1.
A langyos, téli napfény kicsalogatta Matild nénit hímzett vánkosai közül. Puha, szürke házi ruhában üldögélt egy kopott bíborfotelben, az ablak előtt. Az ablakdeszkán fonnyadó szélű legyezőpálma állt. A decemberi nap meglangyosult az ablaküvegen és sugarasan szűrődött Matild elefántcsont-sárga arcára. Éva betakargatta a beteg térdeit. Fonnyadt fejecskéje alá párnát tett.
– Kislányom!
Éva kezében jegyzőfüzet, ceruza. Az öregasszony már alig hall, csak írásban lehet beszélni vele. Ott is ül a szemüveg állandóan az orra hegyén, még szunyókálás közben is. Jó messze tolja a szemétől. Évát az üveg fölött nézte:
– Meddig marad itt?
Éva írta a választ:
– „Amíg elmúlik a veszély.”
Matild szeme az okuláré közepét célozta.
– Nem megy a menzába? – kérdezte hangosan.
– Nem.
Éva felállt. Új
