4. fejezet
684 Words
Brody
4. FEJEZET– Hosszú futás!
Grouper seprűje a földet érte, és elkezdett bicegve futni, végig a hosszú folyosón. Shannon, a nappali műszakos nővér fejcsóválva haladt el mellette. Nem először nézte végig, hogy ilyesmit művelünk. Azóta szórakoztunk ezzel, hogy Grouper sántítani kezdett. A pár évvel ezelőtti műtétje némileg lelassította az öreg szivart; most a gólpasszaim inkább teniszlabdához hasonlítottak, nem pedig lövedékként száguldó labdákhoz.
– Hatvankilenc éves – szólt oda Shannon a válla fölött. – Az a szerencsétlen öregember egy nap maga miatt kap szívrohamot! – De ahogy továbbmentem, láttam, hogy elmosolyodik.
Amikor Grouper odaért a folyosó végére, a tizennyolc méteres dobásom után a labdát egyenesen a kezébe kapta.
– Még el tudom kapni – indult el vissza, felém.
– Soha nem tudta elkapni. Belevarázsoltam a kezébe.
– Baromság! A nagy lószart tud maga dobni! Mindenki tudja, hogy a gólpassz a kapón, nem a dobón múlik.
– Kis Guppi is tudja, milyen tiszteletlenül beszél nagyapó a bálványával?
– Pff, a bálványa! Én vagyok a bálványa!
A nyolcéves Grouper nagy focirajongó volt, és még nagyobb Brody Easton-rajongó. Múltkor én is benéztem a szülinapi partijára. Amikor meglátott, olyan izgatott lett, hogy elsírta magát. Emiatt heteken át cikiztem a nagyapját.
Megálltam a nővérpultnál.
– Milyen volt Marlene hete?
– Igazából jó volt – mondta Shannon. – Szeretne elmenni vásárolni. Azt mondja, új alsóneműre van szüksége, annak ellenére, hogy teli a szekrénye.
– Akkor kérje meg a segédápolót, hogy vigye el vásárolni!
– Azt akarja, hogy vitessem el a segédápolóval vásárolni? Egy olyan kirándulásra, ami plusz háromszáz dollárba fáj magának, emellett a fehérnemű árába, annak ellenére, hogy már így is negyven bugyogója van!
– Boldoggá tenné Marlene-t?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor igen.
Shannon elmosolyodott.
– A hétre megszervezem.
Marlene a szobájában volt, és a Tippeld meg az árát egyik ismétlését nézte. Éppen ott tartottak, ahol egy csomó tétel árát össze kell adni, és el kellett érni egy adott összeget.
– Helló, Marlene.
– Sss!
Marlene kezében notesz és ceruza volt, és remegő kézzel, sebesen leírogatta az egyes felmutatott tárgyak árát. Bob Barker felemelt egy dobozos tejet, én pedig vetettem egy pillantást Marlene macskakaparására. Tizenöt cent. Jó, akkor már sejtem, melyik évben járhatunk.
Marlene nem volt boldog, hogy az általa kiszámolt összeg a közelében sem járt a helyes válasznak. Próbáltam jobb kedvre deríteni.
– Csak azért csinálnak inflációt, hogy megnehezítsék a versenyzők dolgát.
– Azt hiszem, igazad lehet.
– Persze, hogy igazam van. Mindig igazam van. És pokolian jól nézek ki.
Kinyitottam a papírzacskót, amit hoztam, és kicsomagoltam a fehér papírt; alóla kibukkant a Reuben-szendvics, amire a múlt héten vágyott.
– Elmentél a Heidelman’sba!
– Igen. – Vagy talán a Ben’s Kosher Delikáteszbe, ami tíz évvel ezelőtt elfoglalta a helyét. De mindez lényegtelen volt.
– Alig várom, hogy beleharapjak! Ideadnád a fogam tartóját?
– A fogsora már a szájában van, Marlene.
Egy percig tapogatta, és rájött, hogy igazat mondok: megkocogtatta a szemfogát a körme hegyével. Bár ide-oda csapongott, a foga majdnem minden héten központi témája volt a beszélgetésünknek.
– Willow a minap meglátogatott.
– Az jó.
– Igen. Elmesélte, mit csinált.
Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ó, tényleg? És mit? Egyszerűen már nem tudom követni, miket művel ez a Willow!
– A medence. Tudod. Szégyellhetnétek magatokat! Legközelebb a rendőrség nem fog kesztyűs kézzel bánni veletek!
Mindig csodáltam, hogy Marlene miként képes kristálytisztán visszaemlékezni arra, ami tíz évvel ezelőtt történt, és közben nem emlékszik, hogy öt perccel ezelőtt betette-e a műfogsorát. Olyan volt, mintha először a legfrissebb emlékei tűnnének el. Reméltem, hogy a medencés eset az én emlékeimből sosem tűnik el.
Akkor láttam először meztelenül Willow-t. Azon az éjszakán döbbentem rá, hogy az az iszonyatosan rémisztő sajgás, amit akkor éreztem a mellkasomban, amikor az általam Vad Willow-nak nevezett lány valamiért megint rám hozta a frászt, nem fájdalom volt. Hanem szerelem.
– Az én hibám volt. Willow próbált lebeszélni. Csak azért ugrotta át a kerítést, hogy kimentsen engem. Én dobtam a medencébe.
Marlene kételkedve bámult rám, méghozzá jogosan. Egyetlen épeszű ember sem hitte el, hogy Willow-t rá kell beszélni olyasmire, amihez vakmerőség kellett. Az a lány mindig borotvaélen táncolt, mégpedig mosolyogva, én viszont ott álltam, és vártam, hogy elállítsam a vérzést, ha megvágja magát. Ez volt benne a legcsodálatosabb. És a legborzasztóbb is.
– Ez az utolsó figyelmeztetés. Ha megint bajba kerültök, szétválasztalak titeket! Úgy viselkedtek együtt, mint két ütődött!
Lenyúltam a fél Reuben-szendvicsét, és megígértem, hogy nem kerülök bajba. Ironikus volt azzal fenyegetni, hogy szétválaszt minket, pedig éppen ő volt az, aki összetartott.
- Writer
