Abbáziái tartózkodásom negyedik napján elfogott a magány. Valósággal rám zúdult, összelapított. Szűkülő hangon figyelmeztetett, hogy hiába vegyülök el a kavargó tömegben, egyedül vagyok, senkihez sem tartozom, senki sem tartozik hozzám. Ott jártam a pálmafák alatt, magnóliák virítottak a fejem fölött, előttem a tenger csillámló tükre… De mert senkivel sem oszthattam meg örömömet, mindez úgy tűnt, mint egy színes levonókép, melyet egy kis nyállal le lehet dörzsölni. Már azon töprengtem, nem lenne-e okosabb összepakolni, hazaszökni. Otthon majd baráti körben vágyódom mind az után, amit most sietve el akarok hagyni. Számoltam a napokat, mikor cserélhetem fel a csodálatos pálmafákat hazai jegenyékkel, az Adriát a Balatonnal, melynek partján lelkesen mesélhetek a tengerről. Ebben a percben lépe
