Sötét szív

Prológus

PROLÓGUS Koh Samui, Thaiföld, 2011. decemberA lány hátranézett a válla fölött, rákacsintott, aztán visszahajolt a biliárdasztal fölé. Az egyik rövid, de karcsú lábát felemelte és ellökte a fehér golyót a fekete felé. Egy napbarnított svéd az asztal másik oldalán – az apja lehetett volna – sóváran bámult rá.

A golyók összekoccantak és a fekete begurult a saroklyukba. A svéd megrázta a fejét, letette a dákóját és kezet nyújtott a lánynak. A lány hátranézett Mike Ioannoura, és megint rákacsintott.

Mike rápillantott az órájára. Hajnali egy. Magányos volt és részeg. Felhajtotta a félliteres üvegből a húgymeleg Singha sör maradékát, aztán rámordult a lányra, aki zsinórban az ötödik játszma megnyerése után most felé táncolt egy tele üveggel. Egész éjjel őt próbálta megpuhítani a játszmák szüneteiben.

– Kop kuhn, gondolom – mondta, és vonakodva kortyolt egyet. Ez legalább hideg volt. Miért éppen én? – töprengett. Nos, jobban néz ki, mint a sörhasú svéd, állapította meg, miközben a lány odahúzott mellé egy széket, aki ráadásul még rövidnadrágot, szandált és zoknit is viselt.

– Egész este engem nézel. Megyünk bulizni? – kérdezte a lány, és úgy helyezkedett a széken, hogy a parányi farmer forrónadrágnak köszönhetően szinte teljesen meztelen combja nekinyomódjon a Mike-énak.

– Köszönöm, inkább nem – felelte Ioannou. Tényleg egész este a lányt nézte, azonban esze ágában sem volt hazavinni valamiféle fertőzést.

A lány megbökte a vállával, amitől Mike bosszúságára kilöttyent egy kis sör az üvegből.

– Azt mondod, ausztrál vagy, de nem úgy nézel ki. Olasznak nézel ki.

Mike felnevetett és megrázta a fejét.

– Ausztráliában élek, viszont a családom Ciprusról származik. Tudod, hol van?

– Nem. Talán egyszer megmutathatnád.

– Talán vissza kellene menned a biliárdasztalhoz.

A lány közelebb hajolt hozzá és leeresztette a hangját.

– Nem akar unga bunga, vagyok jó kislány. Csak tánc, talán biliárd valahol máshol, csak te és én, oké?

Furcsamód vonzó volt, ahogy adta az ártatlant.

– Te túl jó vagy hozzám… biliárdban.

– Megtanítalak! – vágott vissza a lány. – Oké? – Megfogta Mike bal kezét és felemelte. – Látom, feleség. – A szájához emelte és megcsókolta a kezét. Miközben az ajkai végigsimították az aranygyűrűt, a férfi érezte, hogy a nyelve elidőzik a bőrén.

– Elég – húzta el a kezét.

A lány mosolyogva a szemébe nézett.

– Hűséges vagy. Szép. Teljesen beindít – eresztette le a hangját.

– Kösz, de nem! – nevetett fel hangosan Mike, és a lány vele nevetett.

– Gyere már – öklözött a karjába a lány. – A barátod… a születésnapos… már elment ajándékáért. Egyedül lettél. Mit akarsz, menni vissza hotelbe és játszani magaddal?

Mike megint felnevetett. A lány vicces volt, a mosolya pedig ragadós. Ismét ránézett az órájára és körbepillantott a bárban, amelyet ironikus módon „Henry Afrika Bárjának” neveztek. Nem ő választotta, és nem figyelte meg a cégtáblát, amikor belépett. Csak odabent vette észre a leopárdmintás tapétát és a faragottfa zsiráfokat. A pult mögött egy dél-afrikai zászlót és egy bekeretezett rögbimezt akasztottak a falra. Az afrikai hangulat azonban itt véget is ért. A pincérnők mind cowboykalapot és rikító színű westerncsizmát viseltek, és a parányi, felsőtestükön keresztbe vetett töltényhevederekből előhúzott kis vodkásüvegekből töltötték meg a poharakat.

Mike nem akart Afrikára gondolni. Azért ment Thaiföldre, hogy felejtsen, ha csak néhány napig is. Tudta, ha visszamenne a szállodába, nem pornót nézne a laptopján, hanem megint a jegyzőkönyveket, és azon töprengene, mit tehetne még, hogy megtalálja a fényképen szereplő embereket most, hogy kiderítette, kik azok.

– Szerintem van ideje menni – zökkentette ki a gondolataiból a lány.

Mike-ot a felesége és két kamasz lánya várta otthon. „Egyszerűen nem értelek”, mondta egy hete a felesége, Helen. Jobban belegondolva olyan közhelyszerű, már-már giccses volt az egész. Mondhatná a lánynak, hogy a felesége nem érti meg, és ezzel igazolva magát a lelket is kibaszhatná belőle éjszaka.

