Apám óriás lesz

Fejezet 2

A tetőn áll, vagyis fél lábbal a tetőn, a másik lábával nem is tudod, hol. A létrán talán, de lentről, a nappal szembenézve olyan, mintha valahol elveszne az a láb egy fénysugárban.

A kéményt rakja fel. Téglák a ház tövében, kötelek, a padláson egy gerendára csiga rögzítve. Néha lejön, bepakolja a téglákat egy kiszuperált talicskába. A kötél megfeszül, por száll le róla.

Erős. Hatalmas és erős. Izmok dagadnak a felkarján és az alkarján, amint a téglákat emeli. A hátán, a combján, ahogy a téglákat húzza a magasba. Sose leszel ilyen izmos, gondolod, a focipálya jut eszedbe, meg a tesiórák, futás a vár körül, kudarcok izzó emlékei.

Amikor lent van, látod, mennyire izzad. Félmeztelen, a hátán verejtékcsíkok. Az arca vörös, olyan vörös, mint a tégla. A homlokán egy malterfolt, a széle nyirkos. Ritkás haja csomókban áll.

Még nem tudod, hogy ennyi idősen épp ilyen ritkás lesz a hajad.

Még nem tudod, hogy annyi idősen, mint most vagy te, ő már nem él.

A tetőn áll. A téglák nyers, piros színéből torony emelkedik. Legyőzi a gravitációt, amiről nemrég azt olvastad, talán A világ és az emberben, hogy annak a törvénye mindenkire vonatkozik. A bűnözőkre is, kérdezted őt, nagyot nevetett, sárga fogak villantak a szájában. Mindenkire – válaszolta. És ő most mégis legyőzi.

A világ és az emberFeléd int. A garázs mellett gombfocizol a betonon. A spanyol válogatott az, mióta vágytál rá. A kapuban Arconada, a védelemben Camacho, de benne van Goikoetxea is, akit ilyen névvel nem lehet nem szeretni. Sosem adod ki a kezedből, azt mondtad. Kiabál valamit, nem hallod. Újra int, a létrára mutat.

Ledobod Santillanát, pedig épp 11-est lőne a németek ellen. Odaszaladsz.

Mászni kell. Mászni kezdesz. Mászni rossz, a gravitáció törvénye legyőzhetetlen. Rendben, ő legyőzte, de egy családban nem lehetnek ketten is, akiknek ez sikerül. Vagy mégis? Együtt lehettek törvényszegők? Ez erőt ad, mászni kezdesz.

Mindjárt a felénél vagy. A nap sugarai most teljesen körberagyogják, elvakít, ha ránézel. Örökre így marad a szemedben.

Leguggol, hogy közelebb legyen, hogy halld, amit mond. A nadrágját kéri.

Van egy farmer rövidnadrágja, térdig érő. Vagyis több is van, de mindig azt az egyet hordja. Egy sima farmerből vágták le. A fogason lóg, a csempekályha mellett. Annak a kályhának épít új kéményt. Egyedül. Csak ő, a tégla és a malter. Meg a kőműveseszközök.

Az én apukám tanár. Az én apukám orvos. Alfa-hím-harcok alsóban. A tiéd meg házakat tud építeni, hogy tudjanak hol tanítani a tanárok, meg az orvosok hol gyógyítani. Nem is kőműves. Csak ahhoz is ért. Szigetelést is csinált, csatornát is forrasztott, de villanyt is szerelt. Meg festett és tapétázott. Mindent meg tud csinálni. Mérnök is lett majdnem, meg technikus, ekkor még nem tudom, hogy nem rajta múlt, hogy egyik sem lett.

Van egy szerelőládája a fészerben, abban hordja a tudást. Meg a farmer rövidnadrágban. Ha nehéz munkát csinál, mindig azt viseli.

