Tóparti ismerősök I.

Fejezet 3

GOMBOS ÉS A TÖBBIEK

Július legeleje volt. A nap végtelen jóságú, gondoskodó, élő személyiségnek tetszett, aki önzetlen pazarlással árasztja magát Dunántúl csodatükörére. A dajkáló melegben nem érezte Flóra magát annyira egyedül. A víz számtalan árnyalatra bontotta a napfényt; ragyogásában minden biztatóvá vált: mintha még a bombatölcsérben is boldogan remegne a tegnapi, viharsodorta víz. A szakadozott partvédő beton résein kis patakokban futott, bugyogott, tört a szárazföldre a Balaton. A fülemülék fényes délben úgy ledallták a sárgarigókat, mintha a jó öreg Brehm tudományával incselkednének. Július elejére a telepi villák fele benépesült. Esténként már nemcsak kóbor katonák járkáltak a víz körül; feltünedezett egy-egy szerelmespár is. Oláh Jani újra hordani kezdte a szemetet; a vasutas üdülőbe takarító lányok érkeztek. Alkonyatkor horgászok telepedtek Flóra partrészlete elé, a fűzfabokor mellé. Megindult a halászat is.

A tó mozdulatlan tetején két fekete-barna halászbárka között kerítőháló feszült. Az ismét egybeverődött, nagyjából régi telepi gyereksereg combközépig gyűrt kis gatyaszárral segített csodálkozni, lelkendezni, szakszerűsködni, és néhány élelmesebb húzta is a hálót a nagy mulatság kedvéért és egy-egy esetleg jutalmul odavetett apró halért. Ott szorgoskodott a suttyó legénykék között Imecsné Lacika fia is.

A kislány a konyha előtt kicsi zsámolykán ült; kenyérlisztből pacsmagolt csirizzel tavalyi fenyőtobozokat ragasztott volna össze babává, ha a csiriz fogta volna a ropogós, száraz tobozpikkelyeket. Üldögélt az asszony is. Félszemmel leste a gyűjtögetett rőzséből, szárított nádtörmelékből rakott konyhatüzet: megfőzi-e vajon déli krumplijukat? S míg várakozott, s a tűzre vetett egyet-egyet, régen eltűnt ura naplóját nézegette. Megtartsa-e? Eltegye-e? Vagy ne nézegesse, égesse el? Csak magát keseríti vele. De a keserűség is édes volt ezen a fényes nyári délelőttön. A házikó déli oldalán, mintha halálos lázban égne, olyan tobzódóan, olyan vadul virított a futórózsa-bokor. És olvasta:

„A tó olyan most, 1939. augusztus 2-án, mint egy ékes, de repedezett keretbe foglalt tükör. Nemes metszésű, drága fajta. Egy gigászi méretű mennyei lakásból akasztották le, költözködés közben. Letették a Dunántúl lapályára, nehogy útban legyen. S most itt villog mozdulatlanabbul, mint a köcsögben a tej. Színfoltjai, szivárványos gyűrűi: a foncsorát vesztett tüköré. Ahányszor megnézem, annyi színű. S én még megnézem. Naponta tízszer is. A legtöbb partlakó jóformán rá sem hederít már. Nézem, de már nem látom. Hetek óta egyáltalán nem érzékelem. Nem a természet érdekes, csak az ember az, aki nézi és – láttatni tudja.”

„A tó olyan most, 1939. augusztus 2-án, mint egy ékes, de repedezett keretbe foglalt tükör. Nemes metszésű, drága fajta. Egy gigászi méretű mennyei lakásból akasztották le, költözködés közben. Letették a Dunántúl lapályára, nehogy útban legyen. S most itt villog mozdulatlanabbul, mint a köcsögben a tej. Színfoltjai, szivárványos gyűrűi: a foncsorát vesztett tüköré. Ahányszor megnézem, annyi színű. S én még megnézem. Naponta tízszer is. A legtöbb partlakó jóformán rá sem hederít már. Nézem, de már nem látom. Hetek óta egyáltalán nem érzékelem. Nem a természet érdekes, csak az ember az, aki nézi és – láttatni tudja.”

