Szeretve (Vámpírfüzetek 2. Kötet)

Második fejezet-2

*

Caitlin és Caleb átvágott a Coleman birtokon; a havas fű ropogott a lábuk alatt. A ház maga nem volt nagy – egy szerény farm helyezkedett el az országút mentén. De a ház mögött – a farm másik végében – volt egy pajta. Caitlin látta, hogy kisplatós teherautók parkolnak elszórtan a gyepen, és látta a lábnyomokat a havon, amelyek nagy forgalmat mutattak a pajta irányába.

Ez volt, amit a legtöbb fiatal csinált Oakville-ben – együtt lógtak a másik pajtájában. Oakville inkább vidék volt, mint külváros, és megadta nekik azt a lehetőséget, hogy együtt legyenek egy olyan fedett helyen, amely elég távol állt a szülői háztól, és az öregeik vagy nem tudták vagy nem is érdekelte őket, mit csinálnak ott. Ez sokkal jobb volt, mint az alagsorban lógni. A szüleid nem hallottak semmit. És saját bejáratod volt. És kijáratod.

Caitlin vett egy mély levegőt amint odament a pajtához, és elhúzta a nehéz faajtót.

Az első dolog, ami megütötte az orrát, az a szag volt. Marihuána. A fű illatfelhői a levegőben úsztak.

És ez az illat még keveredett az állott sör szagával. Túlságosan is.

A második dolog, amit megérzett – és a továbbiakban még erősebben érezte –, egy állat szaga volt. Még soha nem volt ilyen kifinomult az érzéke korábban. Az állat jelenlétének meglepetése átszáguldott az érzékein, mintha ammóniába szagolt volna bele.

Jobbra nézett, és ráközelített a szemével. Egy nagy rottweiler feküdt a sarokban. A kutya lassan felült, rábámult, és elvicsorodott. Egy mély, torokhangú morgást hallatott. Ez volt Butch. Most már emlékezett rá. A Colemanék csúnya rottweilerje. Mintha Colemanék szándékosan tartottak volna egy ilyen gonosz képű ebet.

A Colemanokról mindig is rossz hír járta. A három testvérből – 17, 15, és 13évesek – a középső, Gabe, valamikor összebarátkozott Sammel. Egyik gyerek rosszabb volt, mint a másik. Az apjuk rég elhagyta őket, senki sem tudta hova ment, és az anyjuk sem volt soha körülöttük. Tulajdonképpen együtt nevelték fel egymást. A koruk ellenére mindig vagy részegek voltak vagy füveztek, és többször voltak az iskolán kívül, mint bent.

Caitlin szomorú volt, hogy Sam velük lógott. Ez nem vezetett semmi jóra.

Valahol a háttérben zene szólt. Pink Floyd. Wish You Were Here.

Micsoda figurák – gondolta Caitlin.

Sötét volt itt bent, főleg annak, aki a napfényről érkezik, és kellett néhány másodperc mire a szeme teljesen megszokta a félhomályt.

Ott volt. Sam. Ott ült egy kopott kanapé közepén, körülvéve egy tucat fiúval. Gabe volt az egyik oldalon és Brock a másikon.

Sam épp egy vízipipa fölé volt görnyedve. Mikor befejezte a belélegzést, letette a szipkát, hátradőlt, majd hosszan szívott a levegőből, és jó sokáig benntartotta. Végül kifújta.

Gabe megérintette a vállát, mire Sam felnézett. A drogtól ködös tekintettel bámult Caitlinre. A szeme véreres volt.

Egyfajta fájdalom hasított Caitlin gyomrába. Nagyon csalódott volt. Úgy érezte, mintha minden az ő hibája lenne. Arra gondolt, amikor utoljára látták egymást: New Yorkban, és épp vitatkoztak. A saját kemény szavaira gondolt. „Csak menj!” – kiabálta akkor neki. Miért is kellett akkor olyan ridegnek lennie? És miért nem volt esélye sem, hogy visszavonja a szavait, és bocsánatot kérjen tőle?

Most már túl késő volt. Ha máshogy beszél vele, akkor talán a dolgok is máshogy alakultak volna.

Egy harag hullámát érezte. Harag Colemanékra, harag minden fiúra ebben a pajtában, akik azokon a kanapékon, székeken, és a halom szénán üldögéltek. Mindazokra, akik ott iszogattak, dohányoztak, és nem törődtek az életükkel.

Nekik joguk van arra, hogy ne törődjenek önmagukkal. De nincs joguk arra, hogy Samet is belerántsák ebbe. Neki jobb sora volt, mint nekik. Csak soha nem volt támasza az életben. Soha nem volt egyetlen apa-figura az életében, és az anyjuktól sem kaptak semmi kedvességet. Ő még csak egy nagy gyerek, és Caitlin tudta, hogy azonnal osztályelső lenne, ha legalább egy kicsi állandóság venné körül. De egy bizonyos ponton túl, már késő volt. És már nem törődött önmagával.

