Családi ház manzárddal

Fejezet 5

Göncöl fordulhatott volna az illetékes kerületi tanács igazgatási osztályához jogorvoslatért, de nem fordult, mert eszébe sem jutott, hogy bárhol jogorvoslást nyerhet, ehelyett mindjárt másnap összecsomagolta szegényes holmiját, csomagjait bevitte reggel az öltözőbe, s ha nem is jogorvoslatért, de tanácsért pártfogójához és barátjához, Burián Károlyhoz fordult, ki még aznap a déli órákban megtette végzetes javaslatát, mikor is a fiatalember vállát atyai szeretettel átkarolva, azt ajánlotta Göncölnek, hogy az egyszerűség kedvéért költözzön hozzá, míg jobb megoldás nem akad; elég nagy a ház, van benne egy külön bejáratú manzárdszoba is, elfér ott három felnőtt ember és két kisgyerek. És itt ismét meg kell szakítanunk az események időrendbeli fölsorolását, visszakanyarodván néhány régebbi mozzanat ismertetéséhez, melyek jelentősen befolyásolták Burián Károly főművezető döntését ifjú barátja, pártfogoltja és beosztottja hovaköltözését illetően.

Történt ugyanis néhány héttel a most szóban forgó időpont előtt, hogy Grósz Izabella és Zöld Gyuláné (mindketten a Fémtömeg mákdaráló részlege kiszerelő brigádjának, az ismert Galina Tucskova brigádnak tagjai) Grósz Izabella kérésére – mert neki, mint mondotta, a vőlegényével halaszthatatlan randevúja lenne – műszakot cseréltek, vagyis Zöldné helyett a hajadon jött be reggel, noha azon a héten délutános volt, s az asszony dolgozott őhelyette délután. Este tizenegy óra körül hazaérvén azonban Zöldné ruhástul találta az urát a vetett ágyban, továbbá horkolva és pocsolyarészegen, és e megrázó látvány hatására szörnyű gyanú költözött szívébe: vajon Grósz Izabella számos vőlegényeinek egyike helyett nem éppen az ő urával randevúzott-e ma délután, mialatt ő meg a szégyentelen perszóna helyett robotolt bent a gyárban?! Gyanúját akkor még nem osztotta meg senkivel. Egy nappal Burián és Göncöl említett beszélgetése előtt ellenben Zöld Gyuláné akarta visszacserélni Grósz Izabellával a műszakot valami családi ügy miatt, a lány a kérést először visszautasította, mondván, hogy másnap délutánra programja van; Zöldné ekkor éles hangon figyelmeztette, hogy ő csupán visszakéri a szívességet, mire a lány vállat vont, s ezt Zöldné beleegyezésnek vette. Ezért aztán másnap reggel mindketten megjelentek a munkahelyükön, s egyikük sem volt hajlandó hazamenni, hogy a délutános műszakra jöjjön be ismét, ebből szóváltás, veszekedés támadt, a perpatvar később tettlegességgé fajult, a hölgyek egymás haját tépték, Zöld Gyuláné többé nem bírta hetek óta hurcolt gyanúját magában tartani, és kinyilatkoztatta, hogy Grósz Izabella egy cemende (a többi, hasonló értelmű, de nyomdafestéket nem tűrő kifejezést a krónikás nem tartja szükségesnek följegyezni), Grósz Izabella pedig messze csengő, magas fejhangon tudatta a részleg valamennyi dolgozójával, hogy Zöldné viszont még a lábát sem tudja szétrakni, s az ura csak azért nem zavarja el, mert ha netán mégis szétrakná a lábát, azzal ő (Zöldné ura) nem bírna mit kezdeni. Aranka néni, a Tucskova brigád vezetője először föllépett, majd föllépése hatástalan maradván, sírógörcsöt kapott, így Burián Károly főművezető volt kénytelen csendet s rendet teremteni, igazságot osztani és meghatározni a két dolgozó nőhöz méltatlanul viselkedő személy méltó büntetését, s érthető, ha ilyen feszült helyzetben a halkan és bizalmasan hozzáforduló Göncöl Pált meg sem hallgatta, sőt elzavarta, nem haragból, csupán azért, hogy hagyjon már békét neki, van mára elég baja. Csakhogy a fiatalember keskeny alakja még el sem tűnt a szeme elől, még csak épp hogy távolodni látta a zakatoló présgépek sorfala között, mikor Buriánt valami megnevezhetetlen rossz érzés kerítette hatalmába, s ez az érzés nem akart szűnni egész délelőtt, ingerült lett tőle, s a két bűnös nőszeméllyel szemben a szokásosnál is szigorúbb; igazságtalan szigorúsága pedig, minthogy nem fért össze sem a természetével, sem humanista elveivel, még ingerültebbé tette, s ez percről percre fokozta azt a sejtelmét, hogy valami mulasztás terheli.

