Tóparti ismerősök I.

Fejezet 2

ÖZVEGY NYÁR

Egy takaros, sérületlen tóparti állomáskára, szemközt a horpadt koporsófedél alakú heggyel, sok vesztegléssel, átlag hat kilométeres órasebességgel, noha időnként rohanva is, megérkezett a Budapestről azelőtt huszonnégy órával útnak eresztett vegyesvonat. 1945 nyara volt. Egy kocsi tetejéről eleven ruhacsomó mozgatott lefelé két kisebb mozgó ruhacsomagot.

Az asszony, aki gyermekeivel megérkezett, mindattól, ami mögötte volt, a leszállás pillanatában legalább ötvenöt évesnek érezte magát. A két nyelven kiállított utazási engedélye szerint Imecs Lászlóné, Bogáti Flórának nevezték, és huszonnyolcat töltött be a télen.

A parti villasoron Bartháék emeletes háza és Blénessyék villája között, vadszőlő futotta, szomorúfűz takarta házikó várt rájuk. A nyári otthonuk.

Az utasok körül sem néztek, száll-e még le kívülük valaki, s a pályaőr a régi-e még? A gyerekek elhajították cókmókjukat, és visítva rohantak a part felé. Az asszony az elhajított kis hátizsákokat karjára kapta, a magáé alatt kissé meghajolva, lihegve szaladt utánuk.

A kertkapu a földre dőlve, a kerti úton keresztben, pallóként feküdt talpuk alá. Az összenőtt faágak alatt bújva, hajolva igyekeztek befelé. A ház ajtaja kitárva dőlt a falnak. A kertre néző, kitört üvegű üres ablakkereten át egy odabent fészkelt, megriadt cinke röppent szemközt, riadt üdvözlést csicseregve, szinte a szemük közé. A lakószobában, a kis kandalló előtt, rongy- és romhalmaz-kupacról legurult, fehérré oszlott ökörfej guggolt. Az asszony hátrahőkölt. Ki, mikor, mit művelhetett a parányi ház legbelsejében egy ökörrel, vagy akárcsak a fejével is? Az ökörfej mellett, a szemétben fél pár, csillogó, aranyozott bőrszandál feküdt.

A gyerekek már a ház másik oldalán rohantak, át a kerten, ki a pázsitos partra, a kaputlan hátsó kijáraton, mely a tópartra szolgált, lerúgták a cipőt, négykézláb nekiszaladtak a lejáró nélküli, jégtörő kőtöltésnek, és máris térdig belegázoltak a vízbe.

Az asszony nem hallotta sem a vízcsobbanást, sem apró sikongásukat.

A szeméthalmaz tetején kézzel írt, nyitott könyv feküdt kitárva. Felkapta azon porosan, a rászáradt sártól szürkén és elrücskölten.

Flórával ma Badacsonyban jártunk, vitorlással – olvasta az elpiszkolt sorokról borzongó iszonyattal. A földre dobta, és hangosan, jajgatva sírni kezdett.

Flórával ma Badacsonyban jártunk, vitorlással – A kandalló ajtótlan nyílásán kibújt egy egér, pillogva nézte a betolakodott idegent, aztán kaparászó nesszel kiszaladt a tárt ajtón át a kertbe.

Kistermetű asszony volt, sötétszőke, zöldes szemű. Tömör és karcsú. Sok színű, sok hajú. A parti ház szüleitől maradt rá. Abban töltötte gyermekkora nyarait. Onnan ment férjhez. Még meg sem gondolta, akarna-e gyereket, azok máris megszülettek. Egyik a másik után. Előbb a fiú. Szívták, nőttek, belecsimpaszkodtak. Évek óta őket hordta már nyaralni. A férfival, aki az elpiszkolódott sorokat írta a naplóba, valamikor esténként megszöktek a gyerekek elől egy-egy órára, olyan lázasan és gyorsan, mintha magukat keresték volna ilyenkor, azokat, akikké éppen lenni kezdettek. Mióta László eltűnt, nem volt kivel megszöknie a gyerekei elől.

A háború vége felé azt képzelte, a Balaton-parti házikó apja és férje nélkül is eltartja őket legalább még egy nyáron át. A gyerekek megerősödnek az ostrom tele után és az új ősz előtt.

Mikor kisírta magát, máris nekiállott kertet ásni. Másnapra jól-rosszul fel is ásta. Megtisztította a már lombos gyümölcsfákat egy kevéssé, felsúrolta a parkettet. Háború szemétjét hordta ki a házból és ásta el. Az ökörfejet egy félig égett kormos ronggyal vitte ki. Keze csuklóig fekete lett. A feltört és kifosztott házikóban térdig ért helyenként a rom és a piszok. De a fák talán sohasem virágoztak ilyen pazarul. A cseresznye soha még annyit nem kötött. A helyére tett ajtón nem volt kilincs, csak egy madzagot köthetett rá, de a tujabokron fülemüle fészket lelt a kisfiú – a törpe cserépkályha, a „kandalló” párkányán meg egy ép halászhorgot. Horgászbotnak valót a Bartháék mogyoróbokra hajtott a kerítésük mellett. A Balaton ragyogott, szikrázott, és kellette magát; olyan meghitten a régi, az ismerős volt, mintha partján nem bombatölcsérek, hevenyészett s még el nem tömött lövészárkok, elhajigált tojásgránátok és kézigránátok torzították volna a homokot s a zsenge pázsitot.

Pénze nem volt a nyaraláshoz, de kislánykája kinőtt paplanáért egy egész, sovány kacsát lehetett cserélnie a környékbeli gazdálkodóktól, ismerős parasztasszonyoktól. Csak ne lett volna olyan kihalt a telep! Szomszéd, aki télen-nyáron ott lakott, csak az ötödik házban akadt. Nem mintha nagyon szerette volna a szomszédokat, vagy különösképpen barátkozott volna velük. De mikor a nap eltűnt a hegy megett, félni kezdett. A gyerekek csak akkor jelentettek védelmet, ha felbátorodott attól, hogy neki kellett őket védel­meznie.

A gyerekek minél többet aludjanak. Aludjanak, amint lemegy a nap. De akkor meg egyedül maradt.

Oláh Jani, az üdülőhely telepőre azt mondta: Bartháék írtak Szombathelyről. Két hét múlva jönnek. Blénessyné is izent, hogy ők meg a hónap végén. De addig?

– Akárki, csak jönne le – fohászkodott. De ki vál­lal­kozik még most nyaralásra? Kinek van rá módja, pénze, türelme, ideje? Az emberek rohannak az új életlehetőségeik után. Elveszett hozzátartozóikat kutatják, költözködnek, batyukat cipelnek, munkahelyet és munkaalkalmat keresnek, vádolnak, ítélkeznek, sírnak, panaszkodnak, gyászolnak, szerveznek és szervezkednek; ujjonganak, szabadoknak érzik magukat, csoportosulnak, új életformát alakítanak. Felszabadultak.

