A romazsaru

Chapter 2

HULLA, SZÁJÁBAN GYERTYÁVAL

Sárga férfikéz. Hideg. Merev. Már nem élt. Fölötte szürke telefonkagyló himbálózott a zsinórján; ütemes foglalt jelzés hallatszott belőle.

S alatta rongycsomóként feküdt a hulla, amelyhez a kéz tartozott.

Még előző nap, kora délelőtt egy férfi sietett a nyúlósan nedves, mocskos, télvégi utcán; egykor fehér, mostanra szürkére piszkolódott, lehordott edzőcipőt és pecsétes blue-jeans farmert viselt. Befordult a kapu alá. A ház kapualja is le volt pusztulva, s mocskos volt, akár egy Orwell-i látomás. A férfi kettesével vette a lépcsőfokokat, lihegett. Fölért a padlás zöldre mázolt vasajtaja elé, előkapta a kulcsát (saját kulcsa volt!), benyitott, majd behúzta maga után a vasajtót. A félhomályos padláson egy barna csomagolópapírból acélkazettát vett elő, kinyitotta, még mindig lihegett. Csupa alvadt vér volt a keze. A kazettában készpénz lapult – sok. Forint tíz- és húszezres kötegekben és valuta: százmárkások, euro, különböző címletekben, százdollárosok; súlyos arany ékszereken brillek csillogtak. Értékpapírok, letéti jegyek, részvények, adósságlevelek. Külföldi és hazai bankok hitelkártyái. Útlevelek. Notesz, nevekkel, címekkel, telefonszámokkal. A férfi csak guggolt a kazetta fölött, egy darabig nézte, aztán, nagy óvatosan, jobb keze koszos, hosszúkörmű mutató- és hüvelykujjával kiemelt az egyik kötegből egy darab húszezrest, négyrét hajtotta, és a szűk farmere jobb hátsózsebébe dugta, majd visszaguggolt. Gondosan és körülményesen kivett a kötegből még egy húszezrest, ezt is négyrét hajtotta, újra fölállt. A bankjegyet a bal zsebébe csúsztatta és visszaguggolt. Hosszan tűnődött kincs fölött. Aztán a páncélszekrényke egész tartalmát kiborította a barna csomagolópapírra. Egy nyakékbe foglalt drágakő türkizkék fénnyel fölragyogott.

Majd a páncélkazettát forgatta figyelmesen, mintha azon töprengene, mire lehet még fölhasználni.

A kigyúrt izomzatú fiatalember az egyik második emeleti lakásból jött ki, keresztülment a lépcsőházon, a lengőajtón keresztül kilépett a szemközti gangra, amelyre csak egyetlen lakás ajtaja nyílt.

Óvatosan benyitott: nem volt kulcsra zárva az ajtó.

Az előszobában égett a villany.

Egy ötvenes férfit látott vérbe fagyva, kicsavarodott végtagokkal, jobb kezét úgy rántotta görcsbe a haláltusa, amint éppen a telefonkagyló felé nyúlt, mely ott hintázott a keze fölött immár örökre elérhetetlenül: búgva, recsegve…

A hulla nyitott szájába valaki egy gyertyát dugott…

A fiatalember a villanykapcsoló felé nyúlt, de meggondolta magát, papír zsebkendőt vett elő, azzal oltotta el a villanyt.

Ugyanazzal a papír zsebkendővel csukta be az ajtót maga után, a külső kilincset alaposan letörölte. Kulcsot vett elő, bezárta az ajtót, a kulcsot zsebre tette, s visszament a szemközti lakásba, ahonnét kijött.