Caitlin néhány lépést tett feléje.

– Sam? – szólította meg.

Sam csak bámult rá, de nem szólt egy szót sem.

Nehéz volt megállapítani, hogy mi volt abban a tekintetben. Vajon gyógyszerek? Vagy csak úgy tett, mintha nem érdekelné? Vagy talán tényleg nem is érdekelte?

Az apátiás nézése sokkal jobban bántotta Caitlint, mint bármi más. Azt várta, hogy boldog lesz amikor meglátja, és majd felkel, hogy megölelje őt. De nem. Mintha nem is érdekelné. Mintha Caitlin egy idegen lenne. Vajon csak a menőt játssza a barátai előtt? Vagy ezúttal végleg elrontotta a dolgot Sammel?

Több másodperc telt el, mire Sam levette róla a tekintetét, és átnyújtotta a szipkát az egyik barátjának. Továbbra is a többi haverjával törődött, és a lányt figyelmen kívül hagyta.

– Sam! – mondta Caitlin most már sokkal hangosabban, haragos arccal. – Hozzád beszélek!

Hallotta a kis vesztes barátai kuncogását, és érezte amint a harag hullámokban emelkedik fel a testében. És kezdett valami mást is érezni. Egy állati ösztönt. A harag a bensőjében addig fog emelkedni, amíg elér egy pontot, ahonnan már kezelhetetlenné válik. És most attól félt, hogy hamarosan átlépi ezt a határt. Ahonnan nem lesz többé ember. És egy állattá változik át.

Ezek a fiúk nagyok voltak, de az ereiben ébredő erő azt sugallta neki, hogy bármelyiket legyűrheti közülük. Nehéz volt visszatartania a haragját, de azt remélte, hogy elég erős lesz hozzá, hogy megtegye.

Ugyanakkor, a rottweiler egyre erősebben morgott miközben lassan megindult feléje. Mintha megérezte volna, hogy valami történni fog.

Caitlin egy gyengéd kezet érzett a vállán. Caleb volt az. Biztos megérezte, ahogy a harag emelkedik benne, és lassan állati ösztönné alakul. Próbálta csillapítani őt, hogy uralkodjon az érzésein, és ne engedje szabadjára az indulatait. Az jelenléte megnyugtatta. De nem volt könnyű.

Sam végül megfordult, és ránézett. Dac volt az arckifejezésében. Még mindig dühös rá. Ez nyilvánvaló volt.

– Mit akarsz? – csattant fel.

– Miért nem vagy az iskolában? – hallotta a saját hangját a lány.

Nem tudta pontosan, hogy miért ezt mondta, különösen, hogy annyi minden mást akart kérdezni tőle. De az anyai ösztön tört ki belőle. És ez volt az, ami a legelőször az eszébe jutott.

Még több kuncogást hallott. A haragja egyre csak emelkedett.

– Mit érdekel ez téged? – mondta. – Azt mondtad, hogy menjek el.

– Sajnálom – mondta. – Nem úgy értettem.

Örült, hogy végre volt esélye mondani.

De úgy tűnt, ez Samet nem ingatta meg. Csak bámult rá.

– Sam, beszélnünk kell veled. Magunk közt – mondta.

Ki akarta szabadítani ebből a környezetből a friss levegőre, ahol nyugodtan tudnának egymással beszélni. Caitlin nem csak az apjukról akarta kérdezni, hanem Sammel is beszélgetni akart, úgy, mint régen. És közölni akarta a hírt az anyjukról. Persze csak kíméletesen.

De úgy látszik, hogy ez most nem fog megtörténni. Legalábbis, ahogy most látta. A dolgok rosszabbra fordultak. Érezte, hogy az energia ebben a pajtában túl sötét. Túl erőszakos. Érezte, hogy lassan elveszti a kontrollt. Caleb nyugtató keze ellenére sem tudta megállítani azt a feltörő valamit.

– Beszéljünk itt – mondta Sam.

A barátai egyre csak vihogtak.

– Miért nem lazítasz? – mondta az egyik srác a lánynak. – Annyira feszült vagy. Gyere, ülj le. Szippants egyet.

A fiú egy vízipipát tartott feléje.

Caitlin megfordult, és rámeredt.

– Miért nem dugod fel azt a szipkát a seggedbe? – hallotta Caitlin a saját hangját az összeszorított fogai közt.

– Na, ne hagyd már! – kiáltotta az egyikük, majd egyéb kellemetlenkedő megjegyzések jöttek a fiúcsoport felől.

A fiú, aki felajánlotta neki a szívócsövet – egy nagy, izmos srác, akit még a focicsapatból ismert –, elvörösödött.