Ugyan ki, hány ember gondol nyaralásra 1945 júniusában? Hiába törte a fejét, kit hívhatna meg. Kétnapi húzódozás után végül lapot írt Rostásnénak. Úgy vélte, az ő társasága is jobb lesz, mint az esti, kietlen csönd, mikor csak a szomorúfűz zizeg, a levelibékák énekelnek, egy-egy bakcsó száll át a ház felett, és nagyot kiált. Villany sem égett még a telepen. S a petróleumlámpa fénykörén túl, a félhomályban, mintha emlékalakok inganának

Hálás is volt Rostásnénak. Éveken át szövődött szálak fűzték hozzá. Rostásné két évtizeden át házmesterkedett abban a pesti bérházban, ahol Flóra élt.

Rostásné, Varga Róza paraszt eredetű, jó arcú, ötvenes özvegy volt. Öregedőn is koromfekete hajat, rózsás arcot viselt. A fejét örökösen bekötve hordta, szemöldökéig húzott menyecskés kendőivel, mivel a homlokán néhány himlőhelyet így vélt jól eltakarni. Virágos ruhákat kedvelt, s kissé dörmögve beszélt. Igazi jellege a háború vége felé bontakozott ki, mikor huszonkilenc lakásban gyakorolhatta a mátriárkai igazságosztás nagy feladatát. Úgy vélte, lakni minden élőlénynek joga van, ha a bért megfizeti.

Ehhez képest védte, amíg védhette az üldözötteket is; a menekülő, vagy későbben elhurcolt családok javait leltárba, gondozásba vette, igaz, írást kért mindenkitől, s megmondta kereken:

– Ha, Isten ne adja, el tetszik pusztulni, nagyságám, akkor a holmi az írás szerint a megnevezett rokoné lesz. Ha őket is baj érné, csakis reám marad. Ha meggyün, aranyom, Isten adja, hogy meggyüjjön, és sikerül a holmiját megőrizni, az őrizésért tíz százalékot tetszik fizetni természetben. Ha meg tőlem is elrabolnák a holmit, amit nem kívánok senkinek, hogy megpróbálja, hát arra tanú kell nekem. Nehogy aztán rám háruljon valami gyanú. Igaz, angyalom?

Alagsori lakásában, mennyezetig zsúfoltan állott a sok mentett tárgy. A gyarapodást az élet legszebb tulajdonságának tartotta.

A háború utáni önellátós, batyuzó korszakban Rostásné a feleslegessé vált óvóhely zugában tyúktenyészetet rendezett be. Ugyanekkor fedezte fel, hogy a falujából hozott disznót hogyan lehet a mosókonyhában, maga kitermelte kerítésdarabok tüzén felfüstölni.

Flóra lakásában szabadon és otthonosan járt ki és be, akár a huzat.

Flóra negyvenháromban maradt magára. Az ura a keleti harctéren tűnt el. Rostásné az edzett özvegyek gyakorlatias fölényével vette őt oktató és gyámolító pártfogása alá. A változó idők előszelét hordozó időkben, jó előre így szólt hozzá egy napon – miközben szemléltető oktatást adott a vegyszer híján, házi hamulúggal történő lepedőmosásról:

– Flórikám! Maga csak ne járjon-keljen úgy a világban, mintha ügyefogyott nagysága volna. Nem olyan idők lesznek ezután, hogy attól lehessen gyarapodni. Szegény drága jó tanár úr is, Isten nyugtassa szegényt, ott ahun van, az idegen fődben – jaj, angyalom, vigyázzon mán! Hogy fogja azt a fazekat? Úgy, úgy, ronggyal édesem, ronggyal na! Előre köszönt ő nekem mindig, ha jött a pincébe gyújtóst csinálni. Meg még szólt is, hogy van, Rostás néni? – S mikor a fiatalasszony feje erre az emlegetésre a teknő fölé kókadt, térült-fordult, máris egy kis hazai harapnivalót hozott, mert bölcs gyakorlatból tudta, hogy a pár nélkül maradt asszony egyetlen öröme: az eszegetés.

– Nem jól van az, Flórika, hogy minden falatot a gyerekeknek dug. A gyerek él a szülő után, tudja, nem fordítva. Most már csak maga után élhetnek ezek az árvák. Hát gyarapodjék, angyalom. Férjhez is megy még maga, meglássa. Csak tudja, a férfi is milyen, annak is azon akad meg a bizalma, aki olyan kinézetű, aminőt fogni lehet.

És a görnyedten üldögélő, sovány fiatalasszonyhoz lépett, két izmos hüvelykujja első ízeivel gyömöszölni kezdte a vállát, nyakát. (Ott, ahol nincs asszonyember, aki ne kívánná a vérpezsdítő gyömöszölgetést.)

Helyretette Laci kificamodott bokáját; az ostrom utáni sárgaborsó-leveses, hascsikarásos időben kitalálta, hogy más gyógyszer hiányában a kifőtt tészta keményítős levét itassák Klárival, akit már egyszálbélűvé fogyasztott az akkor divatozó betegség.

Flóra meghívását örömmel, sőt büszkén fogadta el. A lakók nagy részével közölte, hogy nyaralni megy. Hogy hová? Hát Imecsékhez. A Balatonra. Ezt úgy mondta, mint aki éreztetni kívánja: nem mindenkinek van balatoni villatulajdonos jó ismerőse. Ilyen ismerőssel rendelkezni, Rostásné szemében bizonyos társadalmi rangot jelentett – amit éppen most ért el, hogy a háborúnak vége lett.

Békésen, Budapesten és Érden kívül eleddig még sehol sem járt látogatóban. Így természetesen a Balatont sem látta még soha, mikor az 1945-ös esztendő lassan, de egyre javuló közlekedési gyakorlata szerint, Budapestről huszonkét órát utazva egyhuzamban, szorosan bekötött fejjel, izmos testén három rend ruhával, egy kis belül bőrös ujjasban, hátizsákjában egynémely cserélni való aprósággal – teszem azt, a Blumné megőrzött holmijának tíz százalékaként rámaradt cérna- és fonalfélékkel és egyheti élelemmel – a hőségtől, a koromtól csillogó fekete-piros orcával, a Balaton mellé megérkezett.

Teljes rendet hagyott odahaza: lakókönyv, törlőgumi, ceruza a helyén a stelázsin; a lift úgysem jár, új lakó beutalását a hivatal végzi. Szemetet nem kell hordani még, mert ennek a szokása még nem tudott helyreállni, de a lakókat megszoktatta, hogy a szomszédos telekre ásott gödörbe maguk öntsék ki a hulladékot. Ha már igazán rend lesz, bajosabb volna nyaralnia, mint éppen most. De azért még egyre csak ott járt az esze a más gondjára hagyott bérházon.

