Sötét szív

1.

1. Dél-Afrika, egy hónappal későbbEgy highveldi vihar olyan, gondolta Liesl Nel, mintha a világvégét nézné az ember, mintha a mennyország dicsősége és a pokol borzalma küzdene az égen, háromszázhatvan fokos Imax-technológiával és surround hangrendszerrel vetítve.

Liesl beleszívott a cigarettájába, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a nikotin és a mennydörgés basszusa megnyugtassa. A villámlás fénye áthatolt a szemhéján, a villanás és az azt követő robaj a torkolattüzekre és a puskaropogásra emlékeztette. Amikor kinyitotta a szemét, a birtok Toszkánát idéző villái és a távolabb hullámzó dombok a villámok fehér fényében ragyogtak.

Akármennyire is nem akarta, eszébe jutott, hogy néha művészinek látta a holttesteket, ahogy a fehér mész márványszobrokká tette az eltorzult arcú, előrenyújtott kezű tetemeket. Akkor még a kamera nézőkéje volt a pajzsa, amely néhány pillanatra eltávolította a tömegsír valóságától, bár a szagokat nem tudta kizárni. Ekkor kért egy cigarettát egy másik fényképésztől, egy katonától, ekkor kezdett el dohányozni és ekkor szűnt meg hinni. 1994-ben. A dohányzásról azóta sem szokott le – és a hite sem tért vissza.

Liesl fújt egy nagyot, és őszintén remélte, hogy a feltámadó szél hidege meg az első kövér esőcseppek elűzik majd az emlékeket és elmossák a bűntudatot. Attól tört rá minden, hogy visszatért Afrikába, ez mindig feltámasztotta a holtakat. A Johannesburg nyugati szélén álló, drága, fallal körülvett birtokot egy világ választotta el a ruandai fegyverektől, síroktól és halálbrigádoktól, de az elektromos szögesdróttal megkoronázott, mézszínű falakon túl akkor is Afrika terült el. A biometrikus ujjlenyomat-olvasót elé tartó biztonsági őr a kapunál és a fegyveres járőrszolgálat nem fogja megmenteni. Ő már halott.

Hangos, éles kopogás hallatszott. Összerezzent, a hang hasonlított az automatára állított AK lövéseire. Megpördült, és meglátta a nevető Sannette-et. Egy pezsgősüveggel kocogtatta az ajtó üvegtábláját.

– Hé, még egyet indulás előtt?

Liesl belenézett a poharába. Üres.

– Ja, miért is ne? – Az alkohol persze nem volt megoldás, bár segített valamennyit.

• • •

Felüvöltött egy oroszlán, de nem úgy, mint a filmekben. Richard inkább levegős, náthás morgásnak hallotta. Sem könyv, sem film nem tudta olyannak bemutatni ezt a kontinenst, amilyen valójában volt. A nagymacska távol lehetett és korán üvöltött – talán szexre vagy élelemre vágyott. A rendelő nádteteje fölé magasodó fán felrikoltott egy vörös tarajos turákó. Ez már inkább az ő Afrikája volt: idegesítő madarak, nem a dzsungel királyai.

Rápillantott az asztalán heverő cetlire. Összegyűrte, de még nem tudta rávenni magát, hogy kidobja. Kisimította a naptártömbön, amit valamelyik gyógyszercég erőszakos orvos látogatója hagyott ott. 18h00, tíz perc, J.

Ránézett az órájára és megvakarta borostás állát. Fél hat volt, vagy ahogy a dél-afrikaiak írták volna, 17h30. Az orrához emelte a cetlit és mélyen beszívta a levegőt. Nem volt parfümillatú – de hát az csak filmekben létezik, nem igaz? Mindazonáltal nem volt szüksége sem az illatra, sem az emlékeztetőre.

– Megérkezett Mrs. van der Merwe, doktor úr – szólt két órával korábban a recepciósa, Helen, miután bekopogott és bedugta a fejét az ajtón.

Helen férje túravezető volt a Kruger Nemzeti Parkban, akárcsak Janine van der Merwe, amíg át nem helyezték a Dél-afrikai Nemzeti Park Felügyelet bűnügyi vizsgálati részlegéhez. Így mostanában orvvadászokra vadászott, nem vadakra. A rinocéroszok illegális vadászata teljesen elszabadult a parkban, és Lourens, Janine férje sokat volt távol otthonról. Lourens megszokta már a ragadozókat, a kétlábú és négylábú fajtát egyaránt, és állandóan felfegyverkezve járt.