– „Nézni és láttatni?” – gondolta magában. – Nem! Élni kellene, élni! De hogyan? Miért nem érzi életnek azt az ember, amit a gyerekeivel, de férfi nélkül él? Özvegyen. Egyedül. Mint az éhes gyomor, úgy sajog benne a hiány. Annak a hiánya, amit nem szoktak megfogalmazni. Amit most érzek – gondolta –, ha Lacira gondolok, az nem egészen az, amit akkor éreztem, mikor vele feküdtem egy éjjel a kertben, a lekaszált füvön, a mellére borulva…

A fövő krumpli vize sisteregve leszaladt a lepattogott zománcú lábos oldalán. A kicsi lány visítva ugrott a fedőhöz, de nem merte lekapni, nehogy megcsapja a gőz. Az asszony behajtotta a régi naplót. A parton Imecs Lacika szívet tépő üvöltése harsant:

– Aanyuuu!

Tengerjáró dunai hajók kerültek a Balatonra a háború alatt, azoknak a fenekén hurcolódott a tóba az a rablókagyló fajta, amelynek egy különösen éles példánya két centinyi sebet vágott a hálót húzó gyerek talpán.

Nem az búsította, hogy kötszere nem volt, fertőtlenítőszere sem, de még egy tiszta mosott ingdarabot is nehezen talált, amiből hasíthatott volna, mert már minden jobb használt holmit elcserélt élelemért. Míg a lassan megnyugvó fiúcska talpát törölgette, kifújta a szájával a homokot a sebből, majd két zsebkendővel be is kötözte, az szorongatta a szívét, hogy a gyereknek egyetlen ép cipője sincsen. A szandálkáján is pengőnyi lyuk, és hol is lelhetne egy kis talpbőrt?

Az aggódással párosult anyai lelemény csakhamar eszébe juttatta, hogy mikor megérkeztek, az ostrom-keltette törmelékhalmazban meglelte menyasszonykori aranyszandálkájának az egyik felét. Olyan vékony talpa van egy ilyen aranyozott bőrszandálkának, mint a füzetfedél. Csak egy fél pár maradt abból is. De ha feláldozná azt a gavallér sarkú cipőjét is, ami éppen a lábán van, még mindig maradna a nyárra egy pár gumitalpú tornacipője, s három darab cipő félig használt talpából miért ne lehetne a kis sebesültnek a szandálját megtalpaltatnia? Hiszen ha rosszul bekötött sebével minden piszokba beletapicskol, fertőződhetik. Ne is járjon egy gyerek egész nyáron mezítláb, ha nem muszáj.

Kis csuhé szatyrában három darab fél cipővel és a Laci fia lyukas szandáljával nekivágott a műútnak, erre a különleges munkára vállalkozó cipészt keresni, miután megetette, lefektette a gyerekeket, és gondosan rájuk zárta a házikó mindkét ajtaját.

A balatoni nyaralótelep anyaközségében három cipész is volt, Flóra azonban nyomban Gombos úrra gondolt, mert ahhoz jártak a háború előtt is. A feleségét is jól ismerte.

Bent a község közepe táján, jó négy kilométerre a teleptől, Gombos cipészmester tábláját éppen úgy lengette az időközben kerekedett szél, mint évekkel ezelőtt. Bizakodva kopogtatott a műhely ajtaján.

– Nagyon kedves leszek hozzá – gondolta –, Rostás­né is arra okított. De hogy mondjam meg neki, hogy a talpalást csak a legelső fizetésemből tudom megadni? Nagyon kedves leszek – szuggerálta önmagát, s kis szívdobogással nyitott be az otthonos csirizszagba, amely csak valamivel volt orrfacsaróbb, mint amaz, amit ma délben a kis Klári pacsmagolt.

Gombos cipész százkilencven centiméternyire nőtt dalia volt. Ebből a terjedelemből széltében is, hosszában is nagy részt foglalt el a nyaka. Homloka viszont mintha nem is lett volna, nyomban a szemöldökénél végződött. Nagy, húsos szája volt, tömpe orra. De hatalmas termete miatt mégiscsak férfias jelenségnek lehetett tartani. Ezzel szemben ernyedten ült a kis széken, faszögek a szája sarkában, de két hatalmas keze csak hevert a térdén. Nem dolgozott. Köszönésképpen kiköpte a szegeket, s mondta mikor Flóra megkérdezte:

– Ugye megismer, drága Gombos úr? Ugye elvállalja ezt a kis javítást?

– Nem – mondta Gombos –, nem, nagyságos asszony. Nem dolgozok. Tetszik látni? – s a kezét mutatta, amin Flóra, zavartan pislogva hiába kereste a néznivalót.

– Nem tetszett hallani?

– Mit kellett volna? – rebegte a kuncsaft.

– Hogy megverették a Gombost ezek a híres demokraták.

