Chapter 3
1564 Words
EGY SZÁL PIROS RÓZSA
Emmi éjszaka kapta a hírt, hogy a férje. Móri Gergely, a színház öltözőjében megmérgezte magát. Álmából riasztotta fel a telefon. Mi van Gergővel? Már megint mit felejtett otthon? Mit küldjön utána? Igen, érti... Hogyan?… Öngyilkos lett?!
Letette a kagylót, az ablakhoz állt. Várta haza Gergőt. Mert minden, ami eddig Gergővel történt, a játékkal függött össze, szerepléssel. Pihenni sem tudott igazán, a pihenés is hozzátartozott valamiképpen a játékhoz. Akkor éppen azt játszotta: pihenek!
Mit akar már megint? Öngyilkos lett... Jó, jó, de mire készül? – gondolta szorongva, mert megviselte idegeit a férje melletti örökös szolgálat. Álmában is törődni kellett vele, fogmosás közben is. Valamit mégiscsak akar ezzel az izével... ezzel az öngyilkossággal. De mért nem szólt neki? Amikor arra kérte, hogy mondja le nevében a szabadtéri szereplést, intézze el a francia vízumot, Írasson fel az orvossal Bé tizenkettőt, vegyen a bizományiban egy pepita zakót...
Emmi még akkor sem hitte el, hogy Gergő meghalt, amikor a rendőrség embereivel meg a temetkezési vállalat alkalmazottaival tárgyalt. Minden úgy tűnt neki, mint valami különleges megbízatás, mellyel éppen Gergő bízta meg, aki mellett megszokta a különleges megbízatásokat, s mindazt az izgalmat, felelősséget, ami ezzel járt. Mert valahányszor új szerepre készült Gergő, a legváratlanabb kívánságokkal állt elő, a legképtelenebb ötletekkel, melyeket neki kellett megvalósítani. A rendelkező próbáktól kezdve, a bemutatót követő bankettig egyedül csak neki hitt, benne bízott. Ez a fárasztó bizalom megedzette. Semmin sem csodálkozott már, semmi se hökkentette meg.
Lánykorában egy álmos vidéki városkában élt az anyjával, s csupán az őszi nagytakarítás és a tánccal egybekötött műsoros esték hoztak némi változatosságot életébe. Mígnem egy tavaszi délután csődületet pillantott meg a piactéren, s a csődület közepén egy ismeretlen férfit, akit épp akkor taszigáltak egy rabszállító autóba. Emmi átvágott a tömegen, félrelökte az útjában állókat, a járási orvost sem kímélve, aki minden disznóöléskor kóstolót küldött nekik.
– Mit követett el? – kérdezte rémülten, mert az ismeretlennek olyan szeme volt, amilyennel álmukban találkoznak a lányok, amikor már annyira átforrósodott a párnájuk, hogy meg kell fordítani. – Mit követett el?! – Tiltakozva felemelte a karját, melyet egy fürge kis ember megragadott.
– Belelép a képbe! – rivallt rá, és pipacsvörösen hátranyomta. – Nem látja, hogy filmezünk?
Nem, Emmi nem látta. Semmit se látott. Sem a reflektorokat, sem a felvevőgépet. Bódultan bámulta az ismeretlen férfit, akinek selyempapírt gyűrtek a gallérjába és vigyázva átpúderezték az orrát.
Maga sem tudja, hogy történt, egy hét múlva a felesége lett. Gyakran támadt az az érzése, hogy a fürge kis ember ismét rárivall: „nem látja, hogy filmezünk?” S új gépállásba állítja a lámpákat, ő meg csendesen visszamegy az óvodába, a gondjaira bízott gyerekekhez, s „A vidám kis traktoros” dalára tanítja őket, s le-fel gombolgatja a nadrágjukat.
Végül is el kellett hinnie: Móri Gergely beleszeretett. Ahogy ő fogalmazta meg: az üde gyámoltalanságáért szeretett bele, a megható tájékozatlanságáért.
– Emmike, hogy is volt?... A szememből látta, hogy ártatlan vagyok... Meg akart menteni a drága… Hallgassátok csak... no, mondd el, cica…
És Emmi elmondta. Elmondta Gergő kollégáinak, fogorvosának, a filmfőosztály vezetőjének, a maszkmesternek és egy színházi lap munkatársának. Annyiszor mondta el, ahányszor csak Gergő kívánta. Észrevétlenül alakult a történet, aszerint, hogy kinek mesélte. Üde gyámoltalansága eközben kivirágzott attól a tévedhetetlen szimattól, amely táplálta. Megható tájékozatlansága egy iránytű pontosságával működött.