– Mondja meg neki, hogy beteg van nálam – felelte. Valójában egy horgászcsalit próbált meg felkötni.

Helen felvonta a szemöldökét, de Richard szigorúan ránézett, mire a nő bezárta az ajtót. A francba, döbbent rá, estére az egész személyzeti falu erről fog beszélni. Rögtön fogadnia kellett volna Janine-t, és megmondani, hogy vége, tévedés volt a részéről.

Néhány perccel később Helen ismét kopogtatott.

– Elment. Megmondtam neki, hogy beteg van önnél. Ezt hagyta itt – adta át a cetlit.

Richard most nem összegyűrte, hanem összehajtogatta és rátekerte két ujjára. Mit csináljak? – kérdezte magától. Tudta, mi a helyes válasz, és azt is tudta, mit vár tőle a nő. Még egyszer megnézte, mennyi az idő. Öt harminckettő. Hamarosan döntenie kell. Újfent kopogtattak, és Helen lépett be az ajtón.

– Egy turista van a váróban, az előbb jött be. Úgy gondolja, megmarta egy kobra, bár nem biztos benne. – Az utolsó három szót úgy ejtette ki, ami szerinte bizonyára jól utánozta a felsőbb körök angolságát.

– Nem biztos benne, hogy megmarta-e egy kígyó? – morogta Richard és belecsúsztatta a cetlit a mellzsebébe. Helen vállat vont, de ő is látta, mit csinált a papírdarabbal. Átadta a kartont a beteg adataival.

Richard kíváncsi lett volna, vajon az asszisztense elolvasta-e a cetlit. Helen mindenbe beleütötte az orrát és sokat pletykált, azonban egy páciens üzenetét is megnézné? Valószínű.

A brit turista, Raymond Philpott – huszonkét éves újságíró, enfieldi lakos – az ebédre megevett braai után, a napon megivott túl sok sörtől részegen ment oda a Skukuza táborhely egyik mosdófülkéjéhez.

– A… kígyó… a kilincsen lógott – mondta akadozó nyelvvel. – Azt hittem, hogy cipőfűző vagy valami, csakhogy amikor odanyúltam, hogy kinyissam az ajtót, felágaskodott és lecsapott.

– Értem – fordította az íróasztali lámpát a férfi keze felé Richard. – Nagy kígyó volt?

– Elég nagy. – Látni lehetett, hogy a turista is érzi, milyen ostobán hangzik, amit mond. – Nem is cipőfűző, hanem bakancsfűző.

– Ebben az évszakban aktívabbak. A nyári forróság miatt. Hozzám leggyakrabban azok az esetek kerülnek, amikor valaki megijeszt egy mozambiki köpködő kobrát, és a kígyó a szemébe köp. Bakancsfűző méretű kígyók harapásával ritkán van dolgunk. Milyen színű volt?

– Barna. Vagy talán zöld. Zöldesbarna. Maga szerint mi lehetett? A haverom szerint kobra.

– Nem látom nyomát harapásnak, karcolásnak sem, pedig ha megharapta, vagy akár megkarcolta volna egy mérges kígyó, óriási fájdalmai lennének.

– Hát, kicsit zsibbadtnak érzem magam – mondta Philpott.

Nem kellett volna annyit inni a napon, gondolta Richard. A fiatal férfi bőre vörös volt, a szeme véreres. Megijedt, noha igazából egy liter vízre és kiadós alvásra volt szüksége. Meg is mondta neki.

– Maga angol? – kérdezte Philpott.

Richard bólintott.

– Hogy került ide?

Richard hátradőlt a székében és összekulcsolta a két kezét a hasán.

– Elmenekültem a UK-ből, hogy elkerüljek egy kínos és feltehetően nagyon költséges műhibapert, amibe a gyógyszerfüggőségem miatt keveredtem, és csak itt kaptam állást. Így most a turistáknak meg a személyzetnek csinálok maláriateszteket, esetleg horzsolásokat kötözök be ezen az isten háta mögötti helyen. A fizetés kevés, de van egy szép házam a személyzeti faluban. A múlt héten egy leopárd lakott az egyik fámon, az első kertben.

