Az évforduló

Fejezet 7

Tényleg úgy tűnik, hogy örül nekem, amitől bűntudatom támad. Az iskola öt éve alatt közel álltunk egymáshoz, bár a tizenegyedik év végén elment, hogy szociális ellátást tanuljon a főiskolán, én pedig maradtam, hogy leérettségizzem, így elszakadtunk egymástól. Ha őszinte akarok lenni, miattam távolodtunk el. Egyre lassabban válaszoltam az üzeneteire, és kifogásokkal álltam elő, hogy miért nem találkozunk… túl sok a házi feladat, anya nem enged el… Valójában Stella és Bec társasága foglalt le, akiket a távozása után jobban megismertem, és úgy találtam, több bennünk a közös, mint vele, akire igazságtalan módon unalmas és régimódi lányként kezdtem gondolni.

– Gondoltam, hogy talán itt vagy – hallottam, visszaköltöztél, hogy gondját viseld anyukádnak, az ég áldja. Még fiatal az ilyesmihez, nem? Mennyi is? Hatvan-egynéhány?

– Hatvanhárom.

Anya tele volt tervekkel, amikor pár évvel ezelőtt nyugdíjba ment az adminisztrátori munkaköréből a helyi tanácsnál. Gyerekkoromban volt egy ősöreg lakókocsink és egy legalább olyan régi Ford Fiestánk. A nyári szünetekben bejártuk Nagy-Britannia tengerpartjait, megálltunk a lakókocsiparkokban és a strandokon, sőt egy emlékezetes éjszakán egy pihenőhelyen Hastings közelében, az A21-es út mentén. A lakókocsi már rég nincs meg, de tudom, hogy anya használt lakóautókat nézegetett, azt tervezte, hogy az élete következő fejezetét szabadon tölti, mint a madár, és hagyja, hogy a szél sodorja. Mindettől megfosztották, amikor alig pár hónappal a nyugdíjba vonulása után korai Alzheimer-kórral diagnosztizálták.

Kamaszként sokszor eltűnődtem rajta, vajon majd összejön-e valakivel. Egy mostohaapával – nagy méretű cipők az előszobában, borotva a fürdőszobában, egy mély hang, amely az iránt érdeklődik, mikor lesz kész a vacsora. Időről időre megkérdeztem, szeretne-e megismerkedni valakivel, de mindig azt válaszolta, hogy boldog úgy, ahogy vagyunk – ketten a világ ellen. Gondolom, apám magasra tette a lécet. Így anya nem ismerkedett, és már nem is fog.

– És ez ki? – Chloe megfogja Amy állát, és kicsal belőle egy ritka mosolyt. – Hát nem gyönyörű?

Gondolom az, de soha nem töltök időt azzal, amivel az anyák a könyvekben, nem bámulom imádattal, nem részegít meg a látványa.

– Hogy hívják?

– Amy.

– Mennyi idős?

– Tizenöt hetes. – Tizenöt hét folyamatos mozgásban. Tizenöt hét, amikor mindent valaki másért teszek. Tizenöt hét, amikor minden döntést elvettek tőlem, amikor mindent az anyaság fátyollal borított lencséjén keresztül szemlélek.

– Ó, istenem! Az én Phoebe-m hat hónapos. Össze kéne hoznunk őket – mondja.

Minek? Azért, hogy tudatlanul feküdjenek egymás mellett, alkalmanként a levegőben hadonásszanak nyálas kezükkel és fejbe kólintsák egymást?

– Kedden délutánonként a Szent Tamás-templomba járok egy babacsoportba – holnap te is eljöhetnél.

– Igen, talán. – Nincs az az isten.

Nincs az az isten.– Mi van az apukájával? Ő is itt van?

–– Nem – válaszolok kurtán.

Anya sohasem volt oda a kapcsolatomért Guyjal, de támogatott, mint mindenben. Biztos vagyok benne, hogy ha találkozott volna vele, megváltozott volna a véleménye. Önkéntelenül is megszerette volna. Olyan elbűvölő, de nem mézesmázos, hamis módon. Talán őrültségnek hangzik, mivel viszonya volt velem, de tényleg jó ember. Csupán lehetetlen helyzetben találta magát.

– Gyere be.

Utánam jön az utcai szobába.