Flóra kezében remegett a csuhészatyor. Most mit tegyen?

– Ó! – mondta zavarában, s míg azon zakatolt a feje, hogy most aztán kihez, melyik ismeretlen cipészhez állítson be a kis rakománnyal, az öt darab cipővel, Gombos úr zavartalanul folytatta:

– Miért nem tetszett Csutakhoz menni? Az jelentett fel. Amiért benne voltam. Tudja, mit tettem? Semmit. Csak éppen benne voltam. Ez a kenyéririgység. Ki akarnak innen üldözni. Tetszik látni: egyenként verték nyomorékra az ujjaimat.

Semmi nyomorékságot nem látott, de sajnálkozni sem mert. Dehogyis jött volna ide, ha ilyesmit tud Gombosról. Még nem tanulta meg, hogy az új világban minden egyes ember helyzetét ismernie kell. Meg sem gondolta, hogy egy ilyen díjbirkózó jellegű suszter… De hogy miért is nem megy az ilyen marha erős alak más pályára, mint a cipő fölötti görnyedezés… S ahogy nézegette, megjárta az eszét, hogy ki tudja, mire vihette rá a nagy brutális testi ereje ezt a Gombost is…

– Hát akkor… – mondta szabadkozva, de erre Gombos úr felállt, s tetőtől talpig végigmérte.

– Soványnak tetszik lenni.

– Nem tetszik, Gombos úr, de az vagyok.

– Éppen olyan csinos, mint leánykorában. Mikor az arany szandálra jött sarkat veretni.

Felélénkült az aranyszandál emlegetésére. Már csomagolta is kifelé, és mesélte is sebesen pergő nyelvvel, rábeszélőn, szinte könyörgőn, hogy mégis, ha nem fájna a keze, ha dolgozna, ha szíves volna, miről lenne szó. A behemót suszter egyszerre hahotára fakadt. Ilyen munkája sem volt még. Hogy három régi cipő elvékonyodott, semmire se jó talpát fejtse le, s szegelje egy lyukas gyerekszandálra? Mi meg nem járná ezeknek a kódis pesti népeknek az eszét!

– No jó! – mondta hirtelen, és saját nagylelkűségétől valósággal felfúvódott zöld melles köténye mögött a tüdő.

– Tessék itt hagyni, kis Flórika.

Így mondta: kis Flórika. Az asszony szíve repesett az örömtől. Nincs is ennek a nagyságosasszonyozásnak már semmi értelme. Azt is el kellene mondania persze, hogy fizetni sem tud egyelőre…

– Majd rárakok egy-két foltot. Tessék nyugodt lenni. A régi ismeretségért teszem. Meg, hogy tudom, hogy a férje olyan kommunista érzésű úriember volt, aztán mégse tetszett Csutakhoz menni. Meg hát… – mondta, visszaült, ismét a térdére tette a kezét, s bambán, magamagának, maga elé mondta:

– Csinos a nagyságos asszony.

A nagyságos asszony nem hallotta ezt, vagy nem akarta hallani? Megköszönte, s megkérdezte, mikor jöhet érte.

– Semmiség. – Mondta Gombos úr faarccal. – Ne fáradjon. Majd valamelyik este én kiviszem. A telepen vannak, a régi helyen ugye?

Bólogatott, köszönt, kisietett, s vígan lóbálta az üres szatyort. Csak félúton fogta el rossz érzés: túl kedves lett volna ehhez a hülye suszterhez? Valahogy nincsen helyén, hogy előbb dolgozni se akart, utóbb pénzt se kért, s még, hogy személyesen hozza haza… De mire hazaérkezett el kellett felejtenie aggodalmát, mert nagyobb gond fogadta: Lacinak tüzelt az arca, égett a füle.

– Hányt! – mondta a kis Klári. – Jaj, úgy hányt, anyu! Most meg fog halni Lacika?

A kisfiú füléhez szorította a maga arcát, úgy érezte meg, hogy a gyerek lázas. A hőmérője hónapokkal ezelőtt eltörött. De mi is lelhette ezt a kisfiút? Az lenne a baja, hogy mikor halásztak, félnapnál is többet állt szinte derékig a vízben, s a kis kopasz fejét perzselte a nap? Estére viharrá terebélyesedett az ebéd után felkelt szél. Jajgattak a nyárfák; csikorogtak az olajfűz ágai; a kis ház tetejéről sikoltva sodródott le vagy három cserép. Elindult hőmérő után.

