NEGYEDIK FEJEZET
2558 Words
NEGYEDIK FEJEZET
Gareth fel-alá járkált apja dolgozószobájának kőpadlóján – a kastély legfelső emeletén található kis szobában, amelyet az apja oly nagy becsben tartott. Ő pedig apránként tönkretette.
Könyvespolctól könyvespolcig sétált, értékes köteteket borított le, ősrégi, bőrkötésű könyveket, amelyek évszázadok óta a család tulajdonában álltak. Szétszaggatta a kötéseket, és apró darabokra tépte az oldalakat. Ahogy feldobta őket a levegőbe, úgy hullottak a fejére, akár a hópihék. Belekapaszkodtak a testébe, és az arcán végigcsorgó nyálba tapadtak. Eltökélt szándéka volt mindent, az utolsó darabig tönkretenni ezen az apja által imádott helyen. Könyvenként haladt.
Odasietett a sarokasztalhoz, felkapta pipáját a maradék ópiummal, és reszkető kézzel erősen beleszívott. Jobban szüksége volt az adagjára, mint valaha. Teljesen rászokott, ha tehette volna, minden percben szívja. Ennek segítségével akarta elűzni az apja képét, amely álmában, sőt már ébren is kísértette.
Ahogy letette a pipáját, az apját látta maga előtt állni rothadó holttestként. A hulla minden alkalommal jobban oszladozott, már alig volt rajta hús, inkább tűnt csontváznak; Gareth elkapta a tekintetét a borzalmas látványról.
Régebben többször is rátámadt a szellemképre, de mára rájött, hogy semmi értelme. Így mostanra már csak elfordította a fejét, és máshová nézett. A helyzet mindig ugyanaz volt: az apja rozsdás koronával a fején, nyitott szájjal, megvetően méregette, majd kezét kinyújtva, egy ujjal vádlón rámutatott. Ettől a rémes tekintettől Gareth-nek olyan érzése támadt, hogy a napjai meg vannak számlálva, és csak idő kérdése, és ő is apja sorsára jut. Mindennél jobban gyűlölt ránézni. Egy jó oldala mindenképp volt az apja meggyilkolásának: az, hogy többé nem kellett nézegetnie az ábrázatát. A sors iróniája, hogy most mégis többet látja, mint eddig bármikor.
Megfordult, és a jelenés felé hajította a pipát, hátha elég gyorsan sikerül dobnia, és eltalálja.
A pipa azonban csak repült a levegőben, nekicsapódott a falnak, és darabokra hullott. Az apja még mindig ott állt, és mereven bámult le rá.
- A kábítószer most nem segít rajtad – korholta.
Gareth nem bírta tovább. Rátámadt a rémre, kezét előrenyújtva próbálta megkarmolni az arcát; de mint mindig, most is csak a levegőt markolta, ráadásul, ahogy átbotladozott a szobán, keményen apja faasztalának ütközött, és magára rántotta, miközben a padlóra zuhant.
Gurult a földön, egészen kifulladt. Ahogy felnézett, észrevette, hogy megvágta a karját. Vér csöpögött az ingjére, és ahogy lenézett, megállapította, hogy napok óta ugyanabban az alsóingben alszik; sőt, tulajdonképpen hetek óta nem is öltözött át. Futólag rápillantott a tükörképére, és látta, hogy a haja kócos és gondozatlan; úgy nézett ki, mint egy közönséges útonálló. Egy része nem akarta elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedt. Egy másik részét viszont már nem is érdekelte a dolog. Az egyetlen megmaradt érzése az égető vágy a pusztításra – megsemmisíteni apja minden holmiját, mindent, ami rá emlékezteti. Legszívesebben lerombolta volna ezt a kastélyt, és vele együtt egész Királyudvarhelyet. Ez lenne a megfelelő bosszú azért a bánásmódért, amelyet gyerekként kellett elviselnie. Az emlékek benneragadtak, mint egy tüske, amelyet nem lehet kihúzni.