Hunyorogva szállt le, és zsiborgó tagokkal topogott a frissen meszelt, takaros balatoni állomáson. A kis épület fehéren villogott a kiteregetett, szép sárga kavicsszőnyeg közepén; két oldalán pompás ezüstfenyők magasodtak, akárcsak kicsiny, gótikus templomok apró tornyai. Az ezüstösen csillogó, egy pár sín két oldalán pirosan, sárgán, fehéren, lilán virágzott a kavics közé ültetett kukacvirág, a portulaccia. S még a fehér, vaslábú, piros hátú pad is oly üdén csillogott, mintha e tájon nem viharzott volna át a háború.

A pályaőr, olyan Rostásné-korabeli férfiú, nyalkán, peckesen intett piros zászlócskájával; egy-egy ezüstös száltól átszőtt szőke bajusza, régi-világbéli módon kunkorodott kétfelé, mint a zsemleszőke szimmentáli bikák szarva odahaza Békésben, vagy akár néhai Vilmos császár bajusza azokon a nagy papiros falinaptárokon, amiket Rostásné kisleány korában, boldogult édesanyja szokott volt a tűzhely fölé kiszegelni, hogy a napokat is mutassa, és az étel fröcskölésétől is védje a falat.

A délceg pályaőr csak abból a keskeny vágású szürkéskék szeméből mérte fel azt az öt személyt, aki a parányi állomáson a zsúfolt vonatról lekászolódott, de Rostásné után még meg is fordította egy cseppet izmos, vöröses nyakát, s az özvegy erre a tekintetre húzott egyet a homlokszorító rózsás kendőjén, s még a harmadik felső szoknyája gyűrődésén is pallott egyet, de azért úgy vélte, inkább a sok ruhától van melege, nem attól, hogy így megfordult utána egy feszes férfiúi nyak. Aztán igazított egyet a hátizsákján, s máris megpillantotta a kijáratnál a kedves családot: Flórát és két gyermekét.

– Mamikám! – rikoltott buzgón Laci – akkor mi mindjárt megmutatjuk Rostás néninek a Balatont.

– Tetszett hozni fürdőruhát? – kérdezte Klári nyomban, s mind a két gyerek mohón nézte a Rostásné hátizsákjából kigömbölyödő, szép nagy fehér házikenyeret.

A parthoz vezető út jegenyéi cakkosra csipkézték a tejeskék eget. Túl a glédában álló, alig zizergő jegenyefasoron, az ég nefelejcsét a maga türkiz víztükréhez ölelve, mint tág nyílású kék szem, nézett az érkezőre a tónak egy kilátszó foltja.

De Rostásné rá sem hederített a peckes jegenyékre és a csillogó víztükörre; szaporán lépett, még szaporábban beszélt, s már otthon is voltak.

A ház előtt nem állott meg, hogy a kedves látványt szemre vegye, a felemelt, félig-meddig visszaállított léckapucskán akadt meg a tekintete:

– Ejnye, ezt meg kell erősíteni. Fusson csak, Lacikám. Szeg, kalapács van a házban? No, egy mozsárütő is megteszi vagy egy kő. Klárika, te ne tátsd a szádat – szólt a kicsi lányra –, csak lesz itt valaki inteligencs ember, akitől bár két szeget lehet kölcsönkérni, vagy cserélni.

A hátizsákját csak úgy, a küszöbre tette le. Flóra nagy gonddal maga vitte be azt a tisztára súrolt vendégszobába, világért sem a konyha melletti kicsi és hajdan személyzeti szobácskának készült zugba, hogy Rostásné félre ne érthesse: igazi vendégként megtisztelik, és úgy is fogadják. Rostásné még az általa hozott ebéd elköltése után sem látta, eszik-e hát a Balatont, vagy isszák; két rend ruhát levetett, kirakta őket szellőzni a barackfa alá madzagolt spárgára, tarka alsószoknyáját vaskos bogra kötötte a lába között, s két fehér, izmos, formás mezítlábát szétterpesztve, estig még egyszer felsúrolta a szobáját. Nem ért Flóra ahhoz. Majd ő! „Rend lesz itt, de milyen! Majd meglátja, milyen vendég vagyok én!”

Mire a hold sugarai borzolgatni kezdték a Balaton tükrét, már egy 1944-es újságpapírból cakkos csíkot is vágott Rostásné a stelázsira, az ötödik szomszédból kérte kölcsön kicsi Klári az ollót hozzá.

Flórát Rostásné társaságában és tevékenysége láttán a régen érzett vakációk nyugalma szállta meg. Mint mikor még az anyja élt. Másnap délben fürdőruha híján egy kis feszes, fekete tornanadrágban, a mellén átkötött, piros fejkendőjében végre nekivágott a víznek. Bent, úgy hatszáz méternyire a parttól, ahol már felnyújtott két karja sem látszott volna ki a vízből, engedte, hogy mellét szabadon hagyva, karcsú derekára csússzon a piros kendő, s legszívesebben, s ha nem gyalogosan kellett volna a sekély vízben majd hazalábolnia, a kis tornanadrágot is útnak engedi. Mint lánykorában, mikor náluk vakációzó barátnőjével éjszaka kiszöktek a partra, pongyoláikat egy bokorba rejtették, amint lehetett elfeküdtek a selymes vízben, és úsztak, úsztak meztelenül. Visszafelé azután eltévesztették a partot, sokáig bolyongtak dideregve, tapogatva keresték a pongyolát, s közeledő férfihangok hallatán sikoltva ugrottak be egy idegen kertbe, s annak bokrai között lapultak hosszú, kínos percekig. Mióta gyerekei vannak, mostanig eszébe sem jutott, hogy meztelenül úszna.

De most valami történik vele. Pontosan azóta, hogy kialudta magát, a szél kifújta a fejét, Rostásné fehér kenyeréből nagyon jóllakott, és a gyerekek gondját is letette egy kissé.

A parttal párhuzamosan haladt a mélyben. Mellette a hajdani mélyvíz-jelző cölöpnek elkorhadt legteteje látszott ki a tóból. A korhadt cölöp gallyakat hajtott, s most azok között egy fekete-fehér tollazatú halászcsér pár szeretkezett. Az arcát vízbe temető, ki-kiemelő, nagyokat fúvó úszó nő közeledtére meg sem rezzentek. A madárszerelem rövid pillanatokig tartott, de éppen az volt benne a legizgalmasabb, hogy a nőstény alig libbent le a bokros karóra, szárnya verdesett, s míg párja széttárt farktollai közé nyomta ritmikusan hullámzó testét, verdesésük repülésnek és a talajhoz ragadtságnak, kéjnek és szenvedésnek valami nagyon heves, szép és izgalmas képét kínálta. Az asszony melle, combja megbizsergett, orra hegye elmelegedett, nagy szusszanással, hosszan vízbe dugta fejét. Mire kiemelte, a madárpár már egészen más izgalmaktól űzötten kerengett: halásztak.

