feltámasztani? – kérdeztem Margitkától.

Rázta a fejét, s azt mondta, igyam meg a tejet. A tejet, mikor anyu biztatott rá, hogy igyam, mert az gyógyít meg a tüdőcsúcshurutból, megittam, de ez a csupor tej örökre keserűvé tette a számban ennek a folyadéknak az ízét. Teréz meghalt, mi elmegyünk innen, de azért ennem kell, s ezentúl Margitka parancsolgatja nekem, hogy mit tegyek? Hiszen jó is ez, jó, mióta Margitka a szárnya alá vett. A Teréz temetésén is ketten mentünk párban, ott volt talán az egész falu, anyu a Rebi néni asszony-rokonai között ment, papa meg az öreg férfiak között, Dezsi az iskolásfiúkkal, Marci nem volt ott, mert őt előre elküldték Fogarasra, hogy ne mulasszon az iskolai évből, s Margitka nem engedte, hogy mi is bemenjünk a temetőbe, azt mondta, elég idáig, szegény Terézen ez már nem segít semmit, mi menjünk el egyet sétálni utoljára Kőrösön, mert holnapután indulunk. Átölelte a vállamat, mentünk, s mutogatta nekem Kőröst, az ő Kőrösét, hogy nézzem, milyen kis sáros fészek ez, csak a színei kedvesek – mondta Margitka –, az, hogy ebben a sok örökös zöldben minden háznak tiszta piros cserépteteje van. Inkább csak azt éreztem akkor, hogy Margitka átöleli a vállamat, s hogy ez sohasem volt azelőtt.

Aztán elvitt a vonat Szentgyörgyig, onnan Brassóig s onnan Fogarasra. Éles, dermesztő szél vágott arcon, mikor az állomáson kiszálltunk; szeptember vége felé voltunk. Az első, amit megláttam, az állomás megett, de mintha éppen az épület fölött – a kék hegyek. Sohasem láttam eladdig kék hegyeket. Merő kékek voltak, s tetejük fehér. S mégis egészen közeliek. Két úr várta papát a vonatnál. Mosolyogva bemutatkoztak. Fáztam. Szerettem volna behunyni a szememet. De Marci szaladt oda, kijött elénk ő is, nevetett:

– No, rajta Györgyi! – mondta, s kézen fogott. Az állomás mögött a ménesbirtok két kocsija várt minket. Egy kétlovas hintó s egy egylovas homokfutó. Az előtt egy szép fekete ló.

– Ezekkel megyünk? – kérdeztem Marcitól. Nevetett, s azt mondta: − Hát hallod, ekkora família elébe kettőt küldöttek. − Aztán tovább nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy már ott is ültem a sárga kocsi bakján Deme mellett. Azon szürke posztóból készült, fekete sujtásos régi magyar kocsisruha volt, kurta ősz bajuszú, apró szemű bácsi. Rám kacsintott:

– Tán csak nem – kérdezte –, hogy éppen a bakra? – Bemutatkoztam.

– Részemről – mondta –, Deme vagyok.

– Hogy hívják a lovat? – kérdeztem.

– Hol híják, hol küldik – mondta. – Másként Rigó. – S oldalvást erősen megnézett. Anyuék akkor már fent ültek a hintóban, erre meg Dezsi s Marci szálltak fel hátul, az ülésre urasán. Margitka egy kis ideig álldogált a két kocsi közt, rám nézett, aztán felszállt anyuékhoz, szembe a kisülésre. Szerettem volna Demének nyomban a mi Fecskénkről beszélni, meg hogy én hajtottam már, de erről szó sem lehetett. Vágta a szél az arcomat.

– Csak utánunk, instálom – szólt hátra Deme, indított. Az utca nagy kockakövekkel volt kiverve, csattant a Rigó patkója, ahogy nekiindult. Nem sokat láttam én akkor még a városból. Ahogy végigvágtattunk az Apafi utcán, csak tovasuhant mellettem a sok nagy ház, egy a fenyőfák sűrűjéből kivillanó torony; elém domborodott a vár hatalmas sarokbástyája, mikor egy kereszteződéshez értünk, mintha egy óriási kalap köszönne, lebbenni látszott egyet felém a várpalota piros fedele. Rengeteg ember egybefolyó, nyüzsgő-mozgó kavargásának hangja gomolygott arra egy messzibb tér felől. Péntek volt éppen, s hetivásárt tartottak a nagypiacon. Hátukon fényes sárga rézüstöt cipelő, vállig érő, zsíros, fekete hajat viselő cigányok csapata jött szemközt, nyomukban fehér fogukon pipát lógató, tarka cigányasszonyok serege. Egy vízimalom tűnt fel, s zúgta túl a ló patájának csattogását, előtte hosszú inget viselő, derékszíjas, soha eleddig nem látott formájú férfiak, aztán jobbra kanyarodtunk, s egy nagy, tárt kapun át behajtottunk a ménesbirtok udvarára. Már mindenki leszállt, egy kövér úr, Popovici rázogatta papa kezét, csak én ültem még a bakon Deme mellett, s mikor intett, hogy no, tessék hát, lefele, bal kézzel egy kicsit a gyeplő után kaptam.

Deme szélesen elmosolyodott. Aztán, hogy csak nem szálltam le, ő ugrott le, s azt mondta, a kerékagyra lépjek, úgy szálljak ki. – Ide, ni! – De én, ha már le kellett szállnom, s bemennem abba az új, idegen lakásba, egyben leugrottam a bakról, egy kicsit felbuktam, csak az orrom horzsoltam meg, de már talpon is voltam, s hogy rajtam ne nevessenek, gyorsan megfordultam, úgy néztem a ló után. Deme vitte kifogni.

Rám sokáig senki se nézett. Mindenki el volt foglalva a megérkezéssel, a fogadtatással. Még akkor is ott állottam, mikor Deme az istálló előtt elkezdte kifogni a Rigót, s a csupasz tenyerével annak a farára veregetett. Aztán Marci érettem jött s lehordott, hogy menjek be, köszönjek, ismerkedjek, segítsek, amit kell, viselkedjem tisztességesen.