Nagyon öreg, valamikor a húszas években nyugdíjba vonult, magas állású katonatiszt lakott az egyik oldalon, feleségével, s negyvenöt év óta náluk szolgáló vén szakácsnéjukkal. Egy hete érkeztek meg. Éppen a vadszőlőfutotta verandán tartózkodtak, jól bezárkózva. Az ezüstfejű házaspár álló petróleumlámpa fénye mellett francia kártyával pasziánszot játszott: sikanőzöztek. Az öreg szakácsnő kissé távolabb a fénytől, de a közelükben ült fekete fejkendőben, mint egy idős holló, és imakönyvet olvasott.

Kopogott, majd verte is azt a kis ablakot, amit a sűrű vadszőlő szabadon hagyott. Hiába. A szél minden más zörejt elnyomva bömbölt; a békés öregek egy kissé már mindhárman nagyot hallottak odabent.

A túlsó oldalon Blénessy Viktor lakott anyjával, nagyanyjával; azoknál sötét volt. Meg nem is szívesen kért tőlük. Blénessy Gábor ugyan kimentette őt a vízből egyszer. De a háború alatt másképp élt és gondolkodott, mint ők. A háború végén messzi tengereken túlra menekült; itt hagyta feleségét, fiát és öreg anyját. Ez a kis viskójuk van mindössze. A magukra maradt nők és a fiú nagyon elzárkózottan éltek. Ki tudja hogyan és miként remélték, hogy így magukra hagyva is meglesznek majd valahogyan? Sajnálta őket, és félt tőlük.

Hattyúné, a kis babaarcú postamesterné volt Flóra utolsó reménysége. Kisgyermekei voltak neki is. S valóban, az örökösen balerina-napozóruhácskában leledző Hattyúné nyomban ugrott, mikor Flóra benyitott hozzájuk, és ellihegte bánatát, nagykendőt terített szép, meztelen vállára, kerékpárra ült, és elkarikázott a második községbe Székácsi doktorért. Telefonja még nem volt a doktornak. Lassan haladt a telefonhálózat újraépítése. De a postán ott volt a részeges Gazsi levélkézbesítő kerékpárja, miért ne lehetett volna azon orvos után szaladgálnia?

Egy óránál többe telt, míg a kis Hattyúné vihar­borzolta hajjal, vizesen, és kiizzadva visszakarikázott a hírrel: a doktor nincs otthon, de a felesége megígérte, hogy holnap délelőtt kijön. Tégla alakú, tömött ember volt Székácsi doktor, zsíros hajú és pattanásos, mintha nem negyvenet töltött családapa, hanem kamasz diák volna. De nem ment el másnap a kis beteghez. Az a telep nem is az ő területe volt. Simonyit, a zsidó doktort elhurcolták; a keresztény doktor meg még oda volt a háborúban. Székácsi hat faluba és négy balatoni telepre járt; nem győzte. De annál szaporábban mondogatta, hogy egy fürdőorvos az a lény, akinek egy nyári szezon alatt egyszer sem lehet a Balatonban megfürödnie, mert mire fürdőruhát húzna, már ráncigálják is beteghez.

Lacika másnapra kissé jobban is lett, csak a lába fájt furcsán, tompán, olyanformán, mintha teljesen elzsibbadt volna, és nem érezné. Másnap kissé sántikálva felkelt a gyermek, úgy tetszett láza sincs már, de étvágytalan volt teljesen. Pepi néni, az öreg szakácsné átszólt azon az egy szál dróton, ami Flóra házát az övéktől elválasztotta, s csodálatos és nehezen érthető tót-cipszer és Somogy megyei keverék nyelvjárással valami olyan tanácsot adott, hogy Flóra kamillával itassa a gyermeket.

– Gegyelmes aszonyka izs mindig gamila zaftot beletrunkol a gegyelmes urnak.

Pepi néninek a k-betű volt a g-betű. Az öreg nyugdíjas tábornokot az idők viharos és alapvető változása, gazdáinak minden riadt és óvakodó tiltakozása ellenére is „kegyelmes”-nek titulálta.

A „gamila” éppen virágzott a réten. A határárok menti „berek”-ben Flóra egy óra hosszat székfűvirágot szedegetett kicsi lányával. Délben a napon szárítgatta, s megfőzte. Lacika ugyan kihányta a főzetet, de egyébként semmije sem fájt. Estefelé békésen üldögélt együtt a kis család. Flóra „igaz történetet” olvasott gyerekeinek egy Jókai-kötetből, mert azt óhajtottak, igaz történetet. Mikor mindkettő elszunnyadva aludt, és ő is lefekvéshez készülődött, valaki halkan megverte az utca felőli ablakot.