– Ilyent még nem éreztem – gondolta –, hogy csak úgy az érzés tárgya, jelenlevő személy nélkül, hú – és nagyokat fújt, most fáradtra ússza magát. Megfordult s nekivágott a hegyek iránt. A szíve gyorsabban vert, mint azt az úszás tempója okozta volna.

– Számolom a tempókat – gondolta, hogy ne gondoljon másra. – Ötvenediknél tarthatott, mikor maga előtt egy magányos, ki tudja honnan elszabadult, korhadt fekete halászcsónakot vett észre. A csónakot a víz lassú csobbanással sodorta egyre bennebb. Mint mikor Lacikával…

Ami pillanat alatt átfutott rajta, attól úgy elvesztette a biztonságát, hogy hirtelen lesúvadt a mélybe. Mire felrúgta magát, a madárpár okozta izgalomnak nyoma sem volt. Egy régi kép szorongatta. A fia még nem járt, nem volt kire hagynia, de ő úszni akart, s egy efféle öreg csónakba beletette a gyereket, kis járószíjával az ülés fájához kötötte, maga mellé ült, s a mélybe evezett. Ott beugrott a vízbe azzal, hogy majd ott úszik a csónak mellett, közvetlen közel, szólongatja a kicsit, vigyáz rá, s ha kiúszta magát, visszaúszik hozzá, és kievez vele a partra. Addig legalább a gyerek is napozik. A csónaktól állandóan két karcsapásnyira úszott, és nagyokat cuppantott, nevetett a kicsinek, aki visszanevetett. Nem vette észre, hogy délről fúvó szél mozgatja a habokat, s a csónak bennebb, egyre bennebb halad. Csak úszott utána. Kissé már fáradni kezdett, haza is kellett volna térniük, a gyereknek ennie kellett. Nekirugaszkodott, hogy a fiút két csapással beérje, de a szél erősbödött és öt, majd tíz tempóval sem érte utol. A lassan növekedő hullámokon a csónak nyugodtan, nagy himbálózásokkal, biztosan haladt a túlsó part felé. Lehetetlennek érezte, hogy ne érje utol, nagy lendületet vett. De minél hevesebben úszott, csapkodott, a csónak annál biztosabban haladt előtte tovább, tovább. Nem nagyon távolodott, de nem is közelítette eléggé meg, s a gyermek gyanútlanul szunyókált benne, a hullámhinta elringatta. Flóra ordítani szeretett volna, hogy ébredjen fel, vigyázzon, ám hogy vigyázhatott volna magára egy alig egyéves kisfiú? Nem érem utol a túlsó partig, odáig pedig nem tudok úszni – gondolta hirtelen, és érezte, hogy nem bírja tovább, kapkodni kezdett, lemerült, kibukkant, felsikoltott, nagyot nyelt, egy pillanatra elfeledte a csónakot, s a benne ringó gyermeket, majd hátára vetette magát a vízszínen, ismét mellre fordult, ordítani kezdett. Blénessy Gábor Révfülöpről tartott hazafelé kalózán, a kis vitorláson, s ezért hallotta meg a befelé hangzó kiáltást. Flóra húsz méternyire a csónakban békésen alvó gyerektől félönkívületben feküdt a hullám tetején, mikor kiugrott érte, a kalózba emelte, majd utána eredtek a csónaknak is. Most ennek a gazdátlan csónaknak láttán ugyanaz a pánik rohant rá, ami akkor fogta volt el. Pedig a gyerekei már kitűnően tudtak úszni, békésen fickándoztak e percben a parton, s Rostásné a közelükben volt. Az örömnek mégis vége lett. Megfordult, s alig várta, hogy a sekély vízben földet érhessen a lába.

Rostásné már aggodalmasan várt rá a kertkapuban, mert ki hallott róla, hogy egy magányos asszony úszni induljon a mély vizekre, s kitárt fürdőlepedő-félét tartott a karjaiban.

Rostásné főzött, takarított, mintha otthon lett volna. A rekkenő nyári napok egymást követték, de Rostásné még csak a negyedik napon szánta rá magát, hogy megnézze a vizet, és kimossa egyben a gyerekek ruháit – ha már nyaral az ember, elüldögél egy kissé a partvédő kövek valamelyik laposán, a lábát áztatgatja, s elmereng a múltakon. Előbb azonban kigyomlálta a virágos kertből Flóra kis, satnyán magától kelt petúniáit, és valamelyik szoknyazsebéből kicsi papírzacskót kotorva elő, petrezselymet vetett helyébe és elmondta sommás véleményét az élhetetlen vízparti népekről.

– Tyúkot kéne tartani meg egy malackát, Flórika! Nekem ne mondja, hogy üdülőhelyen nem lehet. Törvény volt róla, hogy üdülőhelyen nem lehet sertésszag, meg tyúkok nem szemetelhetnek a parti strandon? Hát kerítünk dróthálót, elzárunk vele egy kertdarabot. Hogy nincs drót? Szerzünk. Csak úgy gyarapodik az ember, ha ezt, azt szerez. Bízza csak rám, Flórikám! Ha én itten egyszer rendet teszek… Itt vidéken lehet igazán jól élni. Majd meglátja. Csakhogy ahhoz nem efféle nesze semmi, fogd meg jól háza tája kell, heverőszékekkel és üres kamrával, mert itt lyukas teniszütő az van, de egy ép lábas sehol. Én, tudja, az olyan vidéki háztájat kedvelem, ahol ragyog a konyhában a sok szép, fényes edény. A kamara tele, s a helyzet olyan kedves, hogy vasárnap délután, mosogatás után még akár fürdőzni is lehet, mert egy helyben van minden. Mint itt is. De ahhoz előbb gyarapodni kell. – S hogy gyarapodjanak, némi vonakodás után behozott a partról egy zománcavesztett, elhajított fazekat, homokkal súrolta egy óra hosszat, s azt mondta, ez is jó lesz valamire.

Ötödnapra aztán, vagy elfáradt már a „nyaralásban”, vagy egy kis elégedettség fogta el, hiszen a kapucskát is megszegelte, s az ágy lába alá is kerített a szomszédék kertjéből egy őrizetlen tönköt láb-pótlásul: egy mosdótál gyermekruhával és meztélláb kiült a vízpartra. A ruhákat beáztatta, lábát beleeresztette a vízbe, majd tág, kék szemmel ránézett végre a balatoni szépséges csudára; a tejfehér ködben remegő álom-koporsóra, a badacsonyi hegyre. Nyaralt.

