A Dicsőség Esküje (A Varázsló Gyűrűje 5. Kötet)

HARMADIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

Thor óvatosan ügetett végig az erdei ösvényen, oldalán Reece-szel, O’Connorral, Eldennel és az ikrekkel, akik szintén lóháton ültek. Krohn a nyomukban. Kiértek a Szakadék túlsó oldalán lévő erdőből. Thor szíve már jó előre gyorsabban kezdett dobogni, ahogy végre elértek a sűrű erdő szélére. Felemelte a kezét, jelezve a többieknek, hogy maradjanak csendben, és mindegyikük megállt egy helyben.

Thor szétnézett a hosszan elnyúló tengerparton, a szabad ég alatt, és azon túl is: a végtelen, sárga tengerre pillantott, amelyen a Birodalom távoli földjére hajóznak majd. A Tartuvian. Thor a százpróba óta nem látta a vizét. Furcsa érzés volt újra itt lenni – és ez alkalommal olyan küldetést teljesíteni, amely az egész Gyűrű sorsára kihat.

Miután átkeltek a Szakadék hídján, a rengetegen át vezető rövid útjuk a Vadonban eseménytelen volt. Thor azt az utasítást kapta Kolktól és Bromtól, hogy keressen egy kis hajót, amely a Tartuvian partjánál van kikötve. Gondosan elrejtették egy terebélyes fa ágai alatt, amely ráhajlik a vízre. Pontosan követte az utasítást, és ahogy az erdő szélére értek, ki is szúrta az elfedett hajót, amely csak arra várt, hogy elvigye őket úti céljuk felé. Megkönnyebbült.

De aztán meglátott hat birodalmi katonát a homokban, a hajó előtt állva, ahogy a járművet vizsgálgatják. Egyikük felmászott a hajó fedélzetére, amelynek egyik fele a parton volt, a másik pedig a finoman nyaldosó hullámokon ringatózott. Senkit sem kellett volna itt találniuk.

Balszerencséjük volt. Ahogy Thor elnézett a távolba, úgy tűnt, a teljes birodalmi flotta rajzolódik ki a szeme előtt: több ezer fekete hajó úszott a vízen a Birodalom fekete zászlajával. Szerencsére nem feléjük tartottak, hanem az ellenkező irányba. Hosszú, kör alakú pályára álltak rá a Gyűrű köré. A McCloud oldalra tartottak, ahol áthatoltak a Szakadékon. Szerencsére az útvonaluk nem keresztezte az övéket.

Leszámítva ezt az egy osztagot. A hat birodalmi katona, akik valószínűleg felderítő hadjáraton lehettek, valahogy rábukkantak a légió hajójára. Rossz volt az időzítés. Ha Thor és a többiek néhány perccel előbb érnek a partra, talán már el is hajóztak volna. Ehelyett most küzdelem vár rájuk. Nem volt más lehetőségük.

Thor végigfuttatta tekintetét a tengerparton, de nem látott több birodalmi csapatot. Legalább ebben szerencséjük volt. Úgy tűnt, magányos felderítősereggel van dolguk.

Azt hittem, a csónak jól elrejtve fog ránk várni – szólt O’Connor.

Hát, úgy tűnik, nem eléggé – jegyezte meg Elden.

Csak ültek a lovaikon, a csónakot és az ellenséges csapatot bámulták.

Figyeljétek meg, szinte azonnal riasztani fognak más birodalmi csapatokat – észrevételezte Conven.

És akkor aztán rendes háború szakad a nyakunkba – tette hozzá Conval.

Thor tudta, hogy igazuk van. És hogy ezt nem kockáztathatják meg.

O’Connor – szólította meg Thor – közülünk te célzol a legpontosabban. Láttam, hogy ötven méterről is célba találsz. Látod azt ott a hajóorrban? Egy lövésünk van rá. Meg tudod csinálni?

O’Connor komolyan bólintott, miközben szeme megállapodott a katonákon. Megfontoltan hátranyúlt a válla fölött, felemelte az íját, beletett egy nyilat, és tüzelésre készen állt.

Mind Thorra néztek, és ő úgy érezte, kész vezetni őket.

