A kassai diákok

Chapter 2

FERI ELINDUL…

Morzsa Feri kabátujjával törülte le homlokáról a verejtéket. Ki hitte volna, hogy ilyen forróság szakad a nyakába? Hajnalban szemerkélt s a konyha nyitott ablakán befújt egy kis szellő, nem is fújt, inkább csak úgy besóhajtott, nem vette észre senki más, csak ő… Ő is csak azért, mert sehogysem jött álom a szemére, minden rezdülésre, minden nyikkanásra felfülelt, alig várta már, hogy reggel legyen! Amikor útnak indult, az udvar tócsái megteltek a nap aranyos fényével, s a csirkék vékonyka lábnyomai alig-alig látszottak a megszikkadt földön. Az orgonabokorról ekkor hussant fel egy kis madár, széttárta szárnyait és bele egyenesen a kékségbe!

Ha ő is meglebbenthetné kabátja ujját és repülhetne Kassára! Ezüst légáramlat vinné, s ő csak kormányozna a fejével, hogy sehol el ne akadjon, azt igen! Az neki való lenne!

– Te Feri, akarsz a szekérre kapaszkodni? – kérdi tőle a keresztapja, mert ő is Kassára készül. Hetek óta erről beszél, hogy ő bizony befogat a „Magyar napra”, nem sajnálja se a kőtséget, se a fáradságot!

– Ugorj a kosárülésbe – nógatja szelíd hátba veréssel, de Feri se szó, se beszéd, eliramodik, még fel is szökken, mint az a kis madár, s egy pillanatra úgy érzi, hogy valami üde szél felfelé repíti! Talpa alig érinti a földet, pedig jól megtermett zömök gyerek, de most az öröm pehellyé könnyíti! Végigrohan a mezőkön, édes szagok csimpaszkodnak az orrába, véle rohannak tovább…

Az egyik kanyarodóban a keresztapja szekerét látja feltűnni, jól meg van púpozva emberekkel… Boldogság feszegeti a mellét, hogy nem tartott velük… Jó így egyedül, amikor annyi minden zsibong benne… Szíve, feje, torka tele van várakozással.

„Magyar nap” Kassán! Ma leplezik le Rákóczi emlékművét. Egy pillanatra megállott. Nekidűlt egy almafának, mely csakúgy roskadozott a dús terméstől. Most nem nyúlt utána, hogy hersegve beleharapjon. Behunyta a szemét, mintha napfény vakítaná. Pedig a nap tűző sugara még nem bökte át a fa lombjait, de Ferit megint az a fényesség borította el, mint mindig, ha a Nagy Fejedelem alakja felrévlett benne… Isten a megmondhatója, honnan jött ez a fényesség! De szemlehúnyva nagyokat kellett lélegzenie. .. Ó, mindent tudott ő már Rákóczi Ferencről, pedig az iskolában alig öt sort tanultak róla. De a Koltay Jancsi bátyja, aki ezidén kerül nyolcadikba, egész könyvtárra valót tudott mesélni…

„Magyar nap” Nem győzte dicsérni magát, hogy gyalogszerrel teszi meg az utat. Úgy illik, hogy fáradságot tűrjön a Nagy Fejedelemért, ha már másképp nem tudja kimutatni, hogy mit érez iránta… Újra nekieredt, azzal az elhatározással, hogy nem is keresi a jó utat, a leggöröngyösebbet választja. Még az árokparti csalánba is belegázolt, két kézzel csapkodta, lábbal tapodta a csípős leveleket. A nap most már egyenes, tűző sugárral szurkálta a feje búbját, peckes izzadságbajuszt növesztett az orra alá, beleharapott a nyakába… Szőke haja csomósan tapadt a homlokára, hiába próbálta felfelé fújni, egy szál se lebbent meg. Mintha csizmadia nagybátyja csirizelte volna oda… Már a kiskabátja gombján motozott, mi lenne, ha ledobná? … De aztán eszébe jutott, hogy ő nemcsak fáradni, de szenvedni is akar és eddig még mákszemnyit se szenvedett! … Pirosra főtt arccal szaladt tovább, szinte jólesett, hogy mind gyorsabban lüktet a szíve, a nyelve meg olyan száraz, mintha fadarabot forgatna a szájában… Ha elmondaná Koltay Jancsinak, hogy ő csak azért nem vitette magát szekéren, mert adni akart valamit! Koszorút nem vihet az emlékmű alá, az édesanyja utolsó szálig behordta a virágot, ami a kis kertjükben termett; eladta a kassai piacon, hogy együtt legyen a pénz, ha iratkozni viszi őket… Vasúti bérletet is kell váltani ősszel, hogy tudna különben iskolába járni? Csak ennyi az ő áldozata, ez a kis fáradság, vesződség gidres-gödrös úttal, perzselő hőséggel, vastag porfelhővel, amit az arra haladó gépkocsik prüszkölnek az arcába…