A férfi szaporán pislogott néhányat véreres szemével, aztán felnevetett.

– Ugye, csak viccel? Jópofa.

– Nem, nem viccelek. Tényleg ott volt a leopárd az első kertben. Segíthetek még valamiben? – Látta, ahogy a részeg megpróbálta visszakövetni a beszélgetésük utolsó lépéseit.

– A műhibaperről meg a… gyógyszerfüggőségről… csak viccelt, igaz?

Richard hallgatott.

– Nos, ha azt mondja, rendbe jövök, akkor megyek – mondta Philpott. A kígyómarásról szemmel láthatóan teljesen megfeledkezett. Richard odakísérte az ajtóhoz, és szólt Helennek, hogy írja meg a számlát. Janine járt a fejében, meg az, hogy mennyire gyenge.

– Minden jót, Raymond. És vigyázzon a kígyókkal a vécén, rendben? – szólt a férfi után. Rápillantott az órájára. Tíz perc múlva hat. Még odaérhet, találkozhat Janine-nel. Néha az őszinteség a legjobb politika. Megmondja, hogy vége. Vagy megdugja a motorháztetőn.

Virunga-hegység, Kongói Demokratikus Köztársaság– Vite! Vite! – Azért hívták „Vitének”, mert gyors volt.

Vite teljes erőből rohant a banánfák között, de fiatal volt még, a lábai pedig rövidek. A nyomában csörtető illegális szénégetők üvöltve próbálták bekeríteni. Vite felvisított félelmében. Az előbb ölték meg az anyját egy golyóval.

Vite és a családja véletlenül botlott beléjük az esőerdő szélén, és a szénégetők egyszerre láttak bennük veszélyt a munkájukra, illetve lehetőséget a gyors pénzkeresésre. A nemzeti park határán dolgoztak, illegálisan vágtak ki őshonos és építőanyagnak telepített fákat. Több millióan fűtöttek és főztek faszénnel, állandó volt iránta a kereslet. Az emberek gödröket ástak, azokban meggyújtották a kivágott törzseket, majd földhalmokat emeltek feléjük, és hagyták füstölögni, míg a fából faszén nem lett. Vite és a családja szintén a telepített erdőben gyűjtögetett – élelmet –, ezért versenytársnak és önmagukban is értékes árucikknek tekintették őket.

– A droit! – üvöltötte az egyik férfi.

– Oui! – nevetett fel egy másik. – Il est là!1

Ágak csapódtak az arcába, ahogy lihegve tovább rohant a fatörzsek közötti árnyas labirintusban. Egy alacsonyan lógó banánfürt a fejére esett. Felvisított. A háta mögött újabb lövések dörrentek.

Vite látta elesni az anyját. A karjai a levegőbe emelkedtek, amikor a lövedékek belecsapódtak. A törzs többi tagja üvöltve, sikítva szóródott szét. Az apja, a hatalmas apja rárontott az emberekre és megpróbálta visszaszerezni az anyja holttestét, azonban az emberek rálőttek a puskáikkal, és a család kénytelen volt visszamenekülni az esőerdőbe. Vite lemaradt tőlük, és nem tehetett mást, beszaladt a banánfarmra. És most a nyomában voltak.

A banánfák girbegurba sorait felváltották egy teaültetvény rendezett, sűrű, zöld cserjéi. A meggörnyedt hátukon súlyos kosarakat cipelő szüretelők felegyenesedtek, hogy jobban lássák a hajszát, amely üdítő változatosságot jelentett egyhangú munkájukban. A teacserjék az üldözők derekáig értek, Vite viszont teljesen eltűnt alattuk. Az ágakat félrelökve, letiporva rohant és rohant.

Az emberek most már zavartan kiáltoztak egymásnak, és hiába lelt viszonylagos biztonságot Vite a teacserjék között, egyre távolabb került hegyvidéki otthonától. Az emberek széles sorba húzódtak szét, még néhány teaszüretelő is letette a kosarát és beállt hajtónak. Üvöltöztek, füttyögtek. Vite leszaladt a domboldalon, majd fel a következőn. Kis szíve hevesen vert, megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Soha nem került még ilyen messzire a csapatától.

