Chapter 3
1398 Words
Sophia
– Várjanak!
A reptéri személyzet tagja elhúzta a nejlonkordont az egyik oszloptól a másikig, majd a helyére pattintotta, elzárva a kapuhoz vezető utat. Rosszalló pillantást vetett rám, amikor meglátta, hogy a gurulós bőröndömet magam után ráncigálva rohantam felé. Végig rohantam az „A” termináltól a „C”-ig, és most úgy lihegtem, mint aki napi két doboz cigit szív.
– Elnézést a késésért! Felszállhatok még a gépre?
– Az utolsó hívás tíz perccel ezelőtt volt.
– Az első gépem késett, és a nemzetközi termináltól rohannom kellett. Kérem, reggelre New Yorkban kell lennem, és ez a mai utolsó gép!
A nő nem tűnt túl együttérzőnek, én pedig még jobban kétségbeestem.
– Nézze! – kezdtem. – A pasim a múlt hónapban kidobott. Most repülök haza Londonból, hogy holnap kezdjek az új helyemen – apámnak fogok dolgozni, akivel egyáltalán nem jövök ki. Szerinte nem nekem való ez a munka, és lehet, hogy igaza van, de azonnal el kell utaznom Londonból! – Megráztam a fejem. – Kérem, hadd jussak fel a gépre! Nem késhetek el az első napomon!
A nő arca ellágyult.
– Alig két év alatt menedzseri pozícióba küzdöttem fel magam ennél a légitársaságnál, mégis valahányszor találkozom apámmal, mindig azt kérdezi meg, hogy megismerkedtem-e már valakivel, nem pedig azt, hogy mi újság a karrieremmel. Várjon, megnézem, becsukták-e már az ajtót.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, a nő pedig a pulthoz lépett és telefonálni kezdett. Visszajött, és kinyitotta a kordont.
– Kérem a beszállókártyáját!
– Maga a legjobb! Nagyon köszönöm!
Beszkennelte a telefonomon levő mobil beszállókártyát, és egy kacsintással visszaadta.
– Bizonyítsa be, hogy az apja téved!
Szaladtam a kifutópályáig, és felszálltam a gépre. A 3B volt a helyem, de az ülés feletti tároló persze tele volt. A közeledő légikísérő nem látszott túl boldognak.
– Esetleg van még hely valahol? – kérdeztem.
– Mindenhol tele vagyunk. Szólnom kell, hogy a kapunál csekkolják be.
Körbepillantottam. A helyükön ülők mind úgy bámultak rám, mintha a gép csak miattam nem indult volna még el. Ó. Talán tényleg miattam nem indult el. Sóhajtva, kényszeredetten elmosolyodtam.
– Az csodás lenne, köszönöm szépen.
A légikísérő elvette a bőröndömet, én pedig lepillantottam a folyosó melletti üres ülőhelyre. Esküdni mertem volna, hogy az ablak mellé foglaltam helyet. Ellenőriztem a beszállókártyámat, majd a fejünk fölött levő ülőhely-számokat, és lehajoltam, hogy megszólítsam a mellettem ülő utastársat.
– Ööö… elnézést kérek. Azt hiszem, a helyemen ül.
A férfi arcát teljesen eltakarta a Wall Street Journal, ezért most leengedte az újságot. Úgy biggyesztette az ajkát, mintha még neki lenne joga bosszankodni azért, mert az én helyemen ül. Pár másodperc múlva már az arcába néztem, és leesett az állam a döbbenettől, az üléstolvaj pedig önelégülten elvigyorodott.
Pislogtam néhányat, abban reménykedve, hogy csupán délibáb, amit látok.
Nem.
Még mindig ott volt.
Ajjaj.
Megráztam a fejem.
– Ugye most szórakozol velem?
– Örülök, hogy látlak, Fifi!
Ne! Na, ezt ne! Az utóbbi pár hét így is elég szar volt. Ez lehetetlen!