Éppen arra gondolt, hogy milyen sokára részletezte le boldogult Rostás Lajosnak a badacsonyi hegy tetejéhez oly hasonlatos, diófából készült koporsóját – mert hát ő megbecsülte azt az egy szál urát; jó feleség volt, senki sem mondhatna mást, és koporsót részletre lehetett még kapni abban az időben, ha volt két jótállója az embernek. S ami azt illeti – férjhez is mehetett volna, hiszen nem is öreg még.

A síkos, langyos víz kedveskedve locsolgatta a lábát, és ettől Rostásnénak eszébe jutott, hogy még ő is asszony, ha a küzdelmes helyzetben mostanság nem is törődött ezzel. Lám, itt a parton valahogyan másképpen élnek az emberek, mint odahaza azon a szorgos-dolgos, rideg, szigorú Békésen, vagy Pesten, abban a nagy loholásban. Kevesebb ruhát vesznek magukra. Vetkeződősebbek. A postamesterné is úgy járkál itt ebéd után egy szál fürdőruhában az utcán, hogy a fűszeres Misi szeme csak úgy dúvad utána; a levélkihordó sem restell munka után félpucéran beleállni a vízbe, s cölöpöt verni a villatulajdonosok lépcső-lejárójához, igaz, jó pénzért teszi. A nagy, bizsergető, bágyasztó meleg, ez a síkos víz is úgy csábítgatja, ingerli az embert, mindenféle haszontalan gondolatokra, hogy teszem azt, milyen szép, széles csípője is volt neki, mármint Rostásnénak, s most az ostromban hogy meghitványkodott!

Arra sem gondolt már évek óta, hogy neki lám, melle is van, csak úgy viselte, mint a többi testrészét. De most, ahogyan a langyos víz csábításának engedve körülnéz, s óvatosan leengedné a rózsaszín vászonkombiné pántját, amiben kiült ide dolgozgatva hűsölni – hát nem eszébe jut, hogy a két mellét ezzel a jó simogatós hideg vízzel meglocsolgassa.

Így merengett, s már eresztette is a rózsaszín vászonpántot, mikor a délceg pályaőr hangja hallatszott a háta mögül:

– Nem hideg, fiatalasszony?

Rostásné kis sikkantással kapta magára a leeresztett kombinépántot, s a mosdótálért nyúlt, amit a hullám szinte tovaringatott, de tovább restelkednie mégsem lehetett, mert a pályaőr talpig fehér nyári egyenruhájában olyan magától értetődően állott a zöld pázsitú parton, mint aki fürdőző asszonyt annyit láthat, amennyit akar, s ha szólt hozzá, hát az kétségtelenül jelent is valamit. Aminthogy jelentett is.

Zsibári – így hívták a pályaőrt – megsodorta szőke kandúrbajuszát, s a vízből kifele óvakodó asszonynak a dereka után nyúlt.

– Hopla! – mondta –, hogy el ne csússzon. Síkos ám a kő, mint az emberi ajak, ha csókra kívánkozik.

Rostásné elveresedett, meghökkent, megállt. Teljesen elfelejtette, hogy vizes kombinéban, hóna alatt vizesruhás mosdótállal áll szemközt Zsibárival.

– Magának még csókolódzáson jár az esze? – kérdezte, s magamagán is bosszankodott, mert hiába akarta, nem volt elég szúrós és rendreutasító a kérdés.

– Nekem mindig, ha ilyen csinos asszonyt látok.

Ezt sem mondták neki vagy húsz év óta. Nem is tudta hirtelen, hogy mit feleljen rá. Nem is szólt hát, csak a combjára tapadt rózsaszínen igazított egyet, mintha máris indulna a partról be, haza a nyaralóba.

– Szolgálatban van a Flórikánál? – kérdezte ekkor a pályaőr, s Rostásné gyorsan ráfelelte:

– Dehogy! Csak úgy barátságból. Nyaralok egy kicsit. Ránk fér pestiekre.

– Ha az esti személyt elengedtem, hát szívesen sétálhatnánk egyet kettecskén a parton.

– Ugyan! – mondta Rostásné, meg azt is: – Dehogy! – de a szabadkozás nem hangzott meggyőzően, mivel nyomban és sietve hozzátette: – Maga özvegy ember?

– Amolyan válófélés… – mondta Zsibári csalfa mosolygással, s ismét meghuzogálta a bajuszát.

Ezek után Rostásné többször megkérdezte Lacitól, hogy hánykor megy az esti személy, ami már kezdett rendesen közlekedni, majd mikor meghallotta az elsistergő vonatot, lesimította a haját, pirosbabos kendőt kötött menyecskésen, felvette a kékvirágos műselyem ruháját, amit igazán nem is tudja, miért hozott magával, és közölte Flórával, hogy körülnéz egy kicsit a telepen, s mikor Flóra biztatta, hogy vigye csak nyugodtan a gyerekeket is, gyorsan s elvörösödve szólt:

– Dehogyse! Nem vagyok én olyan kapzsi, aranyom, hogy mindég magam köré gyűjtsem a maga fiókáit. Élvezzék csak végre együtt egy kicsit a nyarat; Rostásné elmegy egy kicsit egyedül, hadd könnyüljön tőle a ház.

Harmadnap reggel korán ment el a falusi piacra „bevásállni”, s hogy még késő délelőtt sem jött vissza, Flóra aggodalmasan elébe küldte Lacikát a műútig, nézze meg, nem nagy rakott szatyorral érkezik-e szegény öregasszony, s ha igen, segítsen neki a hazacipekedésben. Laci negyedóra múlva azzal futott haza, hogy látta ám Rostás nénit! De nem mert szólni neki, mert egyáltalán nem is volt kosár nála. A bakterház kerítésének dőlve, Zsibári bácsival beszélgetett.

Zsibáriéknál tárva-nyitva volt a konyhaajtó, kilátszott a sok szép pirosmázas edény, rézmozsár, minden, már ahogy azokat Zsibáriné takaros rendben szokta hagyni, mikor elmegy egy hétre a sógoráékhoz Osztopánba. Rostásné nézte a Zsibáriné konyháját a kerítésen át, nagyon csillogott a szeme, és jókat nevetett. – Bizonyosan a Zsibári bácsi bajuszkötőjén – mondta Laci.