– Helló, Sylvia! – üdvözli anyát. – Chloe vagyok. Még nem találkoztunk. Eddig szülési szabadságon voltam.

Anya szó nélkül, üveges szemmel néz rá.

– Ma nincs túl jó napja – mondom Chloe-nak.

– Ó, istenem – mondja újra. – Őszintén szólva egy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Ez az első napom a szülési szabadság után. Utálok távol lenni Phoebe-től – tudod, milyen az.

Mosolyt ragasztok az arcomra, de közben dühödt féltékenység emészt Chloe iránt, aki egész napokat tölt egyedül, a kisbabája szüntelen követelőzésétől távol. Talán öreg fenekek törlésével tölti, mégis örömest cserélnék vele.

– Bármit megadnék, hogy otthon maradhassak vele – folytatja naivan –, de nem engedhetjük meg magunknak. Hála az égnek, csak részmunkaidőben dolgozom. Nem lennék képes mindennap otthagyni, mint egyesek.

Az már biztos, hogy nem élesztem újra a barátságomat Chloe-val. Lefogadom, hogy soha nem ült zokogva a padlón, miközben a babája egyre visítozott és visítozott a kiságyban, miközben a feje fölött végeérhetetlen dallamot csilingelve keringett az elemes zenélő forgó. Ragyogj, ragyogj, kis csillag. Fogadok, hogy soha nem rántotta meg túl erősen a ficánkoló bébi karját öltöztetés közben.

– És te? – kérdi. – Visszamész dolgozni?

Vágyakozva gondolok csöndes irodámra és az asszisztensemre, Shanice-ra, aki rendszeres időközönként hatalmas adag kávét hozott, amit még azon melegében felhajtottam.

– Nem, tartok egy kis szünetet.

– Ó, de jó neked!

De jó nekem. Kivéve, hogy bármit megtennék, ha visszamehetnék. Ha tehetném, már holnap ott lennék. Amynek is jobban menne a sora a bölcsődében – ők tudnák, mit csináljanak, és hogyan játsszanak vele. De nem mehetek, amíg Guy ott dolgozik – és imádja a munkáját. Mindig azt mondta, onnan megy nyugdíjba. Képtelen lennék megbirkózni a mindennapos látványával, hogy aztán hazamenjek a közös gyerekünkhöz, akit nem hajlandó elfogadni.

De jó nekem.Viszont muszáj lesz kitalálnom valamit, mert Londonban nem tudtam pénzt megtakarítani, és a gondozók fizetése felemészti anya megtakarításait. Ha elfogy, gondolom, el kell adnom a házat, hogy fedezni tudjam a kiadásokat – látom, előbb vagy utóbb eljön a nap, amikor gondozó ide, gondozó oda, nem tud majd itt élni. Akkor munkanélküli hajléktalan leszek egy gyerekkel, és egy anyával, aki azt sem tudja, ki vagyok.

– Jól van, mehetünk mosakodni és öltözködni? – mondja hangosan Chloe anyának, aki nem vesz róla tudomást, és továbbra is kibámul az ablakon. Chloe megfogja a könyökét, és anya engedi, hogy kisegítse a székből.

– Hallottad? – kérdezi tőlem. – Egy újságíró hosszú cikket ír a Sunday Timesba Hartsteadről a huszonöt éves évforduló alkalmából.

Sunday Times– Mi? Kicsoda? Jézusom, nem szállnának már le róla? Gondolom, az évforduló miatt számíthattam volna rá. Remélhetőleg ez a firkász nem tudja, hogy visszaköltöztem.

– Alison Patchettnek hívják. Helybeli, és csak pár évvel idősebb nálunk, de szerintem nem a Szent Margitba járt. Te emlékszel rá?

– Nem, nem is rémlik.

Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megismerem. Talán nem bulvárlapnak ír, de lényegében mind egyforma. Nemsokára ez az Alison itt fog szaglászni a tollával meg a jegyzetfüzetével.

– Nem?

Chloe csalódottnak tűnik. A fejemet teszem rá, hogy azzal büszkélkedik, mindenkit ismer, és mindenről tud errefelé.

– Egyébként huszonöt évre visszamenőleg írja a cikket. Valójában nemcsak Hartsteadről. Arról szól, hogyan heverik ki a városok a… traumatikus eseményeket.