Lihegnek a lovak is, merő víz a hátuk, hiába cserdít közéjük a kocsis, nem gyorsítják az iramot, mert a meleg úgy nehezedik rájuk, mint valami nehéz pokróc… Csak ő lépeget egyenletesen, még számol is magában, nehogy ellankadjon: egy-kettő, egy-kettő…

Azért, mikor az erdőbe ér, önkénytelenül felsóhajt. Jó hűvös az erdő, akárcsak Koltayék lefüggönyözött szobája… Mintha az égből zsalukat engedtek volna le, élő zsalukat, zöld lombokból… Kint főtt a világ, de itt semmit se érezni abból, mert a fák bozontos üstöke összehajolva védekezik a napfény heves ostroma ellen.

Hej de szereti ő ezt a kis erdőt! Minden bokrot, minden cserjét ismer, minden fűszálat magáénak tud benne… Pedig egyszer felosztották Koltay Jancsival az erdőt, Pákh Pista kapta a virágokat, hogy a nővéreit minden nap bokrétával lássa el, mert azok olyan takarosak, hogy virággal kell kezdeniök a napot. Jancsi az állatokat kérte magának, néki már magas rangja volt a cserkészeknél, s úgy gondolta, ha az állatokat kéri, bőven lesz alkalma jót tenni velük. Mert Jancsi nagyon ügyelt rá, hogy mindennap valami jótettet vigyen véghez, sőt azt határozta el, hogy jótetteinek számát naponta háromra emeli. E célból összegyűjtötte a környék valamennyi kóbor kutyáját, s mint apátlan-anyátlan árvákat hazavitte őket. Ez volt az első jótett. Ha aztán az édesanyja keservesen panaszkodott, hogy éjjelente nem bír aludni az éktelen ugatástól, szűköléstől, Jancsi szavát adta, hogy megszabadítja a házat tőlük. Ez volt a második jótett. A harmadik pedig az, hogy szegény állatoknak visszaadta szabadságát! Sokáig gyűjtögette Jancsi ilyenformán a jótetteket, míg végre rajparancsnok bátyja rápirított, hogy ideje lenne már valami igazi jót cselekedni! Kihozni valakit az égő házból, vagy sebes örvényből kiszabadítani egy fuldoklót… Sajnos, soha nem volt a közelben megmentenivaló ember, így Jancsi továbbra is megmaradt az állatvédelem mellett, s remélte, az erdőben bőven lesz őz, nyúl, vagy legalább is mókus, s ezeknek védelmezésével megnyugtathatja cserkész-lelkiismeretét. Ki tehet róla, hogy csak fényeszöld gyíkocskák akadtak, riadt harkályok, csipogó madarak?… Hiába próbálta védő tenyere alá simítani, elérhetetlen magasságokban lebegtek, s Jancsi élethű csicsergése se tévesztette meg őket…

Jozsó, a Smutnyék Jozsója, szakértő szemmel vizsgálgatta a bokrokat, hogy melyik ágacska alkalmas sípfaragásra. Mert Jozsó olyan bánatosszépen tudott furulyázni, hogy a levelek összehajoltak és zizegve, susogva utána dúdolták a dallamot… Nem tudni honnét hozta Jozsó ezt a furulyázási kedvet, ő azt állítja, hogy az árvái havasokból, ahol a nagyapja pásztor volt és így terelte össze a nyájat. Jozsó gyakran látta őt álmában, vállig érő haját szétkócolta a szél, kicserzett bőrét pacskolta a vihar, rongyos bocskorát megtépázta a bozót, de ő csak petyegtette, hullatta az édes hangokat, amiket olyan messzire vitt a szél, hogy a völgyben élők is meghallották és vele zümmögték…

Ezt mesélte Jozsó, s a fiúk hitték is, nem is… Huber Tamás például, akinek már fényképezőgépe volt és monogramos tárcája, egy kukkot sem hitt belőle. Azt mondta, a Népmese-gyűjteményben olvasta Jozsó, s most próbálja elhitetni velük.