A kamaszodó telepi fiúk, akik már sokszor meglesték Zsibárit, úgy mesélték, hogy minden egyes szál bajuszát külön kenőcsöli a helyére. Mutatóujját a pomádés pikszisbe ütögeti, s azzal tapasztgatja egymáshoz a kalászszínű szőrzetet. Menekülni kell? Zsibári nem menekül bajuszkötő nélkül. Lőnek? Kiürítik a telepet? Bombázók húznak át a vasúti állomás felett? Mindez nem ok rá, hogy Zsibári ne ápolja férfias ékességét. Az ékesítő műveletet szertartásosan elvégzi, ha esik, ha szakad. Ha néha sorompót kellett valamely tütülő motorjármű előtt felhúznia, előfordult, hogy félig feltett, fityegő bajuszkötővel lépett ki a bakterház ajtaján, de ilyen rendkívüli esetet csak a telepi srácok bandavezére, Blénessy Viktor látott – többnyire szabályosan kétoldalt fülére kötött, illatos bajuszkötőben végezte délelőtti szolgálatait Zsibári, egy pogácsa arcú, gyerektelen, mázsás súlyú asszony hitvese, a déli balatoni partszakasz legápoltabb, legvirágosabb kis állomásának harminc éve baktere, aki nemcsak a csinosságot és a szép virágot, hanem a női virágszálakat is kedvelte. A telepen legalábbis öt Zsibári-szemvágású, Zsibári hajszínű és testtartású kisebb-nagyobb nem Zsibári nevű gyerek létele erről tanúskodott. Minderről azonban Flóra nem tudott. Még gyanútlanabb volt özvegy Rostásné, aki a délelőtti „bevásállásról” kipirulva és dudorászva érkezett haza.

Rostásné úgy vélekedett, hogy ha már ő nyaral, nem volna szép, ha ezt az örömöt nem osztaná meg az övéivel. S ezért anélkül, hogy efelől behatóbban tanácskozott volna Flórával, még Pestről írt levélben látogatóba rendelte magához két tyúkkal és egy kacsával békési öreg nénjét, Marit.

Határozott, felszólító módban hívta meg vendégül a vendéglátó házhoz az öreg parasztleányt, s az azt képzelte, valami nagy baj lehet, hogy ilyen nagy dologidőben, közvetlen aratás után és behordás előtt Róza olyan nagy messzeségbe magához rendeli. Talán bizony valami gyógyíthatatlan nyavalyát szerzett az ostromban, s most végrendelkezik? Vagy rájött volna a bolondja, s férjhez készül vénségére? Ha nem volna valami rettentő baj, csak nem írta volna, hogy jöjjön. Mari hát megérkezett fekete kartonfestőben, rékliben, két és félnapi utazás után, tyúkkal és kacsával, s ugyancsak álmélkodott, hogy sem halálos beteget, sem öreg menyasszonyt nem talált, hanem ehelyett egy afféle férfi nélküli, bizonytalan létű családot, ahol alig van a családtagoknak mit enniük, de azért ekkora nagy dologidőben nyaralnak!

– Itt tán nem vót fődosztás? – kérdezte Mari néni, s olyan harciasan nézett körül, mintha maga akarná kézbe venni a kis kétszázöles villatelket, s újra kiosztaná.

De hát hogy is ne lett volna földosztás, ha ott, ahol csak kicsiny családi házak vannak nem is, hanem odébb, három kilométernyire innen, a faluban. Még ki is maradt a földosztásból három hold szittyós, sásos, nádas, tocsogós hely a műúton túl a vízház körül, s Muszti bácsi, a földosztás elnöke, hogy bent járt a fűszeresnél, ott lelte Flórát, oda is szólt a fiatalasz­szonynak:

– Nem igényelné a tanárné asszony? Ha teszem azt, ide települne téli-nyári lakónak, s átvenné, hát én javallanám, nem a szakértelme mián, csak hát szegény tanár úr után megérdemelné mint hadiözvegy. Mert hogy a tanár úr derék ember volt; mi kérvényt megírt az akkoriban, az úri világban csak úgy felvilágosításból a magunkfajta szegény embereknek.

Mari néni nem győzte helyteleníteni, hogy Flóra nem fogadta el a kedves ajánlatot. Igaz, ha volna mivel, akkor sem értene hozzá, hogyan művelje meg azt a csupa nádas területet. És állása is lesz ősztől kezdve már. Mikor ezt megtudta Mari, szúrósan összevonta kormos szemöldökét, azt mondta a húgának, Rostásnénak:

– Nem tetszik ez nekem, hallod. Ha az urak nem fogadják el a fődet, tán gyanakszanak valamiben. Úgy lehet, hogy még vissza is csinálhatják ezt a fődosztást, te Róza? Mert húgomék is igényeltek nyolc holdat, tudod a Nagycsizmás Fekete kulák tagjából.

A nővérek mindezt Rostásné fekhelyére bújva beszélték meg, a csillagos, meleg nyári éjszakán, s Rostásné hajnal felé már nyugtalankodott; miért is hívta meg ide ezt a Marit?

Flórának is ezen járt az esze, míg feküdt nyitott szemmel a tárt ablak megett, s szinte felesleges idegennek érezte odahaza magát. Nem lehet csak úgy a békési Mari néni kacsáját megenni, elfogadni azt, hogy itt dolgozik nekik, s még unni is a jelenlétét.

Mari néni Flóra helyzetét átgondolva, azt mondta tegnap, hogy az első háború után is sok évvel későbben jöttek haza régen halottnak hitt hadifoglyok. Mikor már az asszony, aki özvegynek hitte magát, régen másik házasságot kötött.

Flóra megborzongott. Soha, senki sem értesítette hivatalosan, hogy meghalt volna az ura. Ha élne… De sokáig nem jönne meg, ő megismerkednék valaki mással és – gondolta –, de nem akarta végiggondolni, kiugrott az ágyból, s meztélláb átment a gyerekekhez, hogy megigazítsa lerúgott takarójukat.

Az oldalszobában a vendég nővérek duruzsoltak, mint a malom.

– No – mondta Rostásné mikor megvirradt –, ha már eljöttél Mari, hát segíts meg egy cseppet, aztán ha majd jövő karácsonyra hazamegyek Békésbe disznót ölni, mert hallod, azt a kisebbik süldőt, akiről szóltál, felesbe elvállalom, értve fiam, hogy pénzt adok feléért. No, akkor visszasegéllek. De ezt a szegény asszonykát egy kicsit rendbe kell tenni. Pártolom szegényt, tudod, lakóm is, meg mindig szerettem a finomabb népeket, hát hallod a ház falát, a padlásfeljáró oldalán, tapasszad meg te, Mari.