– Nem tudom! – mondta Kocsis százados a mobiljába, mogorván. – Csak annyit tudok, hogy hazavágták nekünk ezt a Schultert… Ki az isten köpött a levesbe?! – folytatta még mindig a telefonba valakinek, akiről nem lehetett tudni, kicsoda. – És az is bűzlik nekem, hogy tegnap reggel történt, ha igaz, és a rendőrséget csak ma reggel értesítették… Nektek semmi közötök hozzá? Hát az egyetlen szerencse, hogy mi kaptuk… Még nem tudok semmit. A helyszínelők már kint vannak, mi most indulunk... Ne! Inkább majd én hívlak…

Másutt, de még mindig valahol a Városban, fülsértően csörömpölni kezdett egy nagy, ódivatú, kétharangos vekker. A szőke nő fölriadt, és egyetlen, gyakorlott mozdulattal elnémította, mintha az élete múlna a csöndön. A fekete hajú, kreol bőrű férfi nem ébredt föl mellette. Az asszony még csukott szemmel ráfordult a férfi testére, szája a szájára tapad, mintha csak azért zárta volna el pánikszerűen a vekkert, hogy azután ő maga ébreszthesse föl az emberét – így…

Tíz perc múlva, mikorra már a férfi teljesen fölébredt, elöntötte őket a víz, meztelen testük fürdött a verejtékben, síkosan csúszott egymáson a nő fehér és a férfi sötét bőre, és már nem érezték a testük határait, mert eggyé válnak a szeretkezés izzásában. Éva (így hívták a fiatalasszonyt) kinyújtotta a karját messze a feje fölé, mintha az ágy támlájába akarna kapaszkodni, amit nem talált, és a levegőt üresen markoló ujjait görcsbe rántotta a gyönyör.

Fölocsúdtak és félszemmel odapislogtak az átkozott órára: már megint késésben voltak, és rohantak, kapkodtak, mint az őrültek, egymásnak ütköznek a szűk, másfél szobás panellakásban.

Mikor már indulhattak volna, ismét egymásba botlottak az előszobában, és bár rohantak, megint egymásba gabalyodtak, csókolták, falták egymást, mint aki attól fél, éhenvész. Megcsörrent a telefon. A fekete férfi, Zofár Károly nyomozó hadnagy a kagyló után nyúlt, de Éva nem engedte el, Zofár csókolózva húzta feleségét a telefon felé, Éva húzta volna vissza, és kacagott. Zofár nagy nehezen elérte a kagylót.

– Tessék, Zofár.

– Hadnagy úr, Kocsis százados úr üzeni, hogy ne jöjjön be, ha már úgyis el tetszett késni, menjen egyenesen a izé.... hétkerület, Nagydiófa utca ötvenkilenc bé, mint Béla, Schulter lakás.

– Mi van?

– Hát… ami szokott. Gyilkosság.

– Megint egy rohadt gyilkosság! – morgott dühösen a férfi. – Egy istenverte rohadt gyilkosság...!

– Ja. Kicsinálták ezt a Schultert. A százados úr várja.

Az asszony is elfancsalodott. – Gyilkosság... Mi sose jutunk el… – Az ura nem válaszolt. – És akkor a hétvége...

– Édesem, most már rohanás! Még te is elkésel a suliból...

Az a görcsberándult sárga kéz. Zofár elsápadt, amint meglátta, Évának a hajnali szeretkezés közben a gyönyörtől görcsberándult keze jutott esszébe, és a gyomra émelyegni kezdett. A kéz fölött egy telefonkagyló lógott a zsinórján; belőle csikorgó recsegő hang jött. A kéz egy férfihoz tartozott, a hulla a hátán feküdt ingujjban, szíve táján szúrt sebbel, nyitott szájában kialudt gyertya, és minden merő alvadt vér volt körülötte. Az előszobában a falra szerelt telefont akarhatta elérni, de nem volt már ereje hozzá. A tetemet körülállták a nyomozó csoport tagjai: a nehézsúlyú Nagy Lukács, a göndör, egy jól trimmelt drótszőrű foxira emlékeztető Hajnal József hadnagy, akit mindenki Foxi néven ismert, a robbanékony, laza tartású Kocsis százados, és az elegáns kórboncnok, Hoffmann doki; a helyszínelők: fotós, daktiloszkópus, technikusok, végül Zofár hadnagy, aki késve somfordált be az ajtón.

Az egyik nyomozó kivette a hulla szájából a gyertyát.

– Ezt a névjegyet még nem láttam… – tűnődött Kocsis százados.