Ő, Morzsa Feri, szívesen hallgatta, s ha egyedül maradtak, lehasalt a fűre, arcát a gizgazzal benőtt földre fektette, ahonnan erős, jószagú illatok szálltak, s úgy nógatta, hogy még, még… daloljon csak, furulyázzon! Kis pulya kora óta ismerte Jozsót, aki egy házban lakott Szabó Misiékkel, ők meg naponta átjárogattak Misiékhez játszani, mert a girbe-gurba udvaron mindenféle műhely volt, s ide is, oda is bekéredzkedtek.

Megbámulták a szikraesőt, ami a kovács üllője alól szállt, nagyokat ütöttek kalapáccsal a vaslemezekre, majd azon mesterkedtek, ki gyalulja simábbra a deszkaszálakat… Jozsó mindenütt utánuk billegett, együtt fúrtak-faragtak, szögecseltek, együtt illesztették össze a szétesett aranykeretet, mely Petőfi Sándor képmását őrizte…

Csend van az erdőben, olyan otthonos csend, mintha az édesanyja ölében ringatózna… A félhomály zöldes bársonyára egy-egy madár halk füttye petyegtet élénk pontokat… Ilyenkor gyorsabban megy a járás, alig veszi észre, hogy már maga mögött hagyta a vastagtörzsű fákat, a zöld sűrűséget és kikanyarodik az országútra. Felfrissülve vág neki és nemsokára felbukkan a csermelyvölgyi út lejtős vonala. Integetni szeretne örömében, de zsebkendőjébe annyi minden van csomózva, jó Isten, mi minden! Egy anyacsavar, egy cifra dugó, amit a bankói vendéglő udvarán talált, két üveggolyó, ezt Pákh Pistától nyerte: mind a négy zsebkendővégben van valami kemény tárgy, ezzel igazán nem lehet integetni, legfeljebb jól orrba vágja magát vele az ember! Ettől a felfedezéstől még jobb kedvre derül, amikor pedig megpillantja Kassa város lobogóját, a kék-sárga színt, boldog nevetés csiklandozza a torkát. Mégiscsak feldobja a zsebkendőjét, s balkézzel kapja el, mert úgy nehezebb! S ő ma mindenért meg akar dolgozni, hogy kiérdemelje az ünnepséget! Most már minden lépésnél zászlók lengenek, rettentő magas póznák vannak a földbe verve, s azok tetején himbálóznak a lobogók, kék-sárga az egyiken, fehér-kék-piros a másikon… Országos kiállítást rendez a város, ilyenkor véges-végig díszbe öltöztetik az utakat…

A kiállítási csarnok fényes kupolája ide látszik, hatalmas, büszke épületeket emeltek jó erős téglákból, pedig hát nemsokára le kell bontani az egészet… Csak éppen néhány hónapra csinálták, míg a kiállítás tart… A legkisebb épület is nagyobb, mint az ő elemi iskolájuk. Hiába kér, könyörög a tanító úr, hogy tágítsanak egyet rajta, hisz egymás nyakán ül a sok gyerek, egymás szájába szuszog, oszt kész a baj! Ha egyik kanyarós, kidűl az egész osztály, szempillantás alatt elkapják egymástól, úgy össze vannak zsúfolva. A nácselnik{1} úr ilyenkor azt üzeni, hogy jó lesz csendbe’ maradni, örüljenek, hogy még van magyar iskolájuk, hacsak egy tenyérnyi is, jövőre ez se lesz!

Feri megrántja a vállát, mintha igazából lerázna magáról valamit, pedig csak azt a rossz érzést szeretné levetni, ami hirtelen rátelepedett. Szerencse, hogy kellő időben észreveszi a vastornyot, ahonnan ejtőernyővel ereszkednek le az emberek. A vastorony van vagy száz méter magas, de ötven biztosan! Nem messze áll az elvarázsolt kastélytól, ez nem érdekli őt, mit neki egy elvarázsolt kastély, amely egyszercsak a tetejére áll, s az emberek szó nélkül hasra esnek benne. Ilyet ő is tudna szerkeszteni, ha lenne megfelelő szerszáma hozzá, de csak egy harapófogója van, azt is Koltay Jancsitól kapta, igaz, hogy ő salátamagot adott helyébe, mert Jancsi az erkély párkányát salátával ültette be… Az szép mutatós növény és szükség esetén meg is lehet enni, nem úgy, mint a mályvát. A cserkésznek mindeme kell gondolni, ezért a „Légy résen!” jelszó.