Mari néni azon a reggelen térdig gyűrt szoknyában, meztélláb taposta az agyagot, amit Lacika hordott vederrel a berekből, szidta a Balaton partjának még a kifundálóját is, mert ki a fene látott ilyen helyet, ami csak homokot terem s nem jóravaló tapasztó agyagot. Amit a falra kenhetett végre, azt nyomban lesodorta róla a megindult északi szél. No, az is bolond volt, aki konyhaajtót s padlásfeljárót az északi oldalra épített. Hiszen úgy fúj itt a szél, hogy még a szemetet is visszavágja a lapátról a Flórika zöld szeme közé, mikor nyitja a konyhaajtót, s ki akarja azt a szemétvödörbe önteni s kiszól: Nem csíp a szél, Mari néni?

– Csíp, hogy a fene egye ki, nem fú ilyen még a hortobágyi szíken sem, hallja. Az is bolond, aki ideköltözik, s azt még nyaralásnak nevezi.

Estére össze is pakolt. Rostásné kissé izgatottan várta indulását, hogy az állomásra maga kísérje ki, mert hát esetleg meg is mutatná neki, legalább messziről a pályaőrt, aki válófélben van, és igen takaros háztájjal rendelkezik, nem efféle semmire sem jó, úrias nyaralóval. De a pályaőr ezúttal rá sem nézett Rostásnéra, és a vonatra kapaszkodó nénire. Csak állt peckesen a vonat előtt, szalutált, lengette a zászlót, és máris eltűnt a szolgálati lakás ajtaja mögött. Rostásné megigazította szélcibálta haját a fejkendője alatt, meghuzigálta a ruháját, s a bakter konyhája felé került. Ott megállt egy percre a kerítésnek dőlve, ahogy már szinte megszokta néhány nap óta, s várt egy cseppet, de nem sokáig, mert a konyhaajtó kipattant, a mázsányi Zsibáriné rózsás babaarca kikukkant rajta, egyet rikkantott, már kapta is a tele vizes mosogató dézsát, emelte s egy pillanat alatt, mintha csak véletlenül tenné, szemközt loccsantotta Rostásnét, s azzal az ajtó be is döndült a csuromvizes asszony előtt.

Egy pillanatig megdöbbenten, főbe ütötten állt, s meg kellett hallania odabentről Zsibáriné sivító nevetését és harsány kiáltását:

– No Misikém, hát elintéztem, fiam, ezt a ringyódat is!

Rostásné egy pillanatig nem tudta, arra vár-e, hogy fejszecsapkodást halljon belülről, hogy Zsibári kirohanjon, s őt a testével védelmezze meg, vagy maga készül-e berohanni, és igazságot szolgáltatni önmagának? A világ feketén kavargott mosogatólé-csípte szeme előtt, de akkor Gazsi, a telep örökké itókás postása tűnt fel, ráköszönt, s ettől Rostásné kijózanodott.

– Nono, mi, mi az? – kérdezte Gazsi – megkeresztelték, Rostásné asszony?

– Meg! – mondta Rostásné a részegnek hirtelen kihúzva magát és fenségesen –, megkeresztelem én ezt a telepet úgy, hogy mind arról koldulnak!

Gazsi részegebb volt annál, semhogy megértse, mi fenyeget a sértődött nyaraló vendég villogó szemében. Azt csak Flóra tudta meg, mikor alig néhány perc múlva Rostásné hazaérkezett, előhúzta a hátizsákot, és csomagolt.

– Pióca telep! – dörmögte megvetéssel. – Kitanultam, mondhatom. Hogy itt miféle népek élnek. Itt van ez a Gazsi. Hat gyereke van a nyomorultnak, semmi ember, csupán levélkézbesítő, meg fát vág itt-ott, és iszik, iszik, iszik. Megszívja magát mindennap, mint a pióca. Tegnap is: megyek a faluba tejfölért. Valami fekszik a műúton. Nézem, mi a nyavalya. A Gazsi zöld postásbiciklije. Ő fekszik az árokban egyfelől; a leveles bőrzsákja a másik árokban másik felől, a bicikli a középen.

– Így van az már emberemlékezet óta – nevetett Flóra –, mégse veszít el Gazsi soha még csak egy levelezőlapot sem.

Rostásné dohogva helytelenítette, hogy Flóra a nyaralótelep állandó lakóinak védelmére kelt. Nem engedett a meggyőződéséből; a Balaton-parti üdülőhelyen pióca népek élnek. S dőlt belőle a szó arról, amit rövid telepi tündöklése alatt felderített, hogy annak az embernek meg, aki Oláh Jani névre hallgat s egy Édes nevezetű szamárral mint az üdülő tisztasági felügyelője, a háztartási szemét el- és a csomagok kifuvarozásával foglalkozik, a Flóra sárga svájci batiszt függönyének a párja fityeg az ablakában.

– Mert ezek olyan lopós népek! Az. – S elmondta tapasztalatait valamennyi bennszülöttről; a sarki halászcsárdásról, kinek szobájában látta, benézett mikor a piacról jött, valami húsz fürdőköpeny van. Úgy hordta az is össze bizonyosan a front alatt, a tulajdonosok bezárt és feltört villáiból. S hogy itt az egyetlen, sánta hordár, Pallagi, annyit kér egy csomag hazatalicskázásáért, órai munkáért – ami Pesten tíz nehéz testi munka órabérével ér fel. Pióca nép ez, na! Szívja a nyaralók vérét! Egy nyáron akar annyit összekeresni, amiből esztendeig megél.

Már Rostásné ott-tartózkodása alatt szállingózni kezdtek nyári otthonaikba a tulajdonosok. Bartháék­hoz legelőször egy tisztes öreg nő, Pepi szakácsné érkezett meg, és Oláh Jani segítségével elkezdett romot hordani. Metszőssy kisasszony – egy örökké itt élő vénkisasszony vendégét, egy kisfiút, Pallagi fuvarozta be az állomásról. A telep kezdett ismét benépesülni.

Minél többen érkeztek, Rostásné annál hangosabban szidta a balatoni világot. Csak a nyalka pályaőrről nem ejtett egyetlen árva szót sem. De Flórának ez nem szúrt szemet, mert azon merengett el, amit Rostásné az órabérről szólott, s az ura jutott eszébe. Nagy balatoni „szociográfiát” akart volna írni szegény a vízparti emberről, az utolsó nyáron, mikor még idehaza volt. Már roskadt az asztala az összegyűjtött könyvektől, füzetektől, jegyzetektől. Azt mondta az ő néhai drága ura, Imecs László fiatal tudósjelölt is, amit most más indulattal ugyan, de Rostásné is mondott, hogy a vízparti emberek nagy része mások kiszolgálásából élő, szervezetlen dolgozó lévén, a munkaerkölcs tekintetében erősen kifogásolható. A félbemaradt tanulmány sorai jártak a fiatal özvegy fejében.

