A stúdió ajtaja becsukódott mögöttem, még hallottam, hogy Ürményi megkérdi: Zsóka?
– Elment a zajokért.
Csakugyan a zajokért siettem, s néhány perc múlva kerek bádogdobozban vittem a vonatkattogást, a pályaudvari forgatagot. A rendezői fülkében éppen visszafelé csavargatták a magnetofon korongját, melyből kotkodácsoló hangok törtek elő.
– Innen vesszük fel újra! – Ürményi felemelte a kezét.
Az üvegfal mögött a színésznő zokogni kezdett.
– Megállni! Ne zokogjon a mikrofonba! Távolabb! Még távolabb! Na, még egyszer! Amikor intek, akkor…
A színésznő két lépést hátrált, s szemöldökével kérdi, zokoghat-e már. Én meg ráeresztem a vonatkattogást.
– Hatra készen leszünk? – kérdem, s Ürményi pirulát lök a szájába.
– Meg kell itt veszni – jelenti ki nyugodtan. – Sírni se tud. Úgy sír, mint e
