– Lydia! Mi történt?
– Elnézést – mentegetőzött Lydia. – Nem tudtam aludni. Annyira bántott a dolog.
Lev felült és lámpát gyújtott. Az asszony tűzött rózsaszín selyempongyolát viselt, és bolyhos fehér papucsot. Az arca fénylett.
– Annyira bánt, Lev, hogy nem is törődtünk magával.
– Ezt hogy érti?
– Többet kellett volna beszélnünk a munkájáról, és meg kellett volna próbálnunk valami tervet készíteni magának. Amikor hallottam, hogy üvöltöznek meg szitkozódnak azok az emberek az utcán, eszembe jutott, milyen rémesek néha az utcák, és maga egész idő alatt odakint volt, mi pedig tegnap este meg se próbáltunk segíteni.
– De hisz’ segítettek. Csodás ételt adtak…
– Én a jövőjéről beszélek. Azt akarom, hogy magának legyen jövője – lépett Lev kanapéjához a nő, és leült elé a padlóra.
Az utca