De nem fogja. A felesége nem érthette, miért és hogyan keveredett bele valamibe, ami tizenhét évvel korábban történt egy olyan afrikai országban, amelyről kevés ausztrál hallott, arról meg még kevesebb, hogy a lakói a náci haláltáborok óta nem látott tömegekben mészárolták le egymást.

Elvállalt egy ügyészi és nyomozói munkát az ICTR-nél, a Ruandai Nemzetközi Törvényszéknél, hogy visszamehessen Afrikába és valami jót tehessen. Elege volt már abból, hogy drogdílereket és fehér galléros sikkasztókat kell védenie.

Noha a szülei Cipruson születtek, ő pedig Ausztráliában élt, Mike Afrikában, Rhodesiában, a későbbi Zimbabwében született, ahol a szüleinek egy szupermarketje volt. Kénytelenek voltak elmenni Afrikából, amikor Robert Mugabe a kereskedelmi földművelés lerombolásával tönkretette Zimbabwe gazdaságát. Az új hazájában Mike nem a külsejével, hanem a vicces akcentusával keltett feltűnést. A legtöbben azt hitték, hogy dél-afrikai, és egy ideig maga Mike sem tudta, micsoda – ciprusi, afrikai vagy ausztrál. A felesége viszont született ausztrál volt, és nem értette, miért akart visszamenni Afrikába, különösen egy olyan országba, mint Ruanda. Egyszer elment vele a zimbabwei Bulawayóba egy barátjuk esküvőjére, és minden percét gyűlölte.

Mike nem akarta elveszíteni Helent. Nem akart egy feleannyi éves thai lány karjaiban vigaszt találni. A legjobban a Ruanda előtti életét akarta visszakapni, amikor ügyvédként dolgozott Sydney-ben. Túl jól végezte a munkáját. És most egy olyan dzsinnt próbál kiengedni a palackból, amelyet talán jobb lenne bezárva tartani.

A lány felcsúsztatta a kezét a combja belső oldalán. Mike vászon rövidnadrágot viselt, alsónadrág nélkül. A lány elvigyorodott, amikor megérezte a tiltakozása és a rengeteg sör ellenére beálló merevedését.

– Ne – mondta Mike, bár a lány érezhette, hogy kezd meginogni.

– De igen – harapta meg gyengéden a fülcimpáját a lány. Mike felnyögött.

Mike tudta, hogy két nap múlva szembe kell néznie annak a valóságával és jelentőségével, amit a nyomozása során feltárt. Megdörzsölte az arcát. A lány megmarkolta a karját és húzni kezdte.

Megpróbált ellenállni. Azt akarta, hogy a ruandai ügy véget érjen és hazamehessen, egyszer és mindenkorra, a feleségéhez, és soha többé ne lássa Afrikát. Nem tudta, hogy képes lesz-e minderre. Nem tudta, hogy a gonoszság megmérgezte-e, megváltoztatta, és már soha többé nem lehet normális, nem lehet jó.

De miért is törődik ezzel? Törődik bármivel bárki a világon?

– Afrika – motyogta.

– Mit mond? – kérdezte a lány. A férfi ujja hegyeit fogva hátralépett, és tovább húzta.

– Azt mondtam, hogy Afrika. Te tudod, hogy egy isten háta mögötti kis országban, a semmi közepén miért fordulnak a szomszédaik ellen az emberek és ölnek meg majdnem egymillió embert? Te tudod, mi vezeti erre őket?

A lány félrehajtotta a fejét, és arra jutott, nem beszél elég jól angolul ahhoz, hogy megértse a kétségbeesett szavakat. Elengedte Mike kezét és közelebb lépett hozzá. Megállt a két térde között, de nem érintette meg.

– Nem lenni thai. Kambodzsából jönni.

– Ó.

– Igen. Vagyok itt, mert lett gyerek, nincs anya, nincs apa, nincs nagybácsi, nincs unokatestvér. Csak én gondozni gyerek. Nincs család. Tudok Ruanda. Tudok, emberek ölni egymást, miszter. – Csípőre tett kézzel dacosan rámeredt.

Mike kicsinek és fáradtnak érezte magát. Megpróbálta erre a lányra vetíteni a haragját, erre megnyílt előtte. A saját borzadályát látta a szemében.

Megdörzsölte, majd lehunyta a szemét. Mire felnyitotta, a lány pillantása megenyhült. Felé nyújtotta a két kezét, ő pedig megfogta az ujjait és felállt.

– Menni csendes hely. El innen Afrika helyről. Beszélget, oké? – hajtotta félre a fejét a lány.

Mike bólintott, és hagyta, hogy a lány kivezesse.

Odakint meleg eső esett. Az utca zsúfolásig megtelt üvöltöző részegekkel és a harsányan dudáló tuk-tuk taxikkal. Nem engedte el a lány kezét, miközben tovább mentek. Majd megkérdezi Kambodzsáról, Pol Potról, a vörös khmerekről. Tudni akarta, mit érez – bosszúra vágyik? Szeretne értelmet találni az őrületben, ami rátört az emberekre és elvette tőle a családját?