Csak sokára ismerte fel a kimosdott, nyakkendős, elegáns viharkabátban Gombos susztert. Csinos csomagban, spárgával átkötözve, hóna alatt hozta a megtalpalt szandálkát, és a teljes épségben megmaradt három női félcipőt, mert oly nagylelkű volt, hogy a maga külön talpbőréből vert a kisfiú szandáljára. Arra azonban semmi készséget sem mutatott, hogy az ablakon át beadja a cipőcskét, s távozzék. Szemmel láthatóan látogatóba jött.

Összébbhúzta magán a pongyoláját, sóhajtott egyet, s vendégnek kijáró nyájassággal nyitott ajtót a mester előtt.

Gombos átadta a remekbe talpalt szandálkát, és bamba arccal várta a hatást. Flóra túl gyorsan, túl bőségesen hálálkodott, hátha akkor hamarabb átesik az egész szokatlan látogatáson. De Gombos semmi jelét nem mutatta, hogy siet, ellenkezően azt mondta: szabad? Feleletet sem várt, levetette elegáns viharkabátját, vadonatúj, spenótszínű nadrágját felhúzta izmos lábszárán, még csak azt sem mondta, amit ebben az időben jólelkű mesteremberek mondtak néha Flóra-sorsú pénztelen asszonynak, hogy majd megfizeti, ha lesz miből, hanem egy kis rövid és tompa hallgatás után így szólt:

– Nagyságos asszony kérem!

– Tessék, Gombos úr.

– Bandi a nevem, csak így tessék mondani, Bandi. – Flóra nem mondta, egy árva szót sem szólt, csak a ruhája kivágását vonta riadt ösztönnel összébb.

Gombos megint hallgatott egyet, aztán ugyanolyan faarccal kijelentette:

– Angyalka! Én imádom magát!

Kicsit elsápadt, majd elvörösödött. Zavarában bután felnevetett. Mit tudjon felelni?

– Kedves… izé… Gombos úr, állásom lesz ősztől. Tanítok és…

– Csekélység! – felelte a vallomást tevő férfiú – a tanító néniket rosszul fizetik. Fogadja el ezt, angyalka. – Így szólt, belemarkolt a zsebébe, és kötegnyi papírpénzt húzott ki onnan. Vagy kettő a földre is esett. Flóra keze ijedten megrebbent, hátrált, a pongyolája összehúzott kivágását zavartan elengedte. Mire újra utánakapott volna. Gombos hatalmas lapátkeze kinyúlt, megfogta a pongyola szélét, s pénzt tömködött pongyolakivágásába, a kebelébe.

Sohasem tudta megmagyarázni későbben magának, hogyan jutott eszébe az a szánalmas mentő ötlet, amit különben ő vetett meg a legjobban. Ha a kis Klári azzal rohant be, hogy anyu, Laci olyan utálatos, hátracsavarta a karomat – akkor ő azt felelte: igen? akkor állj te a sarokba. Ha Laci száguldott be azzal, hogy Klári elrontotta a kis hajómat, akkor Laci kapott egy fricskát az orrára, mert Flóra szerint a legeslegnagyobb bűn a világon az árulkodás volt, és már kicsiny gyerekkorukban is irtani óhajtotta azt az emberpalántákból, hadd fogyjon a júdáslelkű nép, amelyből sajnos annyi nőtt fel éppen itt, a Balaton kies partjain, ahol nem is kevesek egyik legkedveltebb foglalkozása egymás feljelentgetése, beárulása volt, annyira, hogy kicsiny telepüket a nyilas besúgások idején boldogult férjével maguk között Balatonbesúgónak nevezték el, és megfogadták, hogy gyermekeiket soha másra nem hírelő, nem árulkodó embereknek nevelik fel. És most, most éppen ő folyamodott, mint mentséghez, az árulkodás lehetőségéhez, mert paprikavörösre gyulladva kitépte a bankóhalmazt kebeléből, lecsapta az asztalra Gombos elé, és rákiáltott:

te – Nézze meg az ember, Gombos úr! Ha azonnal el nem teszi a pénzét, és tisztességesen haza nem megy, megmondom a feleségének, Ilonkának.