O’Connor, ha jelzek, lődd ki a nyilat! Aztán megrohamozzuk a lentieket. Mindenki más használjon dobófegyvereket, ahogy közeledünk! Próbáljatok meg olyan közel kerülni, ahogy csak tudtok!

Thor jelzett, mire O’Connor elengedte a megfeszült húrt.

A nyíl süvítve végigrepült a levegőn. Tökéletes lövés volt: a fémhegy egyenesen a hajóorrban álló birodalmi katona szívébe fúródott. A katona csak állt ott, a szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha nem értené, mi történik. Aztán hirtelen kitárta a karját, arccal előrebukott, és hatalmas csattanással ért földet a parton, társai lába előtt, vörösre festve a homokot.

Thorék támadásba lendültek, egymással tökéletes összhangban, olajozottan működtek együtt. Lovaik ügetésének zaja árulta el őket, a harcosok megfordultak, és szembenéztek velük. Felugrottak lovaikra, és ők is támadásba lendültek, felkészültek rá, hogy középen összecsapnak.

Thor és emberei még mindig előnyben voltak a meglepetés ereje miatt. Thor hátranyúlt, és meglengette a parittyáját, benne egy kővel. Húsz méterről halántékon is találta egyiküket, aki éppen fel akart ülni a lovára. Holtan, gyeplővel a kezében vágódott hátra.

Ahogy közeledtek, Reece elhajította fejszéjét, Elden a dárdáját, és az ikrek a tőreiket. A homok hepehupás volt, a lovak csúszkáltak rajta, ezért erősebben kellett eldobni a fegyvereiket, mint általában. Reece fejszéje célba talált, leterítette az egyik ellenfelet, de a többiek elvétették a dobást.

Így négyen maradtak. A vezér kitört a csapatból, egyenesen Reece felé vágtatott, aki fegyvertelen volt; eldobta a fejszéjét, de még nem volt ideje kardot rántani. Megacélozta magát, de az utolsó pillanatban Krohn elé ugrott, rácsattintotta állkapcsát a támadó lovának lábára. A ló eldőlt, és vele együtt a lovasa is a földre zuhant, így Reece életben maradt.

Kivonta kardját, és beleszúrta a katonába. Megölte, mielőtt az talpra ugorhatott volna.

Már csak hárman maradtak. Az egyik fejszével tört Eldenre, a feje felé hadonászott vele; Elden azonban kivédte a pajzsával, és még ugyanazzal a mozdulattal suhintott egyet a kardjával, és kettévágta a fejsze nyelét. Aztán megpördült, és összezúzta a támadó halántékát, amitől az leesett a lováról.

Egy másik harcos buzogányt húzott elő, és meglóbálta hosszú láncát. A tüskés vége hirtelen O’Connor felé vágódott. Túl gyorsan történt, a fiúnak nem maradt ideje reagálni.

Thor azonban észrevette, és barátja elé vágott, felemelte a kardját, és lehasította a láncot a buzogányról, mielőtt elérhette volna O’Connort. Hallani lehetett, ahogy a kard átvágja a vasat. Thor csodálkozott, milyen éles az új kardja. A tüskés labda ártalmatlanul zuhant a homokba, megkímélve a fiú életét. Közben Conval lovagolt oda, és leszúrta lándzsájával a férfit, aki azonnal meghalt.

Az utolsó birodalmi harcos látta, hogy támadói súlyos túlerőben vannak; félelem villant meg a szemében, majd hirtelen megfordította a lovát, és végigvágtatott a parton. Lova patái mély nyomokat hagytak a homokban.

Mind a megfutamodó katonára emelték tekintetüket: Thor kilőtt egy követ a parittyájával, O’Connor egy nyilat, Reece pedig utánahajított egy dárdát. A katona azonban túl kiszámíthatatlanul haladt, a lova meg-megcsúszott a homokban, így egyiküknek sem sikerült eltalálni.

Elden kardot rántott, és Thor tudta, hogy utána akar eredni. Gyorsan felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon a helyén.

Ne! – kiáltott rá Thor.

Elden megfordult, és rámeredt.

Ha meghagyjuk az életét, utánunk fog küldeni másokat! – ellenkezett Elden.