Weston Lockwood.
A világ összes repülőgépe, a világ összes lakosa közül, hogy a fenébe sikerült pont mellé kerülnöm? Ez valami kegyetlen tréfa!
Körülnéztem, szabad helyet keresve, de persze nem volt. A légikísérő, aki vonakodva vette el a bőröndömet, megjelent mellettem; most még idegesebbnek tűnt.
– Valami gond van? Azt várjuk, hogy ön elfoglalja a helyét, és máris indulunk.
– Igen. Itt nem ülhetek. Nincs máshol hely?
A légikísérő csípőre tette a kezét.
– Az egész gépen ez az egyetlen szabad hely van. Most már le kellene ülnie, hölgyem.
– De…
– Ha nem foglal helyet, kénytelen leszek hívni a biztonsági szolgálatot!
Lepillantottam Westonra, és a rohadéknak még volt képe mosolyogni!
Sötét pillantást vetettem rá.
– Állj fel! Legalább hadd legyen az enyém az ablak melletti hely, amit foglaltam!
Weston ragyogó mosolyt villantott a légikísérőre.
– A hölgy gimnázium óta szerelmes belém. Így szokta kimutatni. – Ahogy felállt, és kinyújtotta a kezét, rám kacsintott. – Kérlek, ülj a helyemre!
Olyan erősen pislogtam, hogy a szemem vékony réssé szűkült.
– Menj már arrébb! – Megpróbáltam kikerülni, és úgy becsusszanni a helyemre, hogy a testünk ne érjen össze. Dohogva az előttem levő ülés alá tuszkoltam a táskámat, és becsatoltam az övemet.
A légikísérő azonnal nekilátott a felszállás előtti tudnivalók ismertetésének, és a gép elkezdett tolatni a kaputól.
A mellettem ülő rohadék odahajolt hozzám.
– Jól nézel ki, Feef! Mikor is találkoztunk utoljára?
Felsóhajtottam.
– Nyilván nem elég régen, tekintve, hogy itt ülsz mellettem.
Weston elvigyorodott.
– Még mindig úgy teszel, mintha nem érdekelnélek, mi?
Égnek emeltem a tekintetemet.
– Még mindig illúziókban ringatod magad!
Sajnos, amikor visszanéztem rá, jól megnézhettem magamnak azt a férfit, akit egész életemben gyűlöltem. Ennek a szemétládának jót tettek az évek. Tagadhatatlan, hogy Weston Lockwood dögös kamasz volt, de a mellettem ülő férfi egyszerűen álomszerű volt. Férfias, szögletes áll, nemes sasorr; szexi, az alaszkai gleccsereket idéző nagy, kék szemek. Bőre napbarnított volt, és a szeme sarkában ülő apró szarkalábakat – isten tudja, miért – pokolian szexinek találtam. Telt ajka körül egynapos borosta volt, sötét hajára pedig ráfért volna egy hajvágás. De Weston Lockwood frizurája nem elhanyagolt volt, hanem egyszerűen a minimalista stílus ellentéte. Alapvetően Weston nem volt az esetem, de ha rápillantottam, elmerengtem azon, vajon mi vonzott eleve ahhoz, akire azt mondhatnám, hogy az esetem.
Kár, hogy egy szemétláda volt. És Lockwood sarj. Bár a két állítás ugyanazt takarta, mivel a puszta tény, hogy valaki a Lockwood családból származik, automatikusan azzal járt, hogy az illető egy szemétláda.
Tekintetemet az előttem levő ülésre irányítottam, mégis magamon éreztem Weston kutató pillantását. Végül képtelen voltam tovább figyelmen kívül hagyni, úgyhogy nagy sóhajjal visszafordultam hozzá.
– Egész úton így fogsz bámulni?
Weston ajka megrezzent.
– Még az is lehet. Nem rossz a látvány.
Megráztam a fejemet.