Nagy Lukács is csak csóválta a fejét. – Én se…

– Hát ez körülbelül tegnap ilyenkor történt... – vélte a doki. – Az özvegy fedezte föl, ugye?

– És hogy-hogy ma jelentik?! – csattant föl Kocsis százados. – Mit csinált az özvegy estétől mostanáig?

– A szomszédok szerint – mondta Nagy Lukács –, amikor fölfedezte, egy velőtrázó…

– Velőtrázó?

– Igen. A szomszédok szerint egybehangzóan: velőtrázó...

– Szóval velőtrázó – nyugtázta Kocsis. – Jó. Ki ne hagyd a jelentésedből.

– Isten őrizz! Velőtrázó sikolyt hallatott, majd nyomban elájult. A szomszédék találtak rá, illetve rájuk, az özvegyet átvitték, magához térítették, kapott egy kis konyakot altatóval...

– És mi az isten haragját csináltak reggelig?! Mi az, hogy nem jelentenek egy gyilkosságot azonnal?!

– Ennek még nem jártunk utána, tény, hogy reggel érkezett a bejelentés.

Kocsis ingerülten és tehetetlenül legyintett. Hirtelen Zofárhoz fordult.

– Zafírkám, te maradj az özvegyen. Téged még úgysem látott, mert az ÜGY ÉRDEKÉBEN, elkéstél.

– De Főnök...

– No, elég a dumából, munkára!

És a százados már száguldott is tovább lendületből, ahogy szokott. Zofár, nem mintha ez jóvátehette volna a késést, egy leheletnyi idővel tovább maradt. Borzadva meredt az áldozat görcsbemerevült ujjaira, a telefonért nyúló kezére, és újra: akár ha Éva ujjait látta volna a hajnali szeretkezésük közben.

Zofár az özvegy nyomában

Az özvegy a szomszédasszony kíséretében lezárta a lakást, és mindketten elhaladtak a lépcsőházban dekkoló Zofár előtt. Zofár követte a két asszonyt a szűk hetedik kerületi utcákon, míg azok meg nem állítottak egy taxit. Akkor körülnézett, a saját kocsija kilométerekre volt, másik taxi sehol, meg akart állítani egy Suzukit, az integetésre a vezetője mereven előrenézett, és amilyen gyorsan csak bírt, továbbhajtott. Zofár káromkodott, most egy Renault-t próbált leállítani, de az ajtaja zárva volt, ha nem óvatos, a baromállat leszakítja az ujjait –, most már a nyomozó igazolványát is előrántotta és ordított:

– Rendőrség! Megállni!

Egy olajzöld Honda vezetője a képébe röhögött, erre Zofár két karral meszelve kiállt a kocsiút közepére, egy Fiat Cinquecento megállt, de a jobboldali ajtó zárva maradt, Zofár az igazolványát az üvegre nyomva tovább kiabált: – ...Rendőrség! Gyilkossági csoport!

A kis Fiat tulajdonosa a vállát vonogatta, és visszapofázott:

– És ha hamis?!

Zofár utána köpött, már szakadt róla a víz, reményt vesztve törölgette a homlokát, és közben tudta, hogy marhaságot csinál, a fölhajtásnak semmi értelme: nem a gyilkost kergeti, az áldozat özvegyét akarja követni, de már nem bírta leállítani magát; az egész cirkusz csak pótcselekvés: lelkifurdalása van a késés miatt – semmi más; de azért széttárt karral kiállt az úttest közepére, remélve, hogy ha forgalmi akadályt képez, majdcsak előkerül egy egyenruhás rendőr, amikor az Opel Astra mögött, amit megállított, megpillantott egy taxit. Hátrament, beszállt a taxiba, fölmutatja az igazolványát.

– Rendőrség, gyilkossági csoport – mondta fáradtan..

A taxis csodálkozva nézett rá. – És ez mennyiben tartozik rám?

Zofár is meghökkent, tényleg, mi köze ehhez a taxisnak, de kivágta magát.

– Majd a végén számlát fogok kérni...

Megnézte magának a taxist. Vele egykorú srác volt, hát gondolta, tegezésre vált.