Tágra nyílt a szoba ajtaja, és beviharzott rajta Gareth egyik szolgája. Arcán félelem tükröződött.
- Felséges úr – szólt – Zajt hallottam. Jól vagy? Uram, hiszen vérzel!
Gareth gyűlölettel nézett fel a fiúra. Megpróbált lábra állni, de megcsúszott valamin, és visszaesett a padlóra. Még kába volt az utolsó szippantástól.
- Felség, majd én segítek!
És ezzel odarohant hozzá, elkapta borzasztó vékony, csont és bőr karját.
De Gareth-nek még mindig volt egy kis erőtartaléka, így amikor a fiú megérintette a kardját, félrelökte, egészen a szoba túlsó végéig.
- Ha még egyszer hozzám nyúlsz, levágom a kezed! – forrongott.
A fiú rémülten hátrált. Közben egy másik szolga lépett a szobába egy idősebb férfi kíséretében, aki ismerős volt Gareth-nek. Derengett neki, hogy ismeri valahonnan, de egyszerűen nem tudta hová tenni.
- Királyom – mondta egy öreg, reszelős hang – már fél napja várunk rád a tanácsteremben. A tanácstagok nem várhatnak tovább. Sürgős ügyeket kell megtárgyalni, mielőtt vége a napnak. Számíthatunk rád?
Gareth összeszűkült szemmel méregette, és próbált rájönni, kicsoda. Halványan emlékezett rá, hogy az apját szolgálta. A tanácsterem...az ülés...mind a fejében kavargott.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Fenség, Aberthol vagyok. Atyád bizalmas tanácsadója – válaszolta közelebb lépve.
Gareth feje kezdett kitisztulni. Aberthol. A tanács. Az ülés. Villámgyorsan pörögtek a fejében a gondolatok, majd szétrobbant tőlük. Semmi másra sem vágyott, mint hogy egyedül lehessen.
- Hagyj most! – csattant fel – Majd jövök.
Aberthol bólintott, és kisietett a szobából a szolgával, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Gareth csak térdelt, arcát a kezébe temette, és próbált gondolkodni, emlékezni. Olyan sok minden történt. Apránként visszajött neki minden. A pajzs nem működött; a Birodalom támadást indított; a királyi udvar fele elment; a húga vezette el őket...Sziléziába...Gwendolyn...Ez az. Erre próbált meg visszaemlékezni.
Gwendolyn. Leírhatatlanul, szenvedélyesen gyűlölte. Most mindennél jobban szerette volna megölni. Meg kellett ölnie. A világon minden bajának ő az okozója. Valahogy meg kell találnia a módját, hogy visszaadja neki mindezt, akkor is, ha belehal. Aztán szépen sorban elintézi a többi testvérét is.
Kezdte magát jobban érezni a gondolattól.
Nagy nehezen feltápászkodott, végigbotorkált a helyiségen, és közben felborított egy éjjeliszekrényt. Ahogy közeledett az ajtóhoz, az apja egyik szeretett alabástrom szobrára siklott a tekintete. Megfogta, és a fejénél fogva a falhoz vágta.
A szobor ezer darabra tört. Aznap először, Gareth elmosolyodott. Talán ez a nap mégsem lesz olyan szörnyű.
*
Gareth bemasírozott a tanácsterembe néhány szolgája által közrefogva. Tenyerével benyomta a hatalmas tölgyfaajtókat, mire a zsúfolt teremben mindenki felugrott, hogy megtisztelje. Hamarosan már az összes férfi vigyázzban állt.
Ez egyébként elégedettséggel töltötte volna el, de ezen a napon ügyet sem vetett rá. Gyötörte az apja szelleme, és forrongott a dühtől, hogy a húga elment. Kavarogtak az érzések benne, valahogyan ki kellett ömlesztenie őket a világra.