visszakériMiközben tehát Burián intézkedett s telefonálgatott, borús tekintettel bámulva ki a műhely nyüzsgésébe irodája üvegfalán keresztül, és mialatt barna köpenyében ide-oda loholt a hosszú, zajos üzemcsarnokban egyik munkahelytől a másikig, hogy a gazdasági vezető felelősségteljes, kényes és sokrétű föladatának eleget tegyen, hol Zöldnének a haragtól fátyolos hidegkék szemét, hol Grósz Izabella (a cemende) villámló zöld tekintetét, hol pedig Aranka néni (a brigádvezető) sírástól kivörösödött szemhéjait látta maga előtt; később azonban egy másik szempár tolakodott az előzőek helyébe, állhatatos, szomorú, hűséges, barna szempár, mely sűrű, fekete pillák alól nézett föl reá némán, szemrehányón s csodálkozva egy keskeny, sápadtkreol arcból, melyet ritkás, fekete szakáll keretezett (mintha Greco valamely festményéből lépett volna ki), és Burián rádöbbent, hol követte el a hibát. Mert nem véletlenül vette ő Göncöl Pált annak idején védőszárnyai alá, rögtön látta rajta, hogy nemcsak szolgálatkész, jó modorú fiú, nemcsak nehéz sorsú árva gyerek, nemcsak igyekvő munkás, szorgalmas tanuló, nemcsak zseniális matematikus, hanem cigány is, azaz hátrányos helyzetű, ki a segítségre ezért kétszeresen is rászorul. Göncöl ugyan a művezető idevonatkozó kérdésére elmondta, hogy nem cigány ő, csak árva, és igaz ugyan, hogy a házuk az alvégen, a cigánysor közelében állott, míg össze nem dőlt, továbbá azt is, hogy alkoholista volt, és ő nem tagadná, ha cigány volna, hisz sokszor olyan életet élt, ami cigánynak se való, de hát a cigányokhoz akkor sincs köze, ám Burián éles szemét nem téveszthette meg: ez az olajosbarna, szinte nőiesen szép keleti szempár, ezek a sűrű, hosszú szempillák, ez a kreol bőr, a gyérülő, barna haj, a ritkás, fekete szakáll (Göncöl még Bagádon növesztette meg egy betegtársa tanácsára, hogy gyerekes arcának férfiasabb karaktert adjon) önmagáért beszélt, így Burián Göncöl tiltakozását eleresztette a füle mellett, rögtön arról tartván előadást, hogy a származás nem szégyen, és szégyelljék magukat azok, akik még ma is szítják a bűnös faji előítéleteket, őneki magának különben is mindegy, hogy valaki magyar vagy cigány; sváb, zsidó, néger avagy pápua; ő csak azt nézi, tisztességes, jóakaratú ember legyen; a cigányság szegénységéért, elmaradottságáért és műveletlenségéért pedig az egész társadalom felelős, ezért a társadalom kötelessége, hogy támogassa, és emberibb életmódhoz segítse az eleve hátrányosabb helyzetből indulókat; erre aztán Göncöl nem felelt, mert megtanulta, hogy főnökökkel ellenkezni ostobaság, kivált mikor a társadalom támogatását, sőt kötelező segítségét prédikálják. Reméljük, az elmondottak indokolják mármost, hogy mikor Burián dél körül ismét Göncölbe botlott, és karját baráti szeretettel a vállára téve, így szólt: „Na, most mondd, Palikám, mi a baj?”, Göncöl szavaira miért pattant ki agyából azonnal, mint a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a fiatalember haladéktalanul költözzön őhozzá. A fentiekből pedig levonhatnánk a tanulságot, miszerint az ember ne legyen türelmetlen se a barátaival, se a beosztottaival, de ha már türelmetlen volt, ne érezzen lelkifurdalást emiatt, s ha mégis lelkifurdalást érez, ne hagyja, hogy következő lépését a bűntudat vagy bűne jóvátételének szándéka irányítsa; csakhogy meggyőződésünk, hogy amiképp a krónikásnak nem az a dolga, hogy ítéletet mondjon, akképp az sem tartozik föladatai közé, hogy a történtekből tanulságokat vonjon le; a krónikás akkor áll hivatása magaslatán, ha az eseményeket hűségesen és szépítés nélkül följegyzi. Lépjünk hát tovább, s vegyük sorra, mi és hogyan történt aznap este, mikor Göncöl Pál csomagjaival és Burián kíséretében először lépte át a főművezető rákosszentmihályi családi házának küszöbét.