– Egyébként segíthetsz is... beszállt itt két spiné egy taxiba, egy olyan öt perce...

– Tudod a rendszámot?

A hadnagy kezdett magához térni. – Ja, úgy könnyű… – A taxis vigyorgott. – City taxi volt... az biztos...

– Meglátjuk, mit tehetünk...

A taxis az URH telefonján hívott valakit.

– Tessék, egyes! –szólt vissza egy női hang.

– Boriska? Látod, megismertem a hangod, itt a Benjámin Rudi a Budától. Édesem, tudom, hogy konkurensek vagyunk, de az utasom egy nyomozó a gyilkosságiaktól, segítsünk már szegénynek!

– Mióta szegények neked a zsaruk?

– Beszállt itt a milyen is... a Dob utcában a ti egyik kocsitokba két női személy... no, mondjad már, hogy néztek ki!

A taxis átadja Zofárnak a mikrofont.

– Az egyik középkorú, nem egy szám... a másik olyan harmincöt körüli, barna hajú, jó nő. Jólöltözött, menő baba... Újgazdagné.

– Jó, akkor tessék várni, visszaszólok. Rudi, hányas is vagy?

– Ezerháromtizenegyes, Boriskám! – Aztán a nyomozóhoz fordult. – Menekülnek a gyilkosok?

Zofár tudta, hogy röhejesen viselkedett – Nem éppen... Az áldozat özvegye...

– Ahá! Vigyáztok rá, nehogy őt is kinyírják, mi? Tanúvédelem...

Zofár meglepetten nézett rá, ez a variáció meg sem fordult a fejében, de így meg volt mentve a becsülete. Észrevétlen elmosolyodott, és komolyan bólintott rá.

Megszólal az URH.

– Ezerháromszáztizenegyes! Benjámin Rudi!

– Itt vagyok, édesem! Csupa fül vagyok!

– Az Erzsébet királyné útján mennek kifelé, Újpalota felé. Szóltam a kollégának virágnyelven, hogy hányas a kabát. Mi legyen?

– Mi legyen?

– Hová lesz a fuvar?

– Pillanat!

– Ilyenek ezek. A lényeget meg se kérdezi!

– Színva utca hét bé.

– Ha az utasok kiszálltak, figyelje meg a kolléga – mondja Zofár bele a mikrofonba –, merre mennek, és várjon meg... Ha nem túl komplikált...

– Már hogy lenne, Tábornok úr, a kolléga nem dedós!

– Köszi, cukorfalat, meghálálom!

– Oké! Csao, Rudika!

– Azelőtt nálunk volt, hű, de jókat tekertünk néha... hajnal felé, ha nem volt fuvar... – mesélte a taxis. – Egy cukorfalat! Most persze tartani kell a három lépést a többiek előtt... Két kis krampusza van: családanya...

Zofár csak bólogatott, nem felelt, a taxis haver témát váltott.

– Hát igen... vigyázni kell az ilyen özvegyekre... Ez egy elmebaj, ami ebben az országban van... Maffiák, meg robbantások... Múlt héten is az a kézigránátos ügy ott a Váci úton... Mi is fosunk ám, taxisok, kicsit nem figyelsz oda, már fityeg is a fekete szalag az antennán; nincs év, hogy ne lenne két-három halottunk...

A két taxi a túloldalon állt meg. Zofár a Színva utca 7/b. számú ház előtt nézte a lakók névsorát, és halkan olvasta volna be a neveket, emelet és ajtószámokat a magnós mobiljába. De a lakók névtábláján lehetetlen zűrzavar uralkodott, volt, ahol teljesen hiányzott a név is, lakásszám is, máshol csak név volt, megint másutt még a kis műanyag ablakot is kitörték, amott meg leukoplaszt volt a név helyére ragasztva, arra tollal írták rá a nevet, de már az is lekopott.

– Az istenit ennek a rohadt, trehány balkáni vircsaftnak...! – dühöngött a nyomozó. – És még mi akarunk európait alakítani...

A City-taxis fiúnak boglyas, göndör szőke haja volt.