Átbotladozott a roppant csarnokon, ópiumos bódultságában végigsétált a folyosó közepén a trónjához. Több tucat tanácsos állt félre az útjából. Egyre többen gyűltek ide, és ma viharos energiák lengték körbe a helyet, tapintható volt a feszültség a levegőben. Úgy tűnt, egyre több és több embert foglalkoztat a fél udvar távozásának híre, és hogy a pajzs nem védelmezi őket többé. Mintha az összes, Királyudvarhelyen maradt ember idecsődült volna, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Azokkal persze Gareth nem szolgálhatott.
Ahogy peckesen végigsétált az elefántcsont lépcsőn apja trónszékéhez, észrevette, hogy Lord Kultin, magánhaderejének vezére áll a trón mögött türelmesen. Ő az egyetlen ember az udvarban, akiben még megbízhat. Mellette sorakozott fel több tucatnyi harcosa. Némán álltak, kezük a kardjuk markolatán nyugodott. Látszott, hogy harcra készen várnak, és akár az életüket is feláldoznák Gareth-ért. Ez maradt az utolsó dolog, ami megnyugtatta.
Ült a trónján, és végigfuttatta tekintetét a termen. Annyi arcot látott, de csak néhányat ismert fel. És egyikükben sem bízott. Minden nap tisztogatott köztük; rengeteg embert vetett börtönbe, és még többet adott hóhér kezére. Nem telt el úgy nap, hogy ne öletett volna meg legalább egy maroknyi embert. Úgy gondolta, ez a jó taktika: állandó készenlétben tartotta az embereket, sosem lehettek nyugodtak, és így puccsot sem mertek szervezni ellene.
A teremre csend telepedett, mindenki dermedten bámult rá. Úgy tűnt, nem mernek megszólalni. És ő pont ezt akarta elérni. Semmi sem lelkesítette fel jobban, mint hogy rettegést csepegtessen alattvalói szívébe.
Aztán Aberthol végre előrelépett, botja visszhangot vert a kövön. Megköszörülte a torkát.
- Királyom – kezdte öreg, rekedtes hangján – Királyudvarhelyen jelen pillanatban nagy a fejetlenség. Nem tudom, mely hírek jutottak el a füledbe: a pajzs nem működik; Gwendolyn elhagyta Királyudvarhelyet, és magával vitte Kolkot, Bromot, Kendricket, Atmét, az Ezüstcsapatot, a légiót, a sereged felét – és velük tartott Királyudvarhely lakóinak fele is. Akik itt maradtak, útmutatást várnak tőled, hogy jelöld ki a következő lépést. Felség, a nép válaszokat akar.
- Ráadásul – szólt egy másik tanácstag, akit Gareth halványan felismert – azt beszélik, hogy máris áttörték a Szakadékot. A szóbeszéd szerint Andronicus milliós hadseregével már el is foglalta a Gyűrű McCloud felőli oldalát.
Felháborodott morajlás söpört végig a termen; bátor harcosok tucatjai súgtak össze rettegéssel az arcukon, és a pánik futótűzként terjedt.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel az egyik katona.
- Pedig az! – bizonygatta az egyik tanácsos.
- Akkor minden reményünk oda! – harsogta egy másik katona – Ha lerohanták a McCloudokat, a Birodalom Királyudvarhely ellen fog vonulni. Sehogy sem tudjuk őket visszatartani.
- Meg kell vitatnunk a megadás feltételeit, uram – jelentette ki Aberthol Gareth-nek címezve.
- Megadás!? – kiabált be még valaki – Nem adhatjuk meg magunkat!
- Ha nem így teszünk – kapcsolódott be még valaki – szétzúznak minket. Hogy is állhatnánk ki egymillió ember ellen?
A nagyteremben sokan felhördültek, a katonák és a tanácsosok vitatkoztak egymással. Teljes káosz lett úrrá a tömegen.
A tanács vezetője a kőpadlóhoz ütötte vaspálcáját, és elkiáltotta magát:
- CSENDET!
Szép lassan mindenki elhallgatott. Megfordultak, és ránéztek a férfira.
- Ezeket a döntéseket a királynak kell meghoznia, nem nekünk – vetette fel a tanács egyik tagja – Végtére is Gareth a törvényes király, és nem a mi dolgunk a megadás feltételeit megvitatni. Már ha egyáltalán megadjuk magunkat.