Szaladsz a nadrágért, miután óvatosan lemásztál. A ház sarkánál, ahogy befordulsz, a rozsdás lábkaparón átesel, már megint. Kicsit vérzik, sziszegsz, nem számít, sietned kell. Kell a nadrág, abban burkol, abban fest, az a munkásruhája. Van a zsebében zsineg és bicska és fémpénz, mindenféle dolgok csörögnek benne és dudorodnak ki belőle. Meg van benne gyufa és gyújtó és cigi, Kossuth, narancssárga kis papírcsomag, jó büdös, szűrőtlen, ahogy ő mondja, talpas. Akkor még nem tudod, hogy van szűrős is. De hogy az is büdös. És hogy mindegy is.

Nem cigizik. Évek óta nem. Ami nála van, a nadrágja zsebében, az az utolsó doboz. A kísértés. Akkor vagy erős, ha bármikor mersz és tudsz gyenge lenni – mondja egyszer neked, és megsimogatja a fejed. Ezt nem érted, a Pflaum Öcsi simán csak mindig erős, a telepi kölykökkel szokott verekedni, meg a szakközepes kolisokkal, a menzán kanalakat hajlít el, és sosem mer vagy tud gyenge lenni.

Még nem tudod, hogy Pflaum Öcsit huszonhárom évesen elviszi a szíve, annyi szteroidot tol magába.

A nadrág nehéz. Leakasztod, de két kézzel kell fogni. Mintha nem csak a ruha anyaga lenne, amit cipelned kell. Egy rövidnadrág, még ha térdnadrág is, még ha ennyi minden van is a zsebében, nem lehet ilyen nehéz. Biztos benne van az a sok tudás is, ami a munkához kell, okoskodod ki.

Megkerülöd a házat. A kéményt már oldalról is látod. Ő építette. Emelkedett felfelé vele együtt fittyet hányva a gravitációra, amit pedig senki nem tud legyőzni, ő maga mondta. Ahogy a kémény nőtt, úgy lett ő is egyre hatalmasabb a szemedben.

Kikerülöd a malterosládát, átnyargalsz a szürke cementporon, keringve száll. A létrához lépsz, a felkavart cementportól köhögsz. Lihegsz, apa nadrágja nehéz, nagy, ormótlan.

Ha felnőtt leszel, neked is lesz ilyen nadrágod. Belenősz, ez lesz a te nadrágod.

Elképzeled, ahogy az öreg király a fele királyságát, aztán meg az egészet odaadja a legkisebb királyfinak, mert az legyőzte a sárkányt, elhozta az aranyalmát, túljárt a gonosz boszorka eszén, úgy adja oda neked a nadrágját. A nagyszobában, a csempekályha előtt, egy téli estén. Kinn havazik, de benn jó meleg lesz, ő a fotelben ül, előtte a Népsport és a pasztőrözött Kőbányai, nem tudod, mi az, hogy pasztőrözött, de akkor majd tudni fogod. Ő már idős lesz, ritkás haja megőszül, a szemöldöke is, a fogai egész sárgák lesznek a kávétól, ami meg aranyból van, az az aranytól. Te ott állsz, vagy térdre rogysz, mint a lovagok, mert már felnőtt vagy, és ha állnál, akkor túlságosan fölé magasodnál, ami illetlenség, szóval térdre rogysz, és akkor ő átnyújtja azt a nadrágot, te meg felveszed, és pontosan passzol, mintha rád öntötték volna. Már nem is nehéz, nem is ormótlan, a te nadrágod lett az ő nadrágja, vagyis lesz majd ebben az elképzelt jövőben.

Népsportmintha rád öntötték volnaDe a jelenben még nagy, nehéz és ormótlan. Mászol fel a létrán, a szádban cipeled, mint kutya a kölykét. Köhögnöd kell, megállsz, egy kézzel kapaszkodsz. Mintha ég és föld között lebegnél, persze nem lebegsz, állsz stabilan, már amennyire egy létrán a semmiben, egy kézzel kapaszkodva stabilan lehet állni.

Ő is köhög, leguggol, a padlás gerendáiba kapaszkodik. A vakolókanalat és a spaklit ledobja maga mellé. Egy zsinór lóg a kéményen, a szél belekap, meglóbálja, enyhíti a már júniusban égető napot. Barna a bőre, az arca is barna, amikor nem vörös a megerőltetéstől.