„A Balaton őriz valamit ősi lényegéből. Ma is letört, újra kezdő, próbálkozó emberek végső menedéke!” – írta László, s Flórán végigborzongott az emlékezés, hogy csakugyan, a háború évei alatt is, hány bujdosó lelt menedékre itt, ahol pedig már nincsen rejtezkedni alkalmas ősi nádas, mint a tatárjárás korában, mikor a történelem átviharzott az országon, s kiirtott mindenkit, aki az utakon mutatkozott, aki nem lapult a földre, mint a bogár. De a nép, mint az örökké megújuló, a kiirthatatlan ősvegetáció, bujdosva nádon, éren, zsombékon itt, éppen itt élte túl azt a fergeteget is. És most is. Az elmúlt években is. Hiába nézett be majd mindenik házba a mindenkori hivatalos közegek örökös hű szolgája, a telep önkéntes spiclije, a szamaras Oláh Jani, ha sikerült is két menekülő lengyelt és egy szegény fiatal zsidóasszonyt elfogatnia – a többség mégiscsak tudott rejtezkedni itt, az elmúlt négy-öt évben is. Az a volt lengyel polgármester például negyvenkettőben; a németek elől menekült tábornyi francia. Itt, Flóráék padlásán is az a két munkaszolgálatból meglépett szerencsétlen…

„A Balaton őriz valamit ősi lényegéből. Ma is letört, újra kezdő, próbálkozó emberek végső menedéke!” – Flóra merengett, s Rostásné ontotta a vádat. De aztán egyszer csak hirtelen abbahagyta, gyűszűt kért, kis ollót, cérnát, kézen fogta Klárikat, s kiült egy kis búcsú stoppolásra a locsogó víz partjára.

– Te hordd a kis vödröddel a homokot, s játssz galambom! – biztatta a kislányt, s varrogatott. A cókmókját már összeszedte. Holnap utazik. Flórának kereken megmondta: óvakodjék attól, hogy a telepiekkel szorosabb barátságba kerüljön.

– Különösen a férfiától Isten őrizz! – így szólott. – Legyen kedves mindenkihez, galambom, akiből valamit gyarapodhatik, de a szívességért, segítségért férfiembernek jó szónál egyebet nem kell adni. Egye ki a fene őket! Azért férfiak, hogy segítsék a szegény magányos özvegyasszonyokat, nem azért, hogy mindjárt a markukat tartsák, vagy mást inkasszáljanak.

Ezt mondta, s gyanús harmatot érzett szempilláin, azért ült ki a napra stoppolni, hogy felszáradjon az a gyanús nedű. S amint ott varrogatott, mintha csak szokott esthajnali sétáját végezné, Zsibári sovány, fehér nadrágos lábszárát egy fűzfagallyal verdesve, Rostásné mögé lépett. Szétvetett lábbal megállt, csapdosta a nadrágszárát, köhögött, majd meg is szólalt:

– Haragszik? – ezt kérdezte köszönés nélkül. Az asszony meg se rezdült. Hátra se nézett.

– Dehogyse. Aztán már miért? Csak úgy sziesztá­lok! – így mondta, ilyen finoman, a kis ollóval levágta a cérna végét, de a fogával is utánaharapott, és rászólt Klárira:

– Ereggy, kislányom. Végy ruhácskát, mert vizes vagy. Na, siess. – S mikor a gyerek beszaladt a nyitott kapun, olyan magától értetődően igazgatta meg maga körül a szoknyáját, mintha éppen helyet készítene maga mellett a füvön Zsibárinak. Zsibári le is ült Rostásné baljára, de egészen közel a vállához, s nyomban közölte, hogy ő nem bolondította ám Rózát.

– Higgye meg, a feleségem mindig azzal pakol haza a sógorékhoz, hogy többé vissza sem gyün. Aztán mégiscsak belátja, hogy nem élhet nélkülem. – Így szólt, s akkorát sóhajtott, hogy a bajuszának mind a két ága belereszketett.

– Azt meg tudom érteni! – mondta Rostásné komolyan. – Maga jó kiállású ember.

Zsibári vakkantott egy kis kacagásfélét, és még közelebb ült Rostásnéhoz.

– Hát igazán nem haragszik?

– Miért?

– No hát… nem volt az egész szándékos azzal a mosogatóvízzel.

– Ja? – mondta Rostásné asszony – azt nem is ajánlot­tam volna a becses feleségének, hogy szándékos legyen.

A pályaőr arcát gyors pír öntötte el. Egészen Rostásné oldalához préselődött.

– Ki se lát, fiatalasszony – súgta –, a magamfajta szegény házas ember se kutya. Csak arra vágyok én tudja, amiben nincsen részem nékem…

– Nem él a feleségével?

Zsibári csak sóhajtott, nem felelt. Fehér kabátos karját a fűzfabokor jól takaró védelmében csöndesen csúsztatta Rostásné dereka köré, s egy csókot kért. Egyetlenegyet. Aminek megadására Rostásné asszony készséget is mutatott, még szembe is fordult a pályaőrrel, szép, kicsattanó piros orcáját olyan közel vitte hozzá, hogy a kunkor bajusz széle birizgálta már az orra hegyét, még a karját is felemelte, s a kétágú bajusz között a bakter csucsori szája az asszonyhoz közeledett. Akkor Rostásné baljával átkapta hirtelen a pályaőr fejét, a jobb kezét is előrántotta a köténye alól, a kicsi, éles kézimunka-ollóval csak éppen egyet villantott, annak a két ága már ki is nyílt, be is fogta a Zsibári fél bajusza szárnyát.

– Mit csinál? – kiáltott volna tiltakozva a bakter, de későn. Az olló belecsípett a bajuszába.

Zsibári nyaka vörösebb lett a pulyka fejénél.

– Kvittek vagyunk, kedves Zsibári úr! Kár a szóért. – Mondta Rostásné komolyan és finoman.

Felállt, a lenyisszentett szőrzetet lepallotta a kebeléről, s mintha sohasem látott volna megtépázott kandúrt, úgy kiáltott az ismét kiszaladó s vízben pocskoló Klárira:

– Bemégy, ha mondom. Befele, aló mars!

Odabent Flóránál egy szó sem esett Zsibáriról. Este még csendesen elbeszélgettek az asszonyok; Rostásné újfent a lelkére kötötte Flórának: az őslakókhoz kedves legyen, de óvakodjék tőlük.

– Csak azzal barátkozzék, angyalom, akiből gyarapodni lehet. Kedvességnél egyéb nem jár a férfinépnek. Nagy kerítő az a víz, tudja! – mondta még olyan arccal, mint hogyha előtte kelletné, ringatná magát a tündéri tó selymes tükre, akár bele is köpne, hogy megvetését nyomatékosan fejezze ki.

Senkit sem lehet olyan hálásan megszeretni – gondolta Flóra –, mint a kedves, nagyon várt, még jobban megunt vendéget, mikor távozik.