Ám Diana hercegnőt most látni fogja, mondta magában Lev. Elképzelte, hogy Ina falnak támasztja a levelezőlapot a munkapadja végében, hogy a petróleumlámpa fehér fénye megvilágítsa a rózsás bőrt meg a tétova mosolyt, aztán hátradől a székén és bámulja mindezt, ami már semmivé lett, meg a gyémántdiadém lenyűgözően bonyolult rajzolatát. Néha bemegy a kunyhóba Maya, és ő is megbámulja Dianát. És néha (de ritkán) ők ketten megfordítják a képeslapot, és újra elolvassák a szavait: Ma végre lesz munkám.
Ma végre lesz munkám.Fölvette a táskáját, hallotta, hogy összekoccannak az üvegek. Átkozta magát, amiért elábrándozott. Az ábrándozás talán rendjén volt a baryni fatelepen ebédidőben, de ábrándozva nem lehet életben maradni az olyan városokban, mint Blic vagy Jor, hát még Londonban. – A város egy