– Ahogy óhajtod. Nekem viszont dolgoznom kell. – Az előttem levő ülés alá nyúltam, a táskám után. Azt terveztem, hogy egész úton a The Countess szállodáról fogok olvasgatni, azonban gyorsan rájöttem, hogy a laptopom nincs a táskámban. A gurulós bőröndöm elülső rekeszébe tettem, mert úgy készültem, hogy a bőrönd a fejem felett levő csomagtartóban lesz. Csodás! A laptopomat a kapunál csekkolták be. Vajon mennyi az esélye, hogy egy darabban kerül vissza hozzám – már ha egyáltalán benne lesz a táskámban, amikor visszakapom? És mi a franccal foglaljam el magam egész repülőút alatt? Nem beszélve arról, hogy holnap van a megbeszélésem a The Countess ügyvédjeivel, és cseppet sem vagyok felkészült. Így, ha végre megérkezem a szállodába, egész éjszaka ébren kell maradnom, hogy áttanulmányozzam a dokumentumokat.
Szuper!
Ez egyszerűen szuper.
Általában ilyenkor megrémülök, de most úgy döntöttem, átadom magam a jól megérdemelt pihenésnek, mivel éjszaka úgysem fogok aludni. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam ellazulni, miközben a gép felszállt, de a mellettem ülő férfival kapcsolatos gondolataim nem hagytak nyugodni.
Istenem, mennyire ki nem állhattam őt!
Az egész családom gyűlölte az egész családját.
Mióta az eszemet tudom, mi voltunk a Hatfield–McCoy család. Viszályunk még nagyapáink idejébe nyúlt vissza, bár gyerekkorom legnagyobb részében ugyanazokban a körökben forogtunk. Weston és én ugyanazokba a magániskolákba jártunk, gyakran találkoztunk különféle jótékonysági és társasági eseményeken, sőt, még közös barátaink is voltak. Az Upper West Side-on alig néhány háztömbre volt az otthonunk. Azonban akárcsak nagyapáink és apáink, mi is a lehető legnagyobb távolságot tartottuk egymástól.
Legalábbis azt az egy alkalmat kivéve.
Azt az egy rettenetes, óriási hibának számító, egyetlen éjszakát kivéve.
Általában úgy tettem, mintha meg sem történt volna.
Általában…
Azonban időnként…
Néhanapján…
Eszembe jutott…
Bár nem sűrűn…
De amikor eszembe jutott…
Felejtsd el! Mély lélegzetet vettem, hogy kiűzzem azokat az emlékeket az agyamból.
Most a legkevésbé kéne ezen gondolkoznom.
De mi a francért ül itt mellettem?
Úgy tudtam, hogy Weston Vegasban lakik. Ő vezette a családja szállodáit a délnyugati parton – nem mintha számontartottam volna, hol van, és mit csinál.
Mennyi volt az esélye annak, hogy összefutok vele úton New Yorkba? Legalább hat éve nem jártam a keleti parton, mégis ugyanakkor, ugyanazon a gépen kötöttünk ki, mégpedig egymás mellett.
Ó!
A francba!
Kinyitottam a szemem.
Az nem lehet!
Istenem, kérlek, add, hogy ne legyen igaz!
Westonhoz fordultam.
– Várjunk csak! Miért utazol te New Yorkba?
Weston elvigyorodott.
– Kettőt találhatsz!
Még mindig nem akartam elhinni; kétségbeesetten azt reméltem, hogy tévedek.
– Hogy meglátogasd… a családodat?
Megrázta a fejét, és továbbra is önelégülten mosolygott.
– Turistaúton vagy?
– Nem.
Lehunytam a szememet, és meggörnyedt a vállam.
– A családod azért küldött, hogy vezesd a The Countesst, igaz?
Weston megvárta, amíg kinyitom a szememet, és csak utána vitte be a gyomrost.
– Úgy fest, nem csak ezen a rövid repülőúton leszünk társak.
- Writer
