Miklós bólint, mint aki megkapta az üzenetet.
A lehúzott redőny résein át párhuzamos csíkok vetődtek a falra, arany vonalzók. A szoba hűvösségszagú, Piri mintha porrá tört üveg ködében látná a mennyezetig érő könyvespolcot, a súlyos bronzcsillárt, a szőnyegeket, egy gyöngyházvállú asszony portréját, keblén rózsával. Nagy cserép rododendron az ablakmélyedésben, egyik levele épp nyílóban, fényes-zöld tölcsér.
– Édesapám szobája. Nem lakjuk, csak emlékezni járunk be.
– Költséges passzió. – Piri megtapogatja a bőrfotelt, a bársonyfüggöny rojtját, keze mintha kételkedne a tárgyak létezésében. – Nekem mindig csak annyim volt, sokszor annyim se, hogy kihúzzam másnapig. S csupa ócska holmi! Azt számítgattam ma ebéd közben, hogy az árából dupla rekamiét vehettünk volna. Bekapunk valamit, és… – N
