Szeretve (Vámpírfüzetek 2. Kötet)

Első fejezet A Hudson völgye, New York (Napjainkban) Caitlin Paine hetek óta először érezte nyugodtnak magát. Hátát egy bála szénának vetve, kényelmesen ült a kis pajta padlóján, és lehelgetett. Mintegy három méterre, egy kis tűz égett a kő kandallóban; épp egy hasábot tett a tűzre, és a fa pattogása megnyugtatta őt. A március még nem ért véget, és ma különösen hideg volt. A szemközti falon lévő ablak remek kilátást nyújtott az éjszakai égboltra, és látható volt, hogy a hó még mindig esik. A pajta fűtetlen volt, de Caitlin elég közel ült a kandallóhoz, hogy érezze a tűz melegét. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett, érezte amint a szemhéja elnehezül. A tűz illata uralta a pajtát, és ahogy egy kicsit jobban hátradőlt, a feszültség lassan kezdett eltávozni a vállából és a lábából. Persze tudta, hogy a békesség igazi oka nem a tűz, vagy a puha széna, vagy akár a pajta menedéke. Ez neki volt köszönhető, Calebnek. Csak ült, és némán nézte őt. Caleb vele szemben, úgy öt méterre helyezkedett el, teljesen mozdulatlanul. Aludt, s a lány megragadta a lehetőséget, hogy tanulmányozza az arcát, a tökéletes vonásait, a sápadt, áttetsző bőrét. Soha nem látott még egy ilyen tökéletesen cizellált ábrázatot. Olyan szürreális volt, mintha egy szobrot bámulna. Nem tudta felfogni, hogy ő már 3000 éves. Caitlin, az ő 18 évével már most idősebbnek nézett ki, mint ő. De ez több volt, mint csak egy egyszerű ábrázat. Volt körülötte egy levegő, egy finom energia, amit árasztott. A békesség nagyszerű érzése. Amikor a férfi közelében volt, tudta, hogy minden rendben lesz. Egyszerűen csak boldog volt, hogy a férfi még mindig mellette van. És reménykedett, hogy továbbra is együtt maradnak. De egy kicsit korholta is magát, hogy milyen bajt okozott neki. Tudta, hogy a srácok többsége nem maradna mellette. Egyszerűen nem ilyen a természetük. Caleb olyan csendesen aludt – kis lélegzeteket véve –, hogy jó volt reá néznie. Korábban elment, ahogy mondta „táplálkozni”, és sokkal fesztelenebbül tért vissza, kezében egy köteg farönkkel. Aztán kitalálta hogyan zárja le a pajtaajtót, és tartsa kint a havas huzatot. Tüzet rakott, és most hogy ő alszik, a lány táplálta a lángokat. Caitlin felemelte a kezét, és ivott egy kortyot a pohárnyi vörösborból. Érezte amint a meleg folyadék megnyugtatja. Itt találta az üveget egy ládában, egy köteg széna alatt; emlékezett rá, hogy a kisöccse tette erre a biztos helyre egy hónappal ezelőtt, csak úgy, szórakozásból. Caitlin soha nem ivott, de nem látott problémát néhány kortyban, különösen azok után, amiken keresztülment. A naplóját kinyitva tartotta az ölében; egyik kezében egy toll, a másikban pohár. Már húsz perce tartogatta a tollat. Fogalma sem volt, hol kezdje. Még soha nem volt baja az írással korábban, de ez most más volt. Az elmúlt néhány nap eseményei túl drámaiak voltak a számára, túl nehéz volt feldolgoznia őket. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy nyugodtan tudott ülni. És az első alkalommal érezte biztonságban magát. Úgy döntött, hogy legjobb az elején kezdeni. Arról, ami történt. Miért is van ő itt. Kicsoda is ő. Persze, ezt még magának is fel kell dolgoznia. Ugyanis többé már abban sem volt biztos, hogy meg tudja válaszolni a kérdéseket önmagának. * Az élet normális volt – egészen a múlt hétig. Már éppen kezdtem megkedvelni Oakville-t. Aztán anya egyszer csak elénk állt, és bejelentette, hogy elköltözünk. Már megint. Az élet teljesen a feje tetejére állt, mint már annyiszor. Ezúttal rosszabb volt. Ez nem egy másik külváros volt. Hanem New York. Egy városi középiskola a beton dzsungelben. És egy veszélyes környéken. Sam is dühös volt. Az beszéltük, hogy nem megyünk vele, hanem lelépünk. De az igazság az volt, hogy nem volt hova mennünk. Így hát együtt maradtunk. Titokban mindketten megfogadtuk, hogy ha nem tetszik, lelépünk. Keresünk valamit. Bárhol. Talán még apát is megpróbáljuk újra lenyomozni, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni. És akkor történt minden. És olyan gyorsan. A testem megváltozott. Átváltozott. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, vagy mivé lettem. De tudom, hogy többé már nem vagyok ugyanaz az ember. Emlékszem arra a végzetes éjszakára, amikor mindez elkezdődött. A Carnegie Hallban. A randevúm Jonah-val. És akkor … a szünetben. Táplálkoztam? Megöltem valakit? Még mindig nem emlékszem. Csak azt tudom, amit nekem mondtak. Tudom, hogy tettem valamit az éjjel, de az egész elmosódott az elmémben. Bármit is csináltam, még mindig nem tudtam kiheverni, amit elkövettem. Soha nem akartam bántani senkit. A következő napon éreztem a változást magamon. Határozottan erősebb és gyorsabb lettem, és érzékenyebb lettem a fényre. Éreztem dolgokat is. Az állatok furcsán viselkedtek körülöttem, és éreztem, hogy magam is furcsán viselkedek körülöttük. És ott volt anya. Azt mondta, hogy ő nem az igazi anyám; aztán a vámpírok megölték, azok, akik engem is üldöztek. Sosem akartam volna, hogy ez történjen vele. Még mindig úgy érzem, hogy az én hibám. De ahogy minden mással, ezzel sem tudtam mit kezdeni. Csak arra tudtam figyelni, ami előttem volt, amit kezelni tudtam. És ott volt az, amikor elkaptak. Azok a rémisztő vámpírok. És aztán a megmenekülésem. Caleb. Biztos vagyok benne, hogy nélküle már megöltek volna. Vagy még rosszabb. Caleb klánja. A népe. Annyira más. De vámpírok, úgyhogy mindegy. Területi törekvések. Féltékenység. Gyanúsítás. Kivetettek engemet maguk közül, és Calebnek sem adtak sok választási lehetőséget. De ő döntött. Mindennek ellenére engem választott. Aztán újra megmentett. Mindent kockára tett értem. Ezért kedvelem őt. Jobban, mint azt valaha is gondolná. Viszonoznom kell neki a segítséget. Azt hiszi, én vagyok az Egyetlen, valamiféle vámpír messiás, vagy micsoda. Meg van róla győződve, hogy én fogom őt elvezetni valamilyen elveszett kardhoz, ami megállítja a vámpírháborút, és mindenkit megment. Én, személy szerint nem hiszem. A saját népe sem hiszi el. De tudom, hogy csak ennyije maradt, és most ez jelenti a világot a számára. Mindent kockára tett értem, ezért az a legkevesebb, hogy megteszem, amit csak lehet. Számomra ez még csak nem is a kardról szól. Csak nem akarom, hogy elmenni lássam. Így hát megteszem, amit csak tudok. Egyébként, mindig is meg akartam találni az apámat. Tudni akarom, hogy ki is ő valójában. Ki vagyok én valójában. Még ha tényleg félig vámpír, félig ember, vagy akármi is vagyok. Szükségem van a válaszokra. Ha mást nem is, de azt tudnom kell, hogy mivé válok… * – Caitlin? Kábultan nézett fel Calebre, aki a kezét gyengéden a lány vállára helyezve állt felette. Mosolygott. – Azt hiszem, elaludtál – mondta. Caitlin körülnézett, majd látva a nyitott naplóját az ölében, gyorsan összecsapta azt. Érezte, hogy elpirul. Remélte, hogy Caleb nem olvasott bele a naplójába. Főleg, hogy nem olvasott a vele kapcsolatos érzéseiről. Felült, és megdörgölte a szemét. Még mindig éjszaka volt, és a tűz még égett, bár leginkább már csak parázslott. Caleb szintén csak most ébredhetett fel. Azon tűnődött, hogy milyen sokáig aludhatott. – Sajnálom – mondta. – Már napok óta nem aludtam. Caleb újra elmosolyodott. Odament a tűzhöz, és rádobott még néhány fát. A hasábok ropogtak és sziszegtek, ahogy a tűz feléledt. Caitlin érezte, ahogy a meleg újra eléri a lábát. Ahogy Caleb ott állt a tüzet bámulva, mosolya lassan elhalványult, mintha elveszne a gondolataiban. Miközben belenézett a lángokba, az arcát megvilágította a meleg fény, amitől még vonzóbb volt. Nagy, világosbarna szeme tágra nyílt, és ahogy a lány nézte, a szeme színe világoszöldre változott. Caitlin kihúzta magát ültében. Megint kortyolt a vörösborból, s az ital jólesően felmelegítette. Jó ideje nem evett, ezért az alkohol egyből a fejébe szállt. Látta, hogy a másik műanyag pohár is ott van, és eszébe jutott a jó modor. – Önthetek egy kicsit? – kérdezte. – Vagyis, úgy értem, nem tudom, iszol-e… – tette hozzá egy kicsit idegesen. Caleb nevetett. – Igen, a vámpírok is isznak bort – mondta mosolyogva, és odament megfogni a poharat, amíg a lány töltött bele. Caitlin meglepődött. Nem a szavaktól, hanem a nevetéstől. Lágy volt, elegáns, és simán beleolvadt a szobába. Mint minden más, ez is titokzatos volt körülötte. Miközben a poharat a szájához emelte, a férfi szemébe nézett, remélve, hogy a férfi is belenéz az ő szemébe. Úgy tett. Aztán mindketten egyszerre fordították el tekintetüket. Caitlin érezte, hogy szíve gyorsabban ver. Caleb visszament a helyére, a szénabálára, hátradőlt, és a lányt nézte. Most úgy tűnt, hogy ő tanulmányozza őt. A lány ettől feszélyezve érezte magát. Önkéntelenül is végigszaladt a keze a ruháján, és azt kívánta, bárcsak volna rajta valami csinosabb holmi. Az elméje száguldott, megpróbálta felidézni, mi az, amit felvett. Valahol útközben – már nem tudott visszaemlékezni, hogy hol – megálltak egy-egy rövid ideig néhány városban, és valahol bement az egyetlen boltba – az Üdvhadsereg boltjába –, ami nyitva volt, és talált egy váltás ruhát. Rémülten nézett le a ruhájára, és alig ismerte fel önmagát. Egy szakadt, kopott farmert viselt, egy számára is túl nagy cipőt, és egy pulóvert a póló felett. Ezen felül, van egy borsólila kabátja, amiről egy gomb hiányzik, és szintén túl nagy rajta. De legalább meleg. És most éppen erre volt szüksége. Egy kicsit szégyellte a ruháját. Miért kell, hogy Caleb így lássa? Ilyen az ő szerencséje; első alkalommal találkozik egy férfivel, akit igazán kedvel, és még csak esélye sincs, hogy rendbe szedje magát. Nem volt fürdőhelyiség a pajtában, és még ha lett volna is, még smink sem volt nála. Zavarában elfordította róla a tekintetét. – Sokáig aludtam? – kérdezte Caitlin. – Nem hiszem. Magamtól ébredtem fel – mondta Caleb hátradőlve, kezét átfuttatva a haján. – Én korán táplálkoztam ma este. Ez kifogott rajtam. Caitlin a férfire nézett. – Magyarázd el nekem – kérte. A férfi kérdőn nézett rá. – A táplálkozást – tette hozzá a lány. – Mint például, hogyan működik? Te … embereket ölsz? – Nem, soha – mondta. A helyiségre csend borult, ahogy Caleb összeszedte a gondolatait. – Mint minden a vámpírfajban, ez is bonyolult – mondta. – Attól függ, hogy milyen típusú vámpír vagy, és melyik klánba tartozol. Az esetemben, én csak állatokból táplálkozom. Szarvasból, többnyire. Ezek túlnépesedett állatok, és egyébként is, az emberek szintén vadásznak rájuk, még csak nem is az evés miatt. Az arckifejezése komorrá változott. – De más klánok nem ilyen kegyesek. Ők embereken élnek. Általában nemkívánatosakon. – Nemkívánatos embereken? – Hajléktalanok, elhagyatottak, prostituáltak … azok, akiket nem vesznek észre, ha eltűnnek. Így ment ez mindig is. Nem akarják felhívni a figyelmet a fajra. Ezért tartjuk úgy, hogy a klánom – az én vámpírfajtám – egy tiszta vérű, míg más fajták tisztátalanok. Amiből táplálkozol … annak az energiája jár át téged. Caitlin csak ült, és gondolkodott. – És mi van velem? – kérdezte. Caleb értetlenül nézett rá. – Miért akarok néha táplálkozni, máskor pedig nem? A férfi összevonta szemöldökét. – Nem tudom biztosan. Számodra más a helyzet. Te egy félvér vagy. Ez egy nagyon ritka dolog… Csak azt tudom, hogy most jött el a te időd. Mások, egyik napról a másikra változnak át. Számodra ez egy folyamat. Időbe telhet, hogy elrendeződjön benned, hogy átmenj azokon a változásokon, amiken át kell esned. Caitlin visszagondolt, és eszébe jutott az éhségérzete, ahogyan az úrrá lett rajta a semmiből. Hogy nem tudott semmi másra sem gondolni, csak a táplálkozásra. Szörnyű volt. Félt, hogy újra megtörténik. – De honnan tudhatom, hogy mikor fog újra megtörténni? Caleb ránézett. – Nem tudhatod. – De soha nem akarok embert ölni – mondta. – Soha. – Nem kell. Táplálkozz az állatokból. – De mi van, ha ez történik, és én valahol rossz helyen vagyok? – Meg kell tanulnod irányítani. Csak gyakorlat kérdése. És akaraterő. Ez nem könnyű. De lehetséges. Irányítható. Ez az, amin minden vámpír keresztülmegy. Caitlin azon gondolkodott, milyen lehet elfogni egy állatot, és táplálkozni belőle. Tudta, hogy már gyorsabb, mint valaha is volt, de nem tudta, hogy eléggé gyors-e. És azt sem tudná, hogy mit csináljon, ha éppenséggel elkapna egy szarvast. A férfira nézett. – Megtanítasz engem? – kérdezte őt reménykedve. – A táplálkozás szent dolog a mi fajunkban. Ez mindig egyedül történik – mondta halkan és bocsánatkérően. – Kivéve… Elhallgatott. – Kivéve? – kérdezte Caitlin. – A házassági szertartást. Ami összeköti a férjet és a feleséget. A férfi félrefordult, és a lány látta, hogy arckifejezése megváltozik. Érezte amint a vér az arcába tolult, és hirtelen nagyon melege lett. Nem faggatta tovább. Most nem volt éhségérzete, és tudta mit kell tennie, ha rátör. Remélte, hogy akkor majd mellette lesz. Különben is, valahol mélyen, nem is igazán érdekelte a táplálkozás, sem a vámpírok, sem a kard, egyáltalán semmi. Valójában csak róla akart tudni. Vagyis, hogy igazából, hogyan is érez iránta. Olyan sok mindent akart tőle megkérdezni. Miért tettél mindent kockára értem? Csak azért, hogy megtaláld a kardot? Vagy valami másért? Ha megtaláltad a kardod, akkor is velem maradsz? Annak ellenére, hogy a kapcsolat tiltott az emberrel, mégis átlépnéd a határt miattam? De félt feltenni ezeket a kérdéseket. Ezért inkább, csak annyit mondott: – Remélem, megtaláljuk a kardod. Béna, gondolta magáról. Ez volt a legtöbb? Nem tudnád végre venni a bátorságot, és kimondani azt, amire gondolsz? De a férfi energiája túl erős volt, és amikor ő körülötte volt, megnehezítette, hogy tisztán gondolkodjon. – Ahogy én is – felelte. – Ez nem egy átlagos fegyver. Ez egy, a fajtánk által évszázadok óta áhított tárgy. Úgy hírlik, hogy ez a török kard a legnemesebb példány, amit valaha készítettek egy olyan fémből, ami megöl minden vámpírt. Ezzel, mi legyőzhetetlenek lennénk. Nélküle… Elhallgatott, láthatóan már a következmények elhangzásától is tartott. Caitlin azt kívánta, bárcsak itt lenne Sam, és segítene elvezetni őket az apjához. Újra végigtekintett a pajtán, de semmilyen friss nyomát sem látta az öccsének. Megint azt kívánta, hogy bárcsak ne vesztette volna el a telefonját az úton. Sokkal könnyebbé tenné az életét. – Sam mindig itt lógott – mondta. – Biztos voltam benne, hogy itt lesz. Tudom, hogy visszajött ebbe a városba – ebben biztos vagyok. Sehova máshova nem menne. Holnap majd elmegyünk az iskolába, és beszélek a barátaimmal. Akkor majd kiderül. Caleb bólintott. – Azt hiszed, tudja, hol az apád? – kérdezte. – Én … nem tudom – felelte. – De tudom, hogy ő sokkal többet tud róla, mint én. Örökké megpróbálta megtalálni őt. Ha bárki tud valamit, akkor ő, az. Caitlin visszagondolt azokra az időkre, amikor Sam mindig kereste az apját; mutatta az új nyomokat, majd rendre csalódott bennük. Egész éjszakákon át a lány ágyának szélén üldögélt. A vágya, hogy megtalálja az apjukat olyan elsöprő volt, mintha egy élő dolog lett volna a bensőjében. A lány is érezte ezt, de nem annyira, mint ő. Bizonyos szempontból, Sam csalódottságát nehezebb volt végignéznie. Caitlin az elcseszett gyermekkorukra gondolt, hogy mi mindent elmulasztottak, és hirtelen elöntötték az érzések. Egy könnycsepp formálódott a szeme sarkában, de zavarában gyorsan letörölte, remélve, hogy Caleb nem látta. Pedig látta. Már régóta őt figyelte. A férfi lassan felkelt, és leült mellé. Olyan közel volt, hogy szinte érezte az energiáját. Erőteljes volt. A szíve hevesebben kezdett el verni. Caleb gyengéden átfuttatta az ujjait a lány haján, helyreigazítván néhány kósza tincset a homlokán. Aztán végigsimította kezét a szeme sarkán, majd le az arcán. Caitlin a padlót bámulta, mintha a deszkák repedéseit vizsgálná, pedig csak félt a férfi szemébe nézni. Érezte az ő átható tekintetét. – Ne aggódj – mondta Caleb, és a lágy, mély hangja egyszeriben teljesen megnyugtatta a lányt. – Meg fogjuk találni az apád. Együtt megtaláljuk. De nem ez volt az, amiért aggódott. Miatta aggódott. Caleb miatt. Hogy mikor hagyja el őt. Ha szembefordult volna vele, most azon gondolkodna, hogy vajon megcsókolja-e őt. Majd’ meghalt, hogy érezze az ajkai érintését. De félt odafordítani a fejét. Mintha órák teltek volna el mire összeszedte a bátorságát, hogy odaforduljon. De addigra Caleb már elfordult. Hátával a szénabálának támaszkodva, a tűz fényével megvilágítva, szelíd mosollyal az arcán aludt el. Caitlin közelebb csúszott hozzá és hátradőlt, a feje csak centikre volt Caleb vállától. Csaknem összeértek. És ez majdnem elég volt neki.