– Kojak, figyúzz! Amikor elindították a kalitkát, benyomtam a stoppert csak úgy, balhéból. Tizenöt másodperc múlva landoltak...

– Kösz, haver. Zseniális vagy! Sok Kojak-filmet néztél? Csakhogy én Columbo vagyok!

A nyomozó a saját sűrű fekete hajára mutatott. A másik taxis röhögött.

– Na, Fürtöském, most ráfaragtál!

Zofár körülnézett. A házban egy presszó is működött: Sárika. A sarkon a Patak mozi. Ezeket még belemondta a mobiljába: „Sárika presszó, Patak mozi”. Aztán visszament a kocsikhoz.

A Csepeti család

Ezzel, úgy látszott, végzett, visszament a házhoz és becsöngetett a szembe-szomszédhoz Jól számított: addigra az asszony hazaért. Csepetiné, ez volt a szomszédasszony neve, leültette a nyomozót az úgynevezett nagyszobában a csipketerítős asztal mellé. Tálcán feketét hozott, aztán az ablakhoz állt, és félrehúzta a csipkefüggönyt.

– Tessék nézni, innen az ablakból pont odalátni.

Zofár fölállt, kinézett. A g**g nem ment körbe azon az oldalon, ahová az asszony mutatott, csak Schulterék ajtajáig tartott. A lépcsőházat kitámasztott lengőajtó választotta el a gangtól. Erre a szakaszra csak egy lakás nyílt, Schulteréké, úgyhogy itt övék volt az egész függőfolyosó.

– Magda nyáron egész kis kertet ültet oda... mindenféle cserepekben zöldet, virágot. Szereti a növényt.

Zöldre mázolt faládákban futóbab és vadszőlő száraz indái látszottak most is a g**g vasrácsa mellett.

– Szép. Schulterné itt töltötte az éjszakát?

– Igen.

– Hová kísérte délelőtt?

– A húgához. Ma ott alszik, ne legyen egyedül.

– Színva utca 7/b?

– Honnan tetszik tudni?

Zofár vállat vont. Egy nyomozó tájékozott, nem? Dehogynem. Csepetiné el volt ámulva.

– Na és, hogy képzelték ezt az éjjel? Ott egy hulla a másik lakásban vérbe fagyva...

– Én, kérem, Magdával foglalkoztam. Magda fölsikoltott...

– Velőtrázó sikollyal...

Csepetiné meglepődve elhallgatott. Részben ismerős volt a szöveg, de nem jött rá, hogy ez a saját szövege, részben érezte a rendőr hangjában az iróniát, de nem értette. Ő még mindig meg volt rendülve: nem mindennap szúrják le az ember szomszédját… – Igen, miért?

– Mit tudom én… nem én sikoltottam...

– Szóval... és egyszerűen elájult, és amíg átcipeltük hozzám... ráment az estém, az éjszakám... Magda sokkos állapotba került, így mondta az orvos.

– Orvos?

– Az ügyeletről. Nyugtatót adott be Magdának, én meg aztán egy kis konyakot.

– Az jó koktél. Altató és konyak. Azt is az orvos rendelte? – Ezt megint olyan furcsán kérdezte a nyomozó, de az asszony nem értette, mi ebben a vicc. – És ahhoz mit szólt, hogy a szomszéd lakásban ott fekszik egy hulla?

– Amikor mondtuk, kapta a táskáját és elrohant.

– Nofene. Csak nem ijedt meg a hullától?

– Azt mondta, beteghez megy, a hulla ráér...

– Hogy hívják? Az orvost.

– Nem tudom... a kerületi ügyeletről...

– És maguk miért csak reggel telefonáltak?

– Őszintén szólva...

– Maguknál mindennapos, hogy a szomszédban egy véres hulla feküdjön… mi köze ahhoz a rendőrségnek, mi?!

Csepetiné csak hebegett, nem tudta megokolni, miért nem hívták a rendőrséget. – Nem…de szóval… Mi… én…

Zofár legyintett, úgy látta, nincs jelentősége. Megzavarodtak egy kicsit: ennyi. – És látta, amikor tegnap reggel elment innen az az ember.

– A gyilkos?

– Ezt ki mondta magának?

