Fejezet 9
1038 Words
– Tisztviselő egy papírgyárban.
– Még ha a megyénél lenne vagy a városnál! – tört ki Lujzi mamából, és a nyakára szorította a kezét, jelezve, hogy máris ott dobog a szíve.
– Beleszerettem – mondta Kislujzi dacosan.
– A házasság, Lujzikám… gondold meg jól – Zoltán felemelte a hangját. – A házasság szerződés. Két ember lelkére és testére vonatkozó, életfogytiglan tartó szerződés.
– Hát akkor szerződünk! – mondta nevetve Kislujzi.
Szeszler Károly a család legnagyobb meglepetésére az a fajta fiatalember volt, akit észre sem vesznek. Valamiféle Toldi Miklóst vártak, széles vállút, harsányat, kirobbanó erejűt… S helyette egy középtermetű, sovány fiatalember lépett a szobába, jellegtelen arcvonásokkal. A szülők úgy nézegették, mint egy kölcsönkért tárgyat, amit használat előtt alaposan meg kell vizsgálni.
– Hát igen… – hümmögte csalódottan Kálóczy Gergely.
– Bizonyára szellemileg jól összeillenek – szögezte le Erzsébet. – Lujzinak mégiscsak megjött az esze.
– Egy ilyen szálkás, mócsingos alak – dohogta Kálóczy. – Hogy mit eszik rajta…
– Kérdezd csak ki – súgta Lujzi mama Zoltánnak. – Vizsgáztasd le, van-e legalább valami kis műveltsége. Ámbár… – lemondóan legyintett.
Később a sarokba vonta a férjét. – Mindenesetre menj el vele holnap a gőzbe… csak úgy, mintha véletlenül jutna eszedbe… S nézd meg jól, milyen levetkőzve. Ámbár… – s újra legyintett.
– Rendes fiúnak látszik, jó modorú, szerény – mondta kissé bágyadtan Zoltán, mert semmit sem tudott felfedezni a fiatalemberen. – Bizonyára vannak benne olyan kvalitások… – fordult Lujzihoz –, persze ezt első találkozásra nem lehet megállapítani. Az az érzésem, hogy humora van.
Kislujzi a fejét rázta. – Nincs humora.
– Akkor hát gyöngéd… a gondolataidat is ellesi.
– Inkább én az övét – mondta magától értetődően Lujzi.
Zoltán csodálkozva nézett a húgára. – Te tudod, Lujzikám…
Mióta Kislujzi „elment a háztól”, mert férjhezmenetelét a szülők nem tekintették házasságnak, hiszen akaratuk ellenére történt, Erzsébet még nagyobb rajongással vette körül a férjét. Homályosan úgy érezte, hogy Zoltán a Lujzi-