A szerelem néha csodákra képes!
Ha Móri Gergely történetesen béna lett volna, Emmi szerelme erőt sugároz sorvadt izmaiba. De Móri Gergely drámai színész volt. S így Emmi szerelmének tágabb tere nyílt, hogy csodákat vigyen véghez.
Eltökélt ártatlansággal intézte Gergő ügyeit, „jaj, én nem értek hozzá!” arccal. Minden, amit tett, gondolt, Gergőért történt, önmagával már csak köszönő viszonyban volt. Az is megesett, hogy szórakozottságot mímelve, elfordította a fejét. Nem akarta észrevenni magát.
Egész nap csengett a telefon, berregett a csengő, az emberek egymásnak adták a kilincset. Emmi figyelmesen hallgatta, mit beszélnek körülötte. Többen a büfében látták Gergőt, sajtot evett zöldpaprikával. Nem látszott rajta semmi izgalom. Valaki megjegyezte, hogy Emmi bámulatra méltóan viselkedik, valóságos hős! Voltak, akik suttogtak. Egy újságíró arról kezdett beszélni, hogy egy idő óta szegény Gergő…
Emmi a „szegény” szónál elvesztette a fonalat. Mégiscsak történt valami... Azt még mindig nem hitte, hogy öngyilkos lett. Erre semmi szüksége. Mit akart volna elérni vele? Gergő tudta, hogy csak szólnia kell, s ő mindent elintéz. Elintéz, keresztülhajszol, kikönyörög.
„Szegény”... Hát ne vállaljon annyi mindent! Hisz élni sem ér rá.
– Mikor lesz a temetés?
Mindjárt kocsit küldenek Gergőért. Tíz órára szól a diszpozíció, gondolta.
– A színházra már kitűzték a fekete zászlót. Megtölti a termoszt feketével, beviszi az öltözőbe. Egy ilyen veszett napon, amikor filmezik s este fellép… Tizenhat, tizennyolc, húsz. Emmi párosával számolt. Ötvennél belép Gergő, zsebre gyűri nyakkendőjét, a torkára mutat, hogy be van rekedve…
Ismeri minden mozdulatát, minden szavát. Azt is, amit nem mond ki. Huszonkettő, huszonnégy, huszonhat...
– Jaj nekem! – hallatszik kintről, s egy dunnatestű kis öregasszony dűl be az ajtón.
Huszonnyolc, harminc, harminckettő… Nem is jó egy embert ennyire ismerni.
Az öregasszony az arcába kiáltja: – Jaj nekem!
Üljön le mama. Gergő tanul. Tudja milyen őrült, amikor tanul, akarja mondani, mert többnyire ezzel fogadja. Mama rendszerint rosszkor jön.
– Jaj nekem! Ilyet megérni!
– Mama drága…
– Melyik ruhát vigyem festetni? – kérdi súgva Gizi, a háztartási alkalmazott és orrába szívja könnyeit.
– Mindegy, egészen mindegy. Talán a kék santungot – mondja Emmi, és tovább számol: negyvenhat, negyvennyolc. Az ötvenes számnál megtorpan. Gergő, most már elég legyen! Hagyd abba! Nincsenek kötélből az idegeim! Hagyd abba, kérlek.
Gizi megáll a díványa mellett. – Az a baj, hogy nem tetszik tudni sírni.
– Nem, nem sírok. Mert ha én élek, ő is él.
– Jaj nekem! – nyögte a mama.
– Hallom, hogy a sírnál a miniszter is fog beszélni. Az, akinek tepertős pogácsát sütöttünk – nyomkodja a szemét Gizi. – A halál mégiscsak halál – jegyzi meg szigorúan. – A nagysága befekszik az ágyba, a művész urat meg a földbe dugják.
Biztos Füredi is beszél a sírnál, gondolja Emmi. Képes rá! Gergő dühöngene, ha egy ilyen ripacs… közönséges ripacs. – Könny futja el a szemét. Nem fogja tűrni, hogy Füredi beszéljen!
Fülére húzza a takarót, de azon keresztül is hallja Gizit.
– Tessék kimenni a ravatalozóba. Akit a legjobban szeretett... az úgy szokás… egy szál piros rózsát tesz a szívére.
A mama abbahagyja a nyöszörgést. – Egy szál rózsát – mondja bedugult hangon.