– Mit?

– Hogy az a gyilkos.

– Nem... nem tudom... Csak úgy mondják...

– De ki mondja?! Magának, például, ki mondta? Konkrétan! Név szerint!

– Nekem például a Magda. A Schulterné.

– Szóval: majd ha elítélték. Addig gyanúsított. Így kell mondani. Hány óra lehetett?

– Fél kilenc… Talán...

Zofár jegyezgetett. Csepetiné elpirult és szabadkozott.

– Nehogy azt tessék ám hinni, hogy én itt az ablakból leselkedek, csak hallottam a kiabálást...

Zofár röviden fölvetett. Ez izgatja, gondolta, nehogy kukko-lónak nézzék. Hogy huszonnégy órán át itt feküdt egy hulla bejelentetlenül, az nem… – Ki kiabált?

– Valószínűleg ő. Valami Gudics. Schulter úr hangját nem is hallottam.

– Mit kiabált?

– Valami pénzt követelt. Hogy Schulter úr egy vagyont keresett rajta, közben ő éhen hal.

– És ezt tényleg maga halotta? Ezt nem csak a Magda mondta?

– Ezt tényleg én! A saját fülemmel! Isten bizony!

– És a Schulter mit felelt?

– Az ő hangját nem hallottam.

– Végül is milyen ember ez? Hogy néz ki? Látta már valaki azelőtt?

– Igen. Láttuk többen is, én is, mert a Schulter úr embere.

– Hogy néz ki?

– Olyan középtermetű, kopaszodó, de nem idős ember... és mindig hosszú, fekete télikabátban jár, szóval... egy olyan iparos.

A lényeget Csepetiné nem merte kimondani, hogy „az az ember” cigány. Mert „ez az ember”, vagyis ez a nyomozó, szintén cigány volt, aztán mit lehet tudni… fölkaphatja a vizet, hogy rasszista célozgatás vagy mi… amilyen érzékenyek ezek néha…

Nyílott az ajtó, pontosabban: az ajtót belökték. Húsz év körüli badibildinges fickó jött be farmerban, kopasz golyófejjel. Amilyen izompacsirta volt, olyan nyegle. Az asszony rákiáltott:

– Nem tudsz köszönni? – Aztán minden büszkeség nélkül, inkább elnézést kérve tette hozzá: – ... a fiam...

– Tudok. Ha akarok. Alázatos tiszteletem!

– Nem kap munkát már három éve! – próbálta a kisfia bizonyítványát magyarázni Csepetiné. – Egy fiú, aki szakképzett forgácsoló, technikumban érettségizett, nem iszik, nem dohányzik, sportol...

– Egy ilyen sportos fiú dolgozhatna egy őrző-védő szolgálatnál is, annyi van belőlük, mint a nyű – javasolta Zofár, mire a fiatalember törvénytelenül fölröhögött.

– Erkölcsi bizonyítvány nélkül?

– Miért nincs erkölcsid?

– Na miért?

– Be voltál varrva, kisfiam, mi?!

– Ja.

– Nofene…

– Ja. Garázdálkodás... Megmutattam néhány piás okostóninak, merre van a kijárat.

– Itthon voltál az éjjel?

– Itthon.

– És tegnap reggel? Akkor hol voltál?

– Csajnál.

– Erre még visszatérünk.

– Miért engem molesztál? Mert ültem? Miért nem a Schulter-nét? A Gudics csaja volt!

Az anyja ijedten rákiáltott:

– Hallgass!

– Miért hallgassak?

Az hadnagy maradt a lényegnél…: – Honnan tudod?

– Láttam őket együtt.

– Hol?

– Ahol az én csajom lakik, azon a környéken...ott van a Patak mozi. Meg a „Saci”. A Sárika presszó. Mi is odajárunk a lánnyal. Meg aztán melóztam is a Schulternak, láttam, hogy jojózik a szemük...

– Mit melóztál?

– Trógeroltam a bútorait az Ecserin.

– Te telefonáltál?