A következő domb tetején odaért egy úthoz. Megfordult a fejében, hogy átkel rajta és a másik oldalon is ugyanolyan sűrűn zöldellő teaültetvényen folytatja az útját, ám akkor észrevett egy sor bádogtetős rönkházat jobb kéz felé. Az egyik kéménycsövéből füst gomolygott. Veszélyes lesz jobbra fordulni és a kavicsos úton tovább futni, viszont így kikerülheti a hajtó arcvonalát, hogy aztán visszafordulva az erdő biztonsága felé vegye az irányt.

Vite elindult az úton, ami hamarosan beért a farm munkásainak kunyhói közé, és elhaladt egy lobogó tűz mellett. Az élénk színű ruhát és turbánt viselő nő meglepetten felsikkantott, amikor a házából kilépve meglátta az ajtaja előtt elrohanó Vitét.

A nő egy pillanatig a látványtól és a zajtól döbbenten állt, aztán amikor felbukkant két férfi a banánültetvényre vezető sáros ösvényről, gyorsan visszahúzódott a kunyhóba. Az egyiknél panga volt, a másiknál AK–47. A nő tisztában volt ezeknek a fegyvereknek a gyilkos erejével, a maga módján az egyik borzalmasabb volt, mint a másik. A férfiak lelassítottak. A nő a fejét kidugva az útra mutatott. Az egyik férfi bólintott és tovább indultak.

Vite mindezt egy halom régi kukoricalisztes zsák alól, a szomszéd kunyhó mögül nézte végig. Amint meglátta a nőt, berohant az épület mögé, és senki sem vette észre. Kis mellkasa hevesen zihált. Nagyon gyorsan tudott futni, erről kapta a nevét is, bár nem sokáig. Ahhoz volt hozzászokva, hogy az anyja mellett tölti a napjait, esetleg a rokonaival játszik, a fűben hempereg vagy fára mászik. Kimerült volt és éhes.

Felmordult egy kutya. Vite egy zsákot maga fölé húzva elindult a kunyhó felé. A gubancos szőrű, kiálló bordájú kutya oldalán kövér, fekete bolhák nyüzsögtek. A fogairól nyál csorgott. Felugatott.

– Hallgass! – kiáltott rá a nő. Megkerülte a kunyhót és lenézett Vitére, aztán a háta mögé, az útra, amerre a férfiakat küldte. Látta, hova bújt, csakhogy nem árulta el. A kutya megint felmordult, ezért a nő rácsapott az orrára. Lehajolt, mire Vite hátrahőkölt. Elfutni nem bírt már, megadta magát a sorsának. A nő benyúlt a hóna alá és felemelte.

Vite nem tudta, hogy a csapatából bárki életben maradt-e. Felnyüszített éhségében és rémületében, aztán ahogy a nő magához ölelte, kezdett megnyugodni. Belecsimpaszkodott, mint ahogy az anyjába csimpaszkodott volna. Csak az anyját ismerte, hiányzott hosszú karjai óvó ölelése. Ennek a nőnek a karjai nem voltak olyan hosszúak és nem borította őket meleg szőr, de legalább feketék voltak. Vite odabújt a mellkasához.

A nő halkan csitítgatta, és azt mondta, franciául, hogy a saját érdekében maradjon csendben. Vite ráhajtotta a fejét a mellére. A távolból elszórt lövések hallatszottak, majd a hangok hamarosan elhaltak. A nő eltartotta magától Vitét és fekete szemébe nézett.

– És most mihez kezdjek veled, kicsi gorilla?

Sydney, AusztráliaA nő a sydney-i repülőtér Qantas klubjában ült. Odakint az évszakban szokatlan eső verdeste az ablakokat. Rábökött az iPhone-jára és frissítette a Facebookon a státusát: Carmel Shangról elneveztek egy csimpánzt. Hogy tetszik?

Tudta, hogy hülyeség ilyen rejtélyes üzenetet posztolni. Harminckilenc ismerőse – az unokahúga, Chloe szerint szánalmas mennyiség – most mind kommentelni fog, további részleteket kérve. Az egészből semmitmondó fecsegés lesz, Carmel azonban ott szakította le a boldogságot, ahol rátalált az életében, és Henri e-mailje mosolyra fakasztotta.