Thor megfordult, visszanézett a csónakra, és tudta, hogy értékes időt veszítenek, ha üldözőbe veszik a katonát – és ezt nem engedhetik meg maguknak.

A Birodalom így is, úgy is üldözni fog bennünket – jelentette ki Thor – Nem vesztegethetjük az időt. Most az a legfontosabb, hogy minél messzebbre jussunk innen. A fedélzetre!

Ahogy a hajóhoz értek, leugrottak a lovakról. Thor a nyeregtáskába nyúlt, és elkezdte kiüríteni. A többiek követték a példáját: kirakták a fegyvereket, valamint több zsáknyi élelmet és vizet. Ki tudja, milyen hosszú ideig tart majd az út, mennyi idő telik el, mire újra megpillantják a szárazföldet– már ha egyáltalán látják még. Thor Krohn számára is raktározott el élelmet.

Átdobta a zsákokat a hajó korlátja fölött; nagy puffanás kíséretében a fedélzeten értek földet.

Thor megragadta a vastag, összecsomózott kötelet, amely a csónak oldalán lógott. A durva kötél a kezébe vágott, miközben vizsgálgatta. A vállára fektette Krohnt. Mindkét súly próbára tette az izmait, de azért a fedélzet felé húzta magát. Krohn a fülébe nyüszített, éles karmát a mellkasának nyomta, miközben kapaszkodott.

Thor hamarosan a korláton túl volt, Krohn leugrott róla a fedélzetre, a többiek szorosan a nyomukban. Thor áthajolt a korláton, és lenézett a parton álló lovakra, amelyek úgy festettek, mintha parancsra várnának.

És velük mi lesz? – kérdezte Reece mellé állva.

Thor megfordult, és szemügyre vette a hajót: olyan hat méter hosszú volt, és feleakkora széles. Elég volt hetüknek, de a lovaknak már nem jutott hely. Még ha meg is próbálnák felhozni őket, letaposhatnák a fát, szétroncsolhatnák a hajót. Itt kell őket hagyniuk.

Nincs más választásunk – mondta Thor, miközben vágyódva nézett utánuk – Újakat kell találnunk.

O’Connor is áthajolt a korláton.

Okos lovak – szólt – Jól kiképeztem őket. Hazamennek, ha azt parancsolom nekik.

És ezzel éleset füttyentett nekik.

A paripák megfordultak, és átnyargaltak a homokon, majd végül eltűntek az erdőben, és a Gyűrű felé vették az irányt.

Thor hátrafordult, a bajtársaira nézett, aztán a hajóra, és az előttük elterülő végtelen tengerre. A lovaik nélkül most már mindenképp el kellett hajózniuk. Belesüppedtek a valóságba. Teljesen egyedül voltak, a csónakon kívül nem volt semmijük, és éppen örökre elhagyni készülték a Gyűrű partjait. Most már nem volt visszaút.

És hogyan helyezzük vízre ezt a ladikot? – tudakolta Conval, miközben mind lefelé bámultak, négy és fél méter mélyre, a hajótestre. Egy kis részét a Tartuvian hullámai nyaldosták, de a nagyobb része szilárdan állt a homokban.

Ide! – kiáltott fel Conven.

Átsiettek a másik oldalra, amelynek széléről vastag vaslánc függött, és az alján súlyos vasgolyót pillantottak meg a homokban.

Conven lenyúlt, és megrántotta a láncot. Nyögött és erőlködött, de nem volt képes felemelni.

Túl nehéz – morogta.

Conval és Thor odaszaladt, hogy segítsenek neki, így már hárman kapták el a láncot, és húzták. Thor meghökkent, hogy ilyen nehéz: hiába küszködtek vele hárman, egy centire sem tudták felemelni. Végül mindhárman elengedték, és lerogytak a homokba.

Hadd segítsek – szólt előrelépve Elden.

Hatalmas termetével föléjük tornyosult, lenyúlt, és megrántotta a láncot. Sikerült neki egyedül felemelni a labdát. Thor le volt nyűgözve. Mindenki odaugrott, és egy emberként elkezdték húzni a láncot. Fokozatosan haladtak, egyszerre nagyjából harminc centit emeltek rajta, míg végül át nem rántották a korlát felett, és a fedélzetre nem tették.