Minden szempár Gareth-re szegeződött.
- Királyom – mondta Aberthol kimerültséggel a hangjában – mit javasolsz, mit tegyünk a Birodalom seregével?
Halálos csend telepedett a teremre.
Gareth csak ült ott, lebámult az emberekre, és válaszolni próbált. De egyre nehezebb és nehezebb volt számára tisztán gondolkodni. Folyton hallotta apja hangját a fejében, ahogy üvölt vele, mint kisgyerekkorában. Megőrjítette ez az egész, és a hang nem akart megszűnni.
A trón fából készült karfáját kaparászta. Néma csend volt a csarnokban, a fán végighúzott köröm hangján kívül semmit sem lehetett hallani.
A tanácstagok aggodalmas pillantást váltottak.
- Felséges úr – vette át a szót egy másik tanácstag – ha azt választod, hogy nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhelyet. Minden bejáratát, az utakat, a kapukat. Ide kell hívnunk minden katonát, és előkészíteni a védelmet. Fel kell készülnünk az ostromra, megfelelő mennyiségű élelmet elraktározni, és megvédeni a polgárainkat. Rengeteg a tennivaló. Kérlek, uram! Add ki a parancsot! Mondd el, mit tegyünk!
A terem ismét elnémult, mindenki Gareth felé fordult.
Gareth végül felemelte a fejét, és rájuk meredt.
- Nem vesszük fel a harcot a Birodalommal – jelentette ki – De nem is adjuk meg magunkat.
A teremben mindenki zavartan nézett össze.
- Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.
Gareth megköszörülte a torkát.
- Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.
Szavait döbbent csend követte.
- Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.
- Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.
- De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.
- Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.
- Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.
Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.
- Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!
A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.
- Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!
- Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.
Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.
- Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.
A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott:
- Megparancsolták, hogy lopjuk el a Kardot!
A tömeg felzúdult.
- Tizenkilencen voltunk! – folytatta a tolvaj – Tizenkettőnek közülünk az volt a feladata, hogy az éjszaka leple alatt vigye át a Kardot a Szakadék hídján, a Vadonba. Egy kocsiba rejtették, így a hídon őrt álló katonáknak fogalma sem volt, mit visznek. Mi heten a parancs szerint itt maradtunk a lopás után. Azt ígérték, látszatból bebörtönöznek minket, aztán szabadon engednek. De ehelyett a barátaimat kivégezték. Nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem menekülök el.
Izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen.
- És hova vitték a kardot? – próbálta belőle kihúzni a parancsnok.
- Fogalmam sincs. Valahova a Birodalom mélyére.
- És ki parancsolt nektek ilyesmit?
- Ő! – bökte ki a bandita csontos ujját Gareth-re szegezve – A királyunk! Ő parancsolta meg nekünk!
A csarnokban sokan rémülten felszisszentek, többen kiáltozni kezdtek. Végül a tanács egyik tagja kopogott néhányat vaspálcájával, és csendet kért.
Az általános hangzavar kissé alábbhagyott.
Gareth, aki már remegett a félelemtől és a dühtől, lassan felállt trónjából. Erre mindenki elnémult, és rámeredt.
Lassan végigsétált az elefántcsont lépcsőn. Léptei visszhangoztak, és olyan sűrű csönd telepedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.
Átvágott az üléstermen, majd odaért a gazfickóhoz. Egy lépésre tőle megállt, és fagyosan nézte. A férfi mocorgott a parancsnok szorításában, és minden létező irányba elnézett, csak ne kelljen Gareth szemébe néznie.
- A királyságomban ez a tolvajok és a hazugok jutalma – mondta Gareth halkan.
Azzal előhúzta tőrét, és egyenesen a férfi szívébe mártotta.
A tolvaj felüvöltött a fájdalomtól, szeme kidülledt, aztán holtan rogyott össze.
A parancsnok Gareth-et mustrálta, összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.