Hanem a vastorony az valóban olyan volt, hogy… hogy el se lehet mondani, milyen! Vagy öt emeletet kutyagolt, amíg a tetejére ért, fönt szíjat kötöttek a derekára, a szíj hátára erősítettek egy hatalmas fehér ernyőt és zsupsz! kilódították a levegőbe! Az ember le-lefelé zuhant, vadul kalimpált a szíve, azt hitte, menten vége van! És egyszerre úszni kezdett a légben, érezte, hogy valami visszatartja, nem engedi vakon lefelé bukni és mikor így lebeg, himbálózik, színek táncolnak a szeme előtt, piros köd ereszkedik le, aztán fehér fény jön valahonnan, de milyen fehér! És hirtelen zöldet lát, sok-sok zöldet, a három szín egybefolyik, összeölelkezik s hirtelen átvillan rajta: hiszen ez a mi zászlónk, a mienk!

mienk!Egy szempillantás az egész, talán nincs is ébren, talán csak elszédült, s ebben a kábaságban látja a sok piros-fehér-zöldet, nemcsak a póznák tetején lengenek, hanem mindenütt, amerre a szem ellát, köröskörül, lent és fent piros-fehér-zöld szalagok… Ó, Istenkém, hol vagyok? … Amikor földet ér és bukdácsolva, tántorogva a fiúkba kapaszkodik, s eldadogja nekik, hogy mit látott, Huber Tamás hátba vágja: – Tee, ki ne mondd hangosan, mert fülön csípnek, leültetnek, Koltay édesapja se hoz ki a dutyiból!

De Jancsi, aki igen büszke törvényszéki bíró apjára, máris a sarkára áll: – Ahhoz csak joga van, hogy repülés közben elszédüljön.

– Ahhoz igen…

– Nohát!

– De… hogy… színeket… lásson… – suttogja az óvatos Huber.

– Amit álmában lát az ember, azért nem vonhatják felelősségre – szólal meg Pákh Pisti és izgalmas suttogással faggatják, hogy jött ez… ez a látomás vagy micsoda…

Egész nap repülnének le a vastoronyból, ha volna annyi pénzük, de öt korona egy repülés, az övét is úgy adták össze a fiúk. Korona hússzal még ma is tartozik érte Pistinek, részletekben fizeti vissza a repülés árát, hej, mennyit kell gyalogolnia azért a boldog lebegésért! Jancsi is kiguberált egy ezüst ötöst, de ő csak színes karikákat látott. Huber meg rosszul lett repülés közben, alig tudott a lábára állni. Így aztán csakugyan úgy emlegették Feri esetét, mint egy álmot.

Ahogy most Feri a toronyra sandított, arra gondolt, hogy ha már ilyesmit álmodott, mért nem álmodott többet, mért nem álmodta meg azt is, hogyan került a városba a sok nemzetiszínű pántlika… Ez lett volna csak az igazi… Dehát olyan keveset repült, hogy arra már nem maradt ideje. Járt azóta gyakran a kiállítási csarnokban, ide-oda botorkált a pavilonok között, szemével körültapogatta a sok érdekes holmit, a furfangos gépeket, melyekhez alig kell már ember… Megbámulta, hogy készül a cigaretta, a bányászat fejlődését is jónéhányszor végignézte. Gondolatban lent botorkált a tárnában, bányászlámpáját lóbálva, s azon igyekezett, hogy felkapaszkodjék egy csillére, amely vitte, hordta a „fekete gyémántot”.