A csónak megmozdult, ringatták kicsit a hullámok, de a homokban maradt.

Az árboc! – kiáltotta Reece.

Thor megfordult, és két, közel hat méter hosszú farudat pillantott meg a hajó oldalán, és rájött, mire szolgálnak. Odarohant Reece-szel, és megragadta az egyiket, miközben Conval és Conven megfogta a másikat.

Amikor elhagyjuk a partot – üvöltötte Thor – húzzátok fel a vitorlákat!

Előrehajoltak, beledöfték a rudakat a homokba, és minden erejükkel tolni kezdték; Thor nyögött az erőlködéstől. A hajó leheletnyit megmozdult. Közben Elden és O'Connor odafutott a hajó közepébe, és meghúzta a köteleket, hogy a vászonvitorlák felemelkedjenek. Ez sem volt egyszerű művelet, egyszerre megint csak fél métert húztak rajta. Szerencsére erős volt a szél, és ahogy teljes erőből nekifeszültek, és próbálták kiszedni ezt a meglepően nehéz csónakot a homokból, a vitorlák felemelkedtek, és a szél kezdett beléjük kapni.

Végül, mire a csónak már ringatózott alattuk, a vízre siklott, és súlytalanul lebegett, Thor válla reszketett az erőfeszítéstől. Elden és O'Connor teljesen kifeszítették a vitorlákat, és hamarosan már ki is hajóztak a tengerre.

Diadalmasan felkiáltottak, ahogy visszatették a rudakat a helyükre, és átszaladtak a másik oldalra, hogy segítsenek Eldennek és O’Connornak rögzíteni a hajóköteleket. Krohn nyüszögött mellettük, izgatott lett ettől az egésztől.

A hajó céltalanul sodródott. Thor O’Connorral az oldalán odasietett a kormányhoz.

Akarsz kormányozni? – kérdezte Thor a fiútól.

O’Connor szélesen elmosolyodott.

Nagyon szívesen.

Elkezdtek igazán felgyorsulni, cirkáltak a Tartuvian sárga vizén, széllel a hátukban. Végre mozgásban voltak. Thor mélyet sóhajtott. Elindultak.

Thor a hajóorr felé vette az irányt, Reece mellette. Krohn befurakodott közéjük, és Thor lábára hajtotta a fejét, ő pedig megsimogatta puha, fehér szőrét. Krohn megnyalogatta gazdája kezét, aki egy kis zsákból előhúzott egy darab húst, és elé vetette.

Thor a roppant tengert figyelte. A horizonton a birodalmi hajók apró, fekete pöttyök, biztosan a Gyűrű McCloud felőli oldalára tartanak. Szerencsére más kötötte le a figyelmüket, és nem szúrták ki a területükre betolakodó magányos csónakot. Tiszta volt az ég, jó hátszelük volt, és csak egyre gyorsultak.

Thor kinézett, és azon töprengett, vajon mi vár rájuk. Azon tűnődött, vajon mennyi idő, amíg birodalmi földre érnek, és mi fogadja majd ott őket. Megtalálják-e a Kardot, hogy végződik mindez? Tisztában volt vele, hogy az esélyeik meglehetősen rosszak, mégis felvillanyozta a tény, hogy végre úton van. Örömmámorban úszott, hogy idáig eljutottak, és alig várta, hogy visszaszerezze a Kardot.

- Mi van, ha nincs is itt? – vetette fel Reece.

Thor megfordult, és ránézett.

- A Kard – egészítette ki mondandóját Reece – Mi van, ha nincs itt? Ha elveszett? Megsemmisült? Vagy ha egyszerűen csak nem bukkanunk a nyomára? Végül is a Birodalom óriási.

- Vagy ha a Birodalom esetleg rájön, hogyan használja? – kapcsolódott be Elden mély hangján, mögéjük lépve.

- És mi van, ha megtaláljuk, de nem tudjuk visszavinni? – szólt Conven.

A kis csapat csak állt ott, és összenyomta őket a tenger sok megválaszolatlan kérdés súlya. Ez az utazás egy téboly.

Egyszerűen őrület.