Lev már lezuhanyozott és hajat mosott. Tiszta volt, de ólomnehéznek érezte a tagjait, mintha a fiatalos külső alatt egy öregember izmai rejlenének. Elképzelte, ahogy ez az öregember a forró londoni utcákat rója, cipeli súlyos táskáját, idegenekkel próbál szóba elegyedni, és igyekszik készségesnek, erőteljesnek mutatkozni, mintha készen állna bármilyen munkára, mintha értene sok mindenhez…
Sulima jelent meg a folyosóra vezető ajtónyílás gipsz boltíve alatt. – Kér még teát? – kérdezte nyájasan.
Most másik szárit viselt, opálszíne akár a szürkészöld folyóé. A szári rövid blúza és a szoknya közt simán, aranylóan domborodott a dereka. Állt, nézte Levet meg a dianás levelezőlapját, aztán leült vele szemben. – Igyekszem segíteni azoknak, akik a tengerentúlról jönnek – mondta. – Nekem is segítet