- Épp most gyilkoltál meg valakit, aki tanúként vallott ellened. Nem gondolod, hogy ez még inkább a bűnösségedet bizonyítja?
- Miféle tanú? – kérdezte Gareth mosolyogva – A halottak nem beszélnek.
A parancsnok arca elvörösödött a méregtől.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy én vagyok az itt maradt, csonka sereged parancsnoka. Nem fogom játszani a bolondot. A tetteid alapján úgy sejtem, igenis bűnös vagy abban a dologban, amivel megvádoltak. És ha így állnak a dolgok, akkor én és a seregem nem szolgálunk többé. Sőt, őrizetbe veszlek azon az alapon, hogy elárultad a Gyűrűt!
Azzal jelzett embereinek, mire néhány tucat katona előrelépett, kardot rántott, és elindult, hogy letartóztassa Gareth-et.
Lord Kultin azonban kétszer annyi emberével lépett elő. Mind kivonták a kardjukat, és felsorakoztak Gareth mögött.
Álltak egymással szemben, Gareth középen.
Diadalmasan a parancsnokra vigyorgott. Privát haderejének létszáma meghaladta a seregét, és ezzel tisztában is volt.
- Senki sem fog letartóztatni – jelentette ki Gareth gúnyos mosollyal az arcán – Te biztosan nem. Vidd az embereidet, és hagyd el az udvarom! Vagy a saját bőrödön fogod érezni haderőm haragját!
Néhány feszült pillanat elteltével a parancsnok végül megfordult, és intett az embereinek. Egy emberként visszavonultak, és kivont karddal, óvatosan kimasíroztak a szobából.
- Ettől a naptól kezdve – dörögte a parancsnok – tudd, hogy nem szolgálunk többé! Egyedül kell szembenézned a Birodalom seregével. Remélem, jól bánnak majd veled! Jobban, mint ahogy te bántál apáddal!
A katonák nagy páncélcsörgés közepette kiviharzottak a csarnokból.
A több tucat tanácstag, szolga és nemes, aki ott maradt, némán álltak, néhányan sutyorogtak.
- Most hagyjatok! – őrjöngött Gareth – MINDENKI KIFELÉ!
Mindenki kitódult az ülésteremből, még Gareth privát hadserege is.
Csak egyetlen személy halogatta a távozást.
Lord Kultin.
Csak ő és Gareth maradtak a szobában. Felsétált Gareth-hez, néhány lépésre tőle megállt, és az arcát fürkészte, mintha ki akarna olvasni belőle valamit. Kultin arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Egy zsoldos arca.
- Nem érdekel, mit és miért tettél – kezdett bele érdes, sötét hangján – Nem izgat a politikád. Harcos vagyok. Nekem csak a pénz számít, amelyet nekem és az embereimnek fizetsz.
Szünetet tartott.
- Mégis tudni akarom, hogy a saját kíváncsiságomat kielégítsem: tényleg te rendelted el, hogy azok a fickók vigyék el a Kardot?
Gareth mereven nézett a férfira. Volt valami a tekintetében, ami saját magára emlékeztette: hidegség, könyörtelenség, megalkuvás.
- Mi van, ha igen? – kérdezett vissza.
Kultin hosszan bámult rá.
- De miért?
Gareth szó nélkül állta a tekintetét.
Kultin szeme tágra nyílt a felismeréstől.
- Ha te nem tudtad forgatni, akkor más se tudja? – tette fel a kérdés Kultin – Ugye emiatt?
Aztán átgondolta a következményeket is.
- Sőt – tette hozzá – azzal is biztosan tisztában voltál, hogy a kard eltüntetése megszünteti majd az energiapajzsot, és szabadon támadhatók leszünk – Kultin szeme még jobban elkerekedett – Azt akartad, hogy megtámadjanak minket, ugye? A lelked mélyén szeretnéd elpusztítani Királyudvarhelyet – osztotta meg hirtelen felismerését.
Gareth elmosolyodott.
- Nem minden helynek kell – mondta lassan, tagoltan – örökké tartania.
- Writer