– Nem én, a muter. Én csak szóltam. Éjjel az egész ház itt pátyolgatta a Schulternét, odaát meg bűzlött a gonosz Schulter hullája. De hogy talán a rendőrségen is be kellene jelenteni, arra én gondoltam egyedül.

– Akkor tanultál bent valamit...

Az Ecseri ócskapiac titkai

Ezalatt az életvédelmi csoportból a másik hadnagy, Hajnal József, akinek Foxi volt a beceneve, az Ecserin nézett körül. A régiségkereskedővel, egy szürke berlinerkendőbe bugyolált, mosolygós, kövér asszonnyal beszélgetett, akinek a boltjában kapható volt a régi gramofon tölcsértől a sulykolófán és karikás ostoron keresztül a hamisított ikonig minden. És ami nem, azt másnapra megszerezte.

– A Gudics Béla? Ma még nem láttam. Tegnap? Tegnap... itt téblábolt. Lenne neki valami munka?

– Lenne éppen...

– Majd szólok neki, ha látom... Magát hol találja?

– Majd még visszanézek. Tegnap látta itt reggel is?

– Reggel... azt nem tudom. Úgy... olyan... szóval napközben már láttam.

– Mit csinált?

– A Gudics? Amit szokott. Munkára vadászott, meg pénzt akart szerezni. Tőlünk is kért, de az uram mondta neki, hogy mi nem vagyunk egy Postabank.

– Le van égve?

– Ja. Nem azért rinyál itt kölcsönért az Ecserin, mert kihúzták nekije a lottóját!

– Szóval rinyált, azt mondja. Adta a sóhert... na ja... Mondja, kislány – a Foxi hadnagy úr alighanem fele annyi volt, kilóra, mint a „kislány” –, milyen melóra vadászott ez a Gudics?

– Asztalos melóra! Mért, maga milyen ügyben keresi?

– Csak olyan... betonozás...

– Szerintem azt is vállal – mondta a kövér fiatalasszony. – A Schulter, állítólag, lelőtte a kuncsaftjait. Azért nem volt melója. Újabban meg piált.

– Még piált is? Miből, ha egyszer nem volt melója?

– ’Sz’ épp ez az! Erre kellett a kölcsönt!

– Azelőtt nem ivott?

– Amennyire én ismerem... Nem. Újabban iszik. De a Schulter-nál érdeklődjön, a bútorosnál. Gudics az ő embere.

A Schulter bódéjának a redőnyén kívülről volt a lakat, és a szomszéd kereskedő, a cégtábla szerint Kloska Károly boltja is zárva volt. A leeresztett redőnyök mögül azonban szorgos tevékenység és beszéd zaja szűrődött ki. Foxi megkerülte a bútorosok sorát. Hátulról nyitva volt a Schulter boltja is, meg Kloskáé is. Éppen rakodtak. A Schulter boltjából a Kloskáéba. Két férfi trógerolt, s egy asszony irányítja a rakodást. Foxi közelebb jött, mert az asszony nem volt más, mint Schulterné.

– Maga a főnök? – kérdezte Foxi az egyik rakodót. Beletalált. Történetesen csakugyan az volt a tulaj: Kloska Károly.

– Egy háromajtós kombinált szekrény érdekelne, de esetleg az az empire szekreter is ott... – blöffölt könnyedén a nyomozó.

– Zárva vagyunk! – mordult rá gorombán, akit megszólított.

– Attól még megalkudhatnánk...

De a hangulat feszült volt, a rakodók ingerlékenyek. Szabadulni akartak a hívatlan vendégtől. Az egyik pasas ráförmed a nyomozóra.

– Na, söpvés, töpövtyű!

– Nem szeretem ám ezt a hangot, bébikém!

Foxi nyájasan mosolygott a majd a két fejjel magasabb, raccsoló szőke óriásra. Az már emelte volna a kezét, mikor Schulterné észbe kapott és rákiáltott:

– Feri!

A Feri nevezetű megtorpant. Schulterné arcán filmszínésznői mosoly ragyogott föl, amint ráismer Hajnal József nyomozótisztre, akit reggel látott még elég kábán az altató s a konyak együttes hatásától.