– Mit mondtál nekem, te ribanc? – mondta felállva.

Caitlin ránézett. Sokkal magasabb volt, mint amire emlékezett, legalább két méter magas. Érezte, hogy Caleb szorosabban fogja a vállát. Nem tudta, hogy ez most azért volt, hogy lenyugtassa őt, vagy azért, mert ő lett sokkal ingerültebb.

A szobában drasztikusan emelkedett a feszültség.

Közben a rottweiler közelebb osont hozzá. Most már csak egy méterre volt. És morgott, mint egy őrült.

– Jimbo, pihenj – mondta Sam a nagy kölyöknek.

Ez volt a védelmező Sam. Nem számít milyen, védelmezte őt.

– Olyan ő, mint púp a hátamon, de nem gondolta komolyan. Még mindig a nővérem. Szóval csak nyugi.

– Én úgy értettem – kiabálta Caitlin, dühösebben, mint valaha. – Azt hiszitek, hogy olyan menők vagytok? Belevittétek a kisöcsémet? Ti mindnyájan egy csapat vesztes vagytok. Semmire sem juttok. Ha el akarjátok szórakozni az életeteket, csak rajta, de ne rángassátok bele Samet!

Jimbo erre még dühösebb lett, és tett néhány fenyegető lépést Caitlin felé.

– Nocsak, ki beszél! Tanító néni! Anyucika! Meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk!

Mindegyik nevetett.

– Miért nem te és a köcsög barátod jöttök ide hozzám?!

Jimbo közelebb lépett, felemelte a kezét, és hatalmas mancsával meglökte Caitlin vállát.

Nagy hiba volt.

A harag felrobbant Caitlin bensőjében, túl azon a ponton, amit még irányíthatott volna. Abban a pillanatban, amikor Jimbo ujja megérintette, egy villámgyors mozdulattal felnyúlt, megragadta a csuklóját, és hátracsavarta. Jimbo csuklója hangos reccsenéssel tört el.

Magasra emelte a csuklóját a fiú háta mögött, és arccal előre a földre lökte.

Kevesebb, mint egy másodperc múlva már a földön volt, tehetetlenül. Caitlin odalépett, és rátette a lábát a tarkójára, szilárdan nyomva a fiút a padlóhoz.

Jimbo üvöltött a fájdalomtól.

– Jézus Krisztus, a csuklóm, a csuklóm! Kibaszott kurva! Eltörte a csuklómat!

Sam felállt, és – akárcsak a többiek – döbbenten bámult. Igazán meglepődött. Hogyan tudott a kicsi nővére földre vinni egy ilyen hatalmas fickót, és olyan gyorsan – fogalma sem volt.

– Kérj bocsánatot – mordult Caitlin Jimbóra.

Még a saját hangja is megdöbbentette. Egészen a torka mélyéről szólt. Mintha egy állat mondta volt.

– Sajnálom. Sajnálom, sajnálom! – kiabálta Jim nyöszörögve.

Caitlin el akarta engedni, hogy hadd menjen, legyen túl rajta, de egy része nem tudta megtenni. A harag túl hirtelen lett úrrá rajta, és túl erős volt. Egyszerűen nem tudta elengedni. Még mindig forrt benne a düh. Meg akarta ölni ezt a fiút. Ez már túl volt a józan ész határán, de mégis meg akarta tenni.

– Caitlin!? – kiáltott rá Sam. A lány hallotta a félelmet a hangjában. – Kérlek!

De Caitlin nem tudta elengedni. Tényleg meg akarta ölni a fiút.

Abban a pillanatban egy vicsorgást hallott, és a szeme sarkából látta a kutyát. A rottweiler már a levegőben volt, és a fogaival Caitlin nyakát vette célba.

Caitlin azonnal reagált. Elengedte Jimbót, és egy mozdulattal elkapta a kutyát a levegőben. Alányúlt, megragadta ez ebet a hasánál, és továbblendítette.

A kutya olyan erővel repült a levegőben, hogy átszállt az egész pajtán. A kutya üvöltése a deszkák törésének hangjával keveredett, ahogy a pajta falát áttörve kirepült az udvarra.

A helyiségben mindenki Caitlinre bámult. Nem tudták feldolgozni azt, aminek épp az imént voltak a szemtanúi. Ez nyilvánvalóan túl volt minden emberi erő és gyorsaság felett, és nem találtak rá magyarázatot. Mindannyian ott álltak, és a szájukat tátva bámultak.

Caitlinen eluralkodtak az érzelmek. A harag. A szomorúság. Nem tudta, mit érez, és többé már önmagában sem bízott. Nem tudott beszélni. Ki kellett jutnia onnan. Tudta, hogy Sam nem fog vele tartani. Ő most már más ember volt.

És ő úgyszintén.