KERÍTÉS Istvánka megállt a kerítés előtt, mely a parkot elválasztotta a falutól. Puha kis orrát a magasba emelte, apró zökkenőkkel vitte körül. Nem figyelte senki, a kastély elnyúlt a kora délutáni hőségben, a leengedett zsaluk lustán verték vissza a nyár forró támadásait. Bent a hűvösben anyu ilyenkor a virágait rendezgette, nagyanyu a szobájában aludt, ősz hullámai meg-megrezzentek a lélegzetétől, a kisasszony meg a verandán levelet írt, néha csak ült, sóhajtott, a levegőbe bámult. Istvánkának ilyenkor csendben kellett feküdnie, amíg be nem jött érte a kisasszony, aztán együtt keringtek a parkban, és Istvánka mindig megkérdezte, meddig kell még sétálni? Már csak fél óra van hátra, tizenöt perc, biztatta a kisasszony, és tovább járkáltak virággruppok és gyepágyak között. Istvánka átbújt