– Ó, felügyelő úr, mindjárt megismertem. Szegény uram ügyében, igaz? Miben segíthetünk?

Foxi mosolygott.

– Csak nézelődöm...

– Hát… mi meg csak ezt a kis vacakot akarjuk áttenni Kloska úrhoz... az uram megígérte neki... az adóssága fejében...

– Aha, ezt a kis vacakot... régi oltár...

Abban biztos volt Foxi, hogy itt valami bűzlik, hogy ezek nem tiszták. Hogy bárhová nyúl is, koromba nyúl. Persze fogalma sem volt, hogy mit keres.

Kloska vette át a szót: – Á, kérem... Régi ez már, nagyon ócska... lepattant darab...

Foxi közelebb jött. Kloska valamiről, ami értékes el akarta hitetni, hogy ócskaság. Miért? Adócsalás? Lopás? Orgazdaság? Ők ugyan gyilkossági ügyben nyomoztak, de bárhonnan eljuthattak volna az indítékhoz vagy a gyanúsítotthoz. Foxi mindenesetre résen volt.

– Triptichon, ugye, úgy hívják? Tizenhetedik század, ha jól látom.

– Igen, kérem, nagyon régi...

– Mit ér ez?

– Hát... ugye...amennyit adnak érte...

Schulterné hadart. – Az uram százhúszezerért vette... Manapság nem is igen adnak érte többet... tiszta ráfizetés...

– No, én adok érte egy gurigát is, ha megszorulnak… szólt közbe Foxi meleg, szeretetteljes hangon. – Tudja, hölgyem –, magyarázta a özvegynek –, én Népszínház utcai gyerek vagyok, és a nagyapám régiséggel foglalkozott még a Telekin, a régi Tangón... No, további jó munkát!

Foxi elégedetten távozott, és a bútorosok fancsali képpel néztek utána... Ez a pasas, sajnos, érthet a szakmához, és erre most nekik nagyon nincs szükségük...

Dél volt, Éva iskolájában épp most csöngettek ki. Az öreg iskolaépület folyosóján egymás után vonultak az osztályok a kapu felé. Szép kettes sorokban, katonásan. Ilma néni a mintapedagógus, akit az önkormányzati tanügyi felügyelőszervek példaképül szoktak állítani a többi pedagógus elé, sólyomszemmel fürkészte a tökéletesen idomított diákseregletet.

– Nem fecseg, és nem lóg ki a sorból! Szalai, maga süket?! Igazodj! Nem vagy még az utcán, nem viselkedsz úgy, mint a csürhe!

A gyerekek visszafogott energiával menetelnek zárt egységben a kapuig, ott kirobbannak, ordítva, röhögve, verekedve boldogan alakultak vissza hamisíthatatlan csürhévé.

Éva néni (Zofárné) volt Ilma néni „kedvenc undora”. Maradt volna Amerikában, szokta mondogatni, ott úgy nevelhette volna a New York-i zsidó bankárok kölykeit, ahogy akarja; de ez itt a nyolcadik kerület! Sajnos a deviáns amerikai nőszemély itt is úgy nevelte a diákjait, ahogy ő látta jónak, és nem sokat adott se Ilma néni, se a tantestületi barátai véleményére. Ő az osztálya ajtajában halkan megbeszélte a srácokkal; – Gyerekek, szép csöndben, ahogy szoktuk!

És Éva néni tudatosan demilitarizált tanulói rendetlen csoportban, hangos csiviteléssel, de ember módra mentek végig a folyosón, viszont a kapun túl sem tört ki belőlük a vadállat, civilizált lényekként, nyugodtan búcsút vettek egymástól és Éva nénitől, és ki-ki ment haza.

Volt, aki egyedül, voltak, akik kisebb csoportokban.

Ilma néni – aki bár történelem-földrajz szakos volt, úgy festett, mint egy krokodil idomárba ojtott karmelita apáca –, undorral figyelte ezt a degenerált nyugati vircsaftot. Egyszer még megéri az „amerikai némber” hogy az ő osztályába is fegyvert hoz valaki, és ugyanolyan tömeggyilkos ámokfutást rendez, amilyent Amerikában szoktak…