Volt itt még mindenféle bámulnivaló, azt se tudta, hová tegye a szemét. A „Vadászati pavilon” tetszett talán legjobban, mert a szíve mégis csak az erdő felé húzta. S ez az erdő majdnem olyan volt, mint a bankói erdő, az ő erdeje… Csak éppen azt a susogást, azt a zizegést nem lehetett hallani, ahogy pattan a mag, bomlik a csira, lélegzik a növény…

Csak forgott ide-oda, nem tudta hol állapodjon meg. Az egyik sarokban téli táj fogadta, komor sziklák között büszke sassal… A másik sarokban őszi alkony borongott fácánvadászattal! Alig lépett kettőt-hármat, hajnali világítás lepte meg, s bozontos farkú rókákkal találta magát szemben… De olyan csípős, igazi hajnali kép volt, hogy feltűrte a kabátja gallérját. Pákh Pisti húzta ki onnan, mert ő bizony még mindig ott rostokolna. Ám Pistát az élelmiszerbódék csábítgatták. Végigkóstolta a pörkölt mogyorót, krumplisalátát, töltött ostyát, morva kolbászt, amiből egy félfogravalót ingyen osztogattak a mélyen tisztelt látogatóknak, kérve nagybecsű támogatásukat. Feri gondosan eltette a megrendelőlapokat, szép rikító színűek voltak, a kisöccse sárkányt csinálhat belőlük.

Már rég elhagyta a kiállítás környékét, mikor még mindig az motozott a fejében, hogy ha most közvetlen az ünnepség előtt hátára kötöznék az ejtőernyőt és úgy ugrana le a toronyból, nem is a vastoronyból, hanem a Dóm tetejéről, vajon látná-e azt is, hogy történt az a változás… Vagy csak káprázat volt az egész? Lehet, hogy az estéli világításban elvétette a színeket és a kéket zöldnek látta? Mert annyi fény cikázott a levegőben, annyi sok szín, hogy az se lett volna csoda, ha a fehéret feketének nézi… Aranyeső hullott szerteszéjjel, tarka virágkévék rajzottak felfelé, világító léggömbök röpködtek, olyan tűzijáték kerekedett, hogy alig győzte a fejét kapkodni. Színes villámok nyilalltak az égbe, sisteregve vakították az embert, jólesett a szemének, amikor otthon betapogatózott a konyhába és csak egy kis pisla gyertyafény fogadta, az is erősen küszködött a léghuzattal.

Sebesen szedte a lábát. A fák már elfogytak mellőle, széles házsorok kezdődtek, tekintélyes, szigorú épületek, mintha hatalmas dobozokat raktak volna egymás mellé. A csehek építették ezeket a háztömböket, ők is lakták. Hajszálra egyformák voltak, egyforma ablakokkal, ajtókkal, sőt még a konyhákból is csupa egyforma buktaszag szállingózott kifelé… Valahányszor errefelé járt, szilvásbukta illata csiklandozta körül, mintha minden konyhában, minden tepsiben ez sülne, pirosodna… Az ablakokból meg hegedűszó hallatszott, hiába indult volna a hang után, minden lakásban hegedült valaki, ingujjban álltak az ablak mellett, a hajuk hálóval leszorítva és szünet nélkül nyaggatták a húrokat, mintha bizony egyéb dolguk se lenne ! Hát nagyon sok nem igen lehetett, biztos állásokban ültek ezek a cseh apák, itt laktak ezekben a gyönyörű dobozokban, óriás skatulyákban, mi bajuk, gondjuk volt nekik? Kedvükre hegedülhettek…

Sárgahasú villamos csilingelt rá. Még két-három évvel azelőtt az ütközőre kapaszkodott, úgy vitette magát nagykényelmesen. Most már világért se tenne ilyet! Méltósággal kell viselni a rangját, mert rangja van a magyar gimnazistának, még ha olyan kódis is, mint a szikes földbe ültetett virág, amely nem hajt levelet, csak fonnyad, zsugorodik. De azért virág és nem szamárbogáncs, igaz-e?

Dehogyis utazna ő potyán, különösen ilyen nevezetes napon, amikor azt kell számba venni, hogy az ország szeme rajtuk pihen, az ünneplő ruhája is tönkremenne, no meg azzal az eltökélt szándékkal jött el hazulról, hogy szenvedni szeretne, ezt nem szabad elfeledni… Akkor már inkább versenyt lohol a villamossal… Nem sokat töprengett, tanakodott, nyakába kapta a lábát és fujtatva rohant végig a Fő utcán, amíg csak ki nem fogyott belőle a szusz.

A színház előtt megtorpant. Mert innentől kezdve egyetlen hullámzás volt az utca, ringó tenger fejekből, karokból… Azt se lehetett tudni, hol ér véget, mert amerre a szem ellátott, hullámzott és ringott, s Morzsa Ferit, mint egy piciny vízcseppet, magába nyelte, s vitte, sodorta tovább…