Afrikában nem sok öröm várt rá, eltekintve Henri vadállat-rehabilitációs központjának meglátogatásától Livingstone-ban, a Viktória-vízesés zambiai oldalán. Noha már tizenötször járt a fekete kontinensen, szinte mindig munkaügyben, a vízesést nem látta még, így izgatottan várta az alkalmat. És hogy személyesen találkozzon Henri-val.

Online ismerkedtek meg, a „Safaritalk” nevű fórumon, ahol hasonló gondolkodású, Afrika és az állatvédelem iránt érdeklődő emberek beszélgettek az aktuális problémákról és kötöttek virtuális ismeretségeket. Carmel megemlítette, hogy a munkája révén eljutott Ruandába és Tanzániába, Henri pedig erre elárulta, hogy Ruandában született. Privát üzenetet is küldött, amelyben megkérdezte Carmelt, mit gondol mostanában az országról, a kilencvenes évek közepén történt népirtás után, és attól kezdve rendszeresen tartották a kapcsolatot.

Henri a származásáról kérdezte, mondván, hogy a Shang nem tűnik tősgyökeres ausztrál névnek. Carmel elmagyarázta, hogy ő ASZK – Ausztráliában született kínai –, egy, a XIX. századi aranyláz idején Ausztráliába kivándorolt kínai férfi és egy skót nő leszármazottja, ő maga pedig annyira aussie, amennyire bármelyik honfitársa.

Henri elmesélte, hogy próbálja olyan szintre fejleszteni saját erőből működtetett vadállat-rehabilitációs központját, hogy megnyithassa a közönség előtt, és amikor Carmel a pénzügyei felől érdeklődött, illetve felajánlotta a segítségét, a férfi meghívta, hogy látogassa meg, ha legközelebb Afrikában jár. Győzködte kicsit, aztán a nő végül beleegyezett. Jót fog tenni neki, gondolta, hogy olyasvalakivel tölthet el egy kis időt, aki elkötelezett amellett, hogy jót tegyen Afrikában, nem pedig csak a múlt borzalmaival foglalkozik, mint általában ő.

Vele együtt még nagyon sokan próbálták felfogni a parányi közép-afrikai országban történt mészárlást, keresve a felelősöket, de Henri büszkén, sőt időnként harciasan újra és újra kijelentette, hogy őt jobban érdeklik Ruanda és a környező országok ártatlan állati áldozatai, mint azok az emberek, akik képesek fegyvert fogni a barátaik és a szomszédaik ellen.

A telefon képernyőjén megjelent egy kis szövegbuborék, jelezve, hogy Henri Bousson megjegyzést fűzött a státusához. Carmel úgy számolta, Zambiában még éjfél körül járhat az idő. Megnyitotta az üzenetet. Megérdemled, hogy elnevezzenek rólad egy csimpánzt. Köszönet a támogatásodért.

Carmel elmosolyodott. Annyira sokat azért nem tett, csak néhány száz dollárt küldött. A képernyő jobb alsó sarkában felugrott a csetablak. Henri volt az. A nőt meglepett öröm töltötte el.

Hi, írta a férfi. Hol vagy, a reptéren?

Igen, felelte Carmel. Nálatok már késő van, nem?

Oui.

Nem tudta, mit írjon. Hamarosan megkezdődik a beszállás a gépére. Körülbelül délután négykor fog megérkezni Johannesburgba, az éjszakát az Emperor’s Palace kaszinó D’Oreale Grande szállodájában tölti a repülőtér szomszédságában, aztán másnap délelőtt tizenegykor a Comair járatával repül Livingstone-ba, Zambiába.

Már alig várom, hogy találkozzunk, érkezett a következő üzenet, betöltve az űrt.

Én is.

Nagyon.

A klub hangszóróiban felcsendült egy hang, tájékoztatva az utasokat, hogy megkezdődött a beszállás a johannesburgi járatra. Carmel fogta a laptoptáskáját, és ráakasztotta kicsi, gurulós bőröndje fogójára. Csak fedélzeti poggyászt vitt magával – túl kockázatos lett volna azt remélni, hogy a feladott poggyász épen kerül ki a johannesburgi rakodók kezei körül… és hogy eljut Zambiába, Kenyába vagy Ruandába. Maga elé tartotta a telefonját – mostanában csak karnyújtásnyi távolságból látta rendesen –, és rábökött a képernyőre, miközben elindult a klubból a mozgólépcsők felé.

Én is.