– Az igazi szerelem rózsáját – folytatja Gizi. – Attól megjön a sírás is. Telefonáljak a virágüzletbe? El is ugorhatok érte. Mokkacukrot is kell venni. Kenyerünk sincs idehaza. Tessék pénzt adni. Homlokon kell csókolni, s szívére tenni a piros rózsát. Tessék egy százast adni, majd elszámolok.
Emmi belépett a temető kovácsolt vaskapuján. Gizi még hátramaradt, gyorsan elmagyarázta a taxisofőrnek, hogy csak tizenkettőkor van a temetés, az asszony azért jött ki ilyen jókor reggel, hogy búcsút vegyen a férjétől, mert csuda egy szerelem volt, ilyet manapság nem is látni, na, Isten áldja!
És siet Emmi után, szemrehányóan szaporázza lépteit, sehogy sem tetszik neki ez a tempó! Temetőben roskadozva szoktak járni, vonszolva a lábakat, nem pedig úgy, mint az ő asszonya!
– Tessék belém karolni – és nyújtja a karját, abban a reményben, hogy egyszer mégis rájön a gyengeség.
De Emmi elhárítja a karját. Máskor is vitt virágot Gergőnek, most is visz. Az öltözőben is csak azt a néhány szál virágot tűrte, amit ő tett az asztalára. A kosarakat, cserepeket másnap féláron adta vissza az üzletnek. Az Othello alakításért kapott fehérorgona fát – egy külföldi énekesnő küldte – hajszárítógépre cserélte el.
Emmi elmosolyodik.
Tisztára megháborodott, gondolja Gizi, s a torkát reszeli, frissen vasalt zsebkendőjét ropogtatja, felkészül a sírásra.
Ma temetjük, mondja magában Emmi, de semmi megrendülést nem érez. Mintha csak Gergőnek újságolná: ma temetünk. Te ne gyere ki. Mért ácsorognál óraszámra. Majd én képvisellek.
A fekete drapériával bevont ravatalozó előtt megáll. Figyelmesen betűzgeti a gyászjelentést. Így még nem látta a Gergő nevét, hogy Móri Gergely, színművész, a Nemzeti Színház tagja, tragikus hirtelenséggel…
A sorok elfutnak a szeme előtt. Jó lenne annak a kőangyalnak a lábához ülni, süttetni magát a nappal. Gergő itt nyugodtan tanulhatna. Nincs telefon, nem keresi az altiszt, a kézbesítő…
Ezt a ma délelőttöt még el kell viselni. A rengeteg embert, a gyászbeszédeket. Micsoda tömeg lesz itt! Ellepik az utakat, a sírok között tolonganak, a letört ujjú, rokkant angyaloknak dűlnek, és arról beszélgetnek, milyen csapnivaló volt a tegnapi előadás. Gergő csak maradjon otthon, majd ő mindent elmesél neki.
– Nagysága kérem… ne tessék félni. – Gizi megfogja a könyökét.
Mitől félne… Ha egyszer így szokás. Mama is mondta, Gizi is és Dongáné, a súgónő… Hogy akit legjobban szeretett, egy szál rózsát, égőpirosat... Itt a rózsa!
Egyenes léptekkel indul a ravatalhoz, magasra tartva a rózsát, mintha integetne: itt vagyok!
Igen, ez Gergő… A finom, kihegyezett arcával, kaján félmosolyával. Gergő, ugye, csak játszol? Senkinek sem szólok… De őrültség, amit csinálsz, figyelmeztetlek. Figyelmeztetlek Gergő! Hallgass rám, szívem. Én mindent úgy teszek, ahogy akarod, de rémes alak vagy…
Lehajtotta a szemfedőt.
Furcsa, nyekkenő hang szaladt ki a torkából, mintha valami eltört volna benne.
Gergő melle tele volt rózsákkal. Nyaktól egész derékig rózsák borították. Égővörösek, lilába játszók, gyengéd-pirosak. Húsos szirmúak és alig pattanó bimbók. Szálanként hozhatták őket, mindegyik más volt, ahány, annyiféle.
Mi ez? Micsoda titok? Ki ez az ember?!
Emmi dermedt ujjakkal körözött a rózsapáncél fölött. Helyet keresett a rózsájának. S mert nem talált, habozva Gergő zsebébe dugta.
Meghalt, hasított belé. Igazán… igazán meghalt!!
Kiborult belőle a sírás. Hosszan húzósan sírt, mintha soha nem akarná abbahagyni…
- Writer
