EGYSZER ELKÉSNI A stúdió ajtaja becsukódott mögöttem, még hallottam, hogy Ürményi megkérdi: Zsóka? – Elment a zajokért. Csakugyan a zajokért siettem, s néhány perc múlva kerek bádogdobozban vittem a vonatkattogást, a pályaudvari forgatagot. A rendezői fülkében éppen visszafelé csavargatták a magnetofon korongját, melyből kotkodácsoló hangok törtek elő. – Innen vesszük fel újra! – Ürményi felemelte a kezét. Az üvegfal mögött a színésznő zokogni kezdett. – Megállni! Ne zokogj bele a mikrofonba! Távolabb! Még távolabb! Na, még egyszer! Amikor intek, akkor... A színésznő két lépést hátrált, s szemöldökével kérdi, zokoghat-e már. Én meg ráeresztem a vonatkattogást. – Hatra készen leszünk? – kérdem, s Ürményi pirulát lök a szájába. – Meg kell itt veszni – jelenti ki nyugodtan. – Sírni s