HÁROM ÖZVEGY
Testvérek voltak, három özvegy, a hetvenen túl, nyolcvanon innen; együtt nyaraltak egy kis mezőségi kúriában. Nem hasonlítottak egymáshoz semmiben sem, más-más volt életük folyása, de a közös özvegység összehozta őket.
Mari volt a legkorosabb, tömzsi, hegyes kontyú, peckes tartású, régi nemesasszony-fajta. Ujjnyi vastag szemüveget viselt, de így is csak egy arasznyira látott. Mezőségi tájszólást beszélt, szelesen járkált, s ha rövidlátó módján lesepert egy-egy tányért, miegymást az asztalról, a keze villámgyorsan csattant a szolgáló orcáján.
– Te baland! Nem látad, hogy nem látak?
Egyszer megkérdeztem, hogy Mari néni miért olyan haragos mindig? Kihúzta tömzsi derekát, kék köténye korcában nagyot csörrent az odaakasztott kulcscsomó, vastag szemüvege villámlott:
– Haragas?
