„FOGADD RÉSZVÉTEMET”
A csengő csak éppen megnyikkant az ujja alatt. Talán meg se hallották, s akkor visszafordulhat… Míg ebben reménykedett, léptek hallatszottak belülről. Önkéntelenül eligazította gyászfátyolát és vonásait is, melyek ugyanolyan lefelé omlók, borúsak lettek, mintha a fátyol az arcából nőtt volna ki, mintha a bágyadt áll, a könnyben úszó orr, az alig pillogó szemek táplálnák azt a hosszú, lengő valamit, mely sötéten körülfogta.
Az özvegy már jött elé, s ez kissé meglepte. Úgy képzelte, hogy az özvegy az öblös karosszékben fog ülni, ő lehajol hozzá s megöleli. Nem szól egy szót sem, csak megöleli... Most hogy kezdjen hozzá? Jobb lett volna a lépcsőről visszafordulni, s átgondolni, mit mondhat neki. Valami olyasmit kellene mondani, amely nem hasonlít semmiféle részvétnyilvá