A suszter mintha megrettent volna a fenyegetéstől, hátrált egy lépést, de aztán csak ezt mondta:

– Ne tessék úgy kiabálni. Volt már más mesterembernek is úriasszony kedvese itt a telepen. Olyan utálatos vagyok talán én? Ha rendesen felöltözök, hát festek én úgy, mint Gronczi, a vízszerelő. Ő meg azelőtt ide a második szomszédba kurizált.

Valami olyasmit mondogatott, hogy az nem az ő dolga, köszöni a szíves segítséget, de most már menjen, Gombos úr. De Gombos még nem távozott. Félliteres üveget húzott ki a zsebéből – az asztalra csapott pénz mellé tette, állt, állt, nézte az üvegben a zavaros, maszatos bort, nagyot sóhajtott, és így szólt:

– Azt hittem, hogy így, nagy magányában megiszik velem egy kis Othellót, angyalka. Nem tetszene hozni két poharat?

– Nem – mondta Flóra, de már potyogott a könnye. – Ilonkára gondoljon Gombos úr, a feleségére.

– Értem – felelte Gombos elmerengve. – Le tetszik nézni engemet. Én nem végeztem doktorátust, mint a tanár úr. De azért én is megteszem a magamét.

Észbe kapott:

– Jaj, hogyne! Olyan szépen megtalpalta… Köszönöm. – Hallgattak mind a ketten; akkor Gombos váratlanul csuklott egyet, s azt mondta:

– Pardon. Gyomoridegem van. – Olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná fogni az asszonyt, de megállt, s csak a kiskabátját gombolta be a gyomrán.

– Ne tessék a feleségemnek szólni, nagyságos asszony. – Mondta a végén, s kérdőn nézett a pénzre. Mialatt visszatömte azt a zsebébe, nem vette észre, hogy két százas a földre hullott. A suszter végre kabátot öltött, indult, de az ajtóban visszafordult, és szánnivalóan mondta:

– Egy csókot sem érdemelne a Gombos, nagyságos asszony?

Felszáradt a könnye hirtelen, hogy végre az ajtóban látta, s felnevetett:

– Isten áldja! Jószívű ember maga, Gombos. Ha élek, még meghálálom másként, tudja. Én úgy asszonymódra nem szoktam. No, menjen, menjen.

Már kint volt az ajtón a suszter, de még visszaszólt:

– Azért ne féljen tőlem, angyalka. Ha van valami talpalnivalója, elhozhatja… – Hatalmas kezét viharkabátja zsebébe dugta, s ide-oda ingó léptekkel elballagott.

Az ottmaradt bort Székácsi doktor itta meg másnap, mikor kerékpárján megérkezett. Belihegett, ujjhegyet nyújtott, verejtékes homlokát megtörölte, végignézett a kis családon, s anélkül, hogy bárkihez is hozzáért volna, szólt nyomban:

– A fiúnak nincs gyermekparalízise, csak megfázott a lába, azért sántikál. Ne sikoltozzék asszonyom, a gyermekbénulás előforduló balatoni tünet, jelenleg öt eset van a körzetemben. A fiú kap egy ultraseptyl injekciót, három nap múlva kutyabaja. A kislány vérszegény és angolkóros jellegű. Üljön sokat száraz, meleg homokban, és táplálja jobban. – Így szólt, majd kezét hirtelen kinyújtotta, megfogta Flóra vállát, mutatóujját kulcscsontmélyedésébe nyomta, és folytatta:

– Magának mikor volt utoljára tb-s folyamata?

Azt sem tudta mire feleljen, sohasem volt tb-je, de hogy Klári angolkórra hajlanék, s hogy uram őrizz! gyermekbénulás érhetné Lacikát… Nyelte a levegőt izgalmában, ám a tégla alakú tömött doktor már le is ült, zsebkendőjével tapogatta fénylő homlokát, s szólt:

– Kérek valami kis hűsítőt.

Eszébe jutott a Gombos-féle bor; Klárika poharakért szaladt, Laci vízért sántikált.

– Hogy van meg férfi nélkül, asszonyom? – kérdezte Székácsi, ezúttal Flóra nyakát ragadta meg, megtapogatta s mondta:

– A kielégítetlen sexus is okozhat strúmát.

– De nekem nincs olyan – hazudta gyorsan, és határozottan. Székácsi doktor láttán az ember önmagát is megutálja, nemhogy…

Székácsi köszönte a vizes bort; meg is ivott egymás után öt pohárral; beadta az injekciót, a gyerekekre rászólt, hogy menjenek a napra, aztán így beszélt Flórához:

– Nem akarja a kellemest összekötni a hasznossal, asszonyom? Az én jelenlegi kondícióm megengedi.