Ironikus módon megkönnyebbült, amikor Kambodzsára gondolt. Azt hitte, Thaiföldön elmenekülhet a borzalmak elől, de igazság szerint nem akart elmenekülni, nem akart felejteni. Hajtotta a kényszer, hogy megértse, hogyan képesek lemészárolni egymást az emberek, mi vezet arra valakit, hogy megölje a szomszédait.

Lüktetni kezdett a feje. Az a rohadt Singha! Olyan íze volt, mintha a fele formaldehid lett volna. Innia kellene még egyet, vagy inkább egy pohár vizet, meg bevenni két aszpirint. Kételkedett benne, hogy az utóbbihoz hozzájutna.

Részeg volt. Túl részeg. Valami kavargott a fejében – valami, amit a lány mondott a zajos bárban, de nem emlékezett rá, és arra sem, hogy miért nem hagyja nyugodni. Igyekezett koncentrálni, lehajtotta a fejét, hagyta, hogy a lány vezesse. Amikor ismét felnézett, már maguk mögött hagyták a forgalmas főutcát.

– Hová megyünk? – kérdezte akadozó nyelvvel.

– Csendes hely – nézett rá a lány. – Azt mondtad, akarsz beszélgetni… beszélgetünk.

– Oké.

Mit is mondott először, amire vissza akart kérdezni? Fontosnak tűnt.

Megszólalt egy telefon csengőhangja, egy ázsiai popdal. A lány benyúlt a csőtopjába és kivette a mobilt a melltartójából. Felnyitotta és thai nyelven beleszólt. Aztán megint Mike-ra pillantott.

A férfi megállt, miközben a lány szaporán, suttogva beszélt.

Hirtelen eszébe jutott.

– Ruanda.

– Mit mond? – csukta össze a lány a telefont.

– Ruanda.

A lány elindult, platformos cipője minden egyes lépésnél tocsogott az eső áztatta járdán.

– Hé, várj! – kiáltott utána Mike habozva. – Amikor az előbb azt mondtam, Afrika, meg hogy egy kis országban, a semmi közepén az emberek egymást gyilkolták, te azt mondtad, Ruanda.

A lány megállt, de nem nézett hátra.

– Mindenki tud Ruandáról.

– A népirtás 1994-ben történt. Legfeljebb egy- vagy kétéves lehettél. Gondolhattam volna Burundira, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságra, vagy tucatnyi más helyre is.

– Ráhibáztam. – A lány megfordult és elindult visszafelé. Erőltetetten mosolygott, a csípője sokat ígérően ringott, ahogy profi módon lépdelt a platformos cipőben.

– Ne – lépett hátra és emelte fel a karját Mike.

– Gyere velem, baby. Beszélgetünk. – A lány megmarkolta a csuklóját. – Később talán unga bunga, igen?

Mike egy rántással kiszabadította a karját a szorításából. A lány tett két gyors lépést előre, odasimult hozzá, apró mellei nekinyomódtak a férfi izzadt hasának.

– Tűnj el innen!

– Nem, baby. Akarlak – fogta meg a két kezével az arcát a lány.

– Még egyszer kérdezem: honnan tudtad, hogy Ruandáról beszélek?

– Nem számít – nézett el a fölé tornyosuló férfi mellett a lány.

– De számít. Elmegyek. – Elfordult és le akart lépni a járdáról az úttestre, amikor meglátta a sarkon beforduló szedánt. Hallotta a fogaskerekek csikorgását, ahogy a sofőr visszaváltott, majd a motor zúgását, mikor rálépett a gázra. Hülye barom. Még a lámpája sem ég. A lány mögötte állt. Bassza meg! Lehet, hogy csak ráhibázott, de nagyon furcsa véletlen lett volna. Túl nagy volt a tét. El kell tűnnie innen. Elképzelhető, hogy csapdába akarja csalni, mert valaki ki akarja deríteni, mennyit tud. De itt? Megrázta a fejét. Kizárt dolog.

A kocsi végigdübörgött az utcán. Mike azt kívánta, bár gyorsabban menne, hogy átkelhessen végre az úttesten és megszabaduljon a lány csábító érintésétől, a verejtékszaggal elkeveredett olcsó parfüm szagától. Megérezte a kis kezeket a hátán.

– Elég!

Amikor megpördült, hogy ráförmedjen, meglátta a változást a szemében, és az elvékonyodott, szorosan összeszorított száját. A járdaszegély magasabb volt, mint Ausztráliában, talán azért, hogy megbirkózzon a monszunesővel. A lány nekitámasztotta a kezét a bordáinak és erősen meglökte. Mike megtántorodott. A hülye kurva, a végén még kilöki a kocsi elé!

– Ne!