– Mit, doktor úr?

– Ejnye! – az órájára nézett – gondolom, nem fizető betegek maguk. Be kell lépnie szakszervezetbe. Betegbiztosítás fontos. Szóval? Akar velem? – s mondta kurtán és latinul, hogy mit akar-e vele? S hogy Flóra olyan értelmetlenül nézett rá, mint akit főbe vertek, türelmetlenül legyintett:

– Ó! Már nincs is időm. Na, pech. Hát, kezét csókolom! – S ment. Ahogy a kerékpárjára kuporodott, mintha a szélességére fordult volna téglalap alakú, tömött, izzadt teste; a fekete orvostáska a kormány bal szárnyán himbálózott.

– Lehet, hogy gyermekbénulásom van, anyuka? – kérdezte Laci, aki jobban bicegett, mióta injekciót kapott.

– Dehogy, dehogy – sírt fel az asszony, erre a kis Klári is rázendített, s hárman összebújva ültek a veranda lépcsőjén, úgy sírtak és szepegtek hosszú ideig.

Karádi Imre, az asztalos estefelé érkezett meg. Gyalog, óvakodva jött, két batyut is cipelt, egy tele szatyrot meg egy kis gyermek-hátizsákot. Kedves emberük volt Imre bácsi a gyerekeknek; ő készítette valamikor a villa új ablakkereteit, s Lacikának pompás kis játéklovacskát is faragott. Mert hogy az ő két leányát meg Imecs tanár úr készítette magánvizsgára annak idején.

A gyerekek belecsimpaszkodtak, úgy örvendtek neki. Csak a háziasszony arcára nem derült mosoly. Rossz tanácsot adott Rostásné. Magányos nő ne legyen férfihez kedves, mosolygós soha. Nem Rostásnénak, hanem annak a kis begyes orosz katonaorvosnőnek volt igaza, aki azt tanácsolta volt neki az ostrom alatt a pesti óvóhelyen, hogy ha nem akar bajba jutni, legyen zord. Soha harcoló katonára, nőre éhes férfiemberre ne mosolyogjon, ha egyébként még úgy is repesne a szíve.

– Kellett nekem csókról ábrándoznom – gondolta borzongva –, megérzik az emberen, hogy… éhes… Jelentkezett a gyomorideges otromba cipész, meg az imént a doktor is. Szegény Karádi bácsit olyan komor arccal fogadta, mintha attól félne, hogy az is férfiként akarna…

– Valami baj van, nagyságos asszony? – kérdezte az asztalos csodálkozva, hogy még székkel sem kínálják. Keserű arccal sorolta a gyerek betegségét, s hogy ocsmányak a férfiak, mert honnan is tudta volna, hogy az a kívánság, amit nem kívánunk, undorít…?

Karádi dudoros, de alacsony homlokú kézműves ember volt; a haja háromszög alakban nőtt a homlokába. Megfontolva beszélt, mintha megizzadna a gondolatért s a megfelelő kifejezésért.

– Helyes! – mondta töprengő arccal. – Magányos nőnek óvakodnia kell a tolakodó férfiaktól. A tanár úr? Bizonyos, hogy meghalt szegény? Jaj, jaj! Tetszik emlékezni, hogy mi, úgy politikai tekintetben a tanár úrral egy nézetet vallottunk.

Hogyne emlékezett volna! Itt dolgozott Karádi az ablakkereteken s rászólt:

– Én is úgy gondolkodok, mint a nagyságos asszonyok. Látom, ezt a szegény zsidóasszonyt idevették. – S hogy ne rémüljön meg Flóra a felfedezéstől, sietve elbeszélte, hogy ő meg Simonyi doktoroknak hord ennivalót a gettóba; ennek a világnak már vége lesz, meg hogy ő régi szociáldemokrata.

– Tényleg megverték azt a Gombost. De nem hivatalosan bántak ki vele. Csak úgy, egy este valaki a keskeny csapáson leütötte. Helyes. Ez a nézetem. Bár, hogy én nem vagyok híve az ilyen személyes bosszúnak. – Majd, hogy Flóra mit se felelt, csak végre helyet mutatott, szerényen leült a szék csücskére, a gyenge tüdejű asztalosok jellegzetes módján köhintett egyet, s csak aztán mondta:

– Beléptem a kommunista pártba, nagyságos asszony. Eztet a tanár úr is helyeselte volna.

– Úgy hiszem én is, hogy igen – mondta az asszony felderülőben.

– És a nagyságos asszony helyzete? Állás lesz?

– Ígértek. – És megeredt a nyelve hirtelen. Arról beszélt, hogy talán Pesten kellett volna maradnia romos iskolákat takarítani, mosni, súrolni. De a gyerekek olyan girhesek voltak. Ezt a kis vityillót sem akarta magára hagyni. Egyebük nincs. De most attól fél rosszul tette, hogy lejött. Nyaraló emberek még sehol, semerre, csak a régi tulajdonosok egy része jött le, akiket tudja Imre bácsi, hogy nem nagyon kedvelt…

– Helyes – mondta Karádi Imre. – Helyes, hogy le tetszett jönni. Még eleget dolgozhatik. Ahhoz egy kis erőt kell előbb gyűjteni. Ha el tetszik fogadni, egy kis figyelmességet hoztam. – És a hátizsákból lisztet, kis bödön mézet, szalonnát, a kosárból tojást s egy kiló zsírt rakott az asztalra. Flórából kitört a kételkedés kétségbeesése:

– Nem, nem, nem! Nem fogadhatom el! Én semmivel ezt viszonozni nem tudom, drága Imre bácsi. Csak azt ne mondja: majd az uram.

– De – mondta Karádi –, igenis, hogy bocsánat a kifejezésért, majd ha megjön a tanár úr. Még ma is én tartozok neki, amért tanította két nyáron át magánvizsgára a leányokat.

– De nem jön meg! Meghalt! – kiáltotta az asszony. – Egy bajtárs hozta a hírt, hogy látta, mikor elesett volt. – S hogy az asztalos erre mit se mondott: – Nem lehet segítséget csak úgy elfogadni? Úgy restellem magam, Imre bácsi…

Az asztalos ezer ráncú homlokát megfeszítette; a kajla lábát remegtette csöves, rücskös barna nadrágjában. Majd egy kicsit elmosolyodott, gyerekesen szabadkozva mondta, mintha szégyellné is azt, amit mondani akart:

– A Gombos miatt ne tessék restelkedni. Összelopott az annyi bőrt a nyilasok alatt, hogy még. De hát ne járjon hozzá. A Csutaknál lehet gumitalpat igényelni. Én szívesen beajánlom magukat.

Lehajtotta a fejét, mire Imre így folytatta a szót, még lágyabb, még melegebb hangon:

– Nagyságos asszony kérem… Régen maguk segítettek bennünket, egyszerűbb népeket… jó szóval… vagyis, hogy is mondjam, már úgy kifejezve, hogy kulturálisan.

Hevesen bólintott.

– Tessen elfogadni – folytatta Karádi. Még mindig ölébe eresztett kézzel, csüggedten ült, egy cseppet kihúzta magát az asztalosmester, aztán nagyon barátságosan, és eléggé önérzetesen azt mondta:

– Hogy is mondjam csak… már úgy kifejezve… vagyis hogy nekem is jólesik adni, nagyságos asszony.

Meglepődve nézett a ráncos, gyötrődve beszélő ember arcára. Kiragyogott:

– Köszönöm – mondta –, köszönöm. – Magához ölelte a mézes bödönt.

Karádi még azt is megkérdezte, nincs-e valami javítanivaló; Lacika merev lábának békarokka nevű gyógyfűből meleg fürdőt ajánlt, neki is volt egyszer egy inasa, aki így járt, s ettől gyógyult. S a kiskapuban, búcsúzkodás közben még tanácsot is kért:

– Nem fogják nekem vajon felróni, hogy a leányaim a fonyódi apácáknál vannak internátusban? Mert tetszik tudni, itt sehol a környéken polgári iskola internátussal nincsen. Meg az sincs, hogy mint azelőtt, a kedves férje tanítsa magánúton őket. Már csak lesz valami megfelelő tanítás itt a környéken ugyebár?

Megnyugtatta, és kikísérte. Az asztalos hetekre ellátta élelemmel.

Mire visszaért a kapuból, Klári könyökig esett a nagy nehezen kinyitott mézes bödönbe. Ezúttal nem rakta el a gyereket, nem is olyan csúnya az élet; nem minden mesterember Gombos, és nem minden férfi Székácsi. Lacika meg fog gyógyulni; a kinevezését napokon belül meg kell kapnia.

– És még csak huszonkilenc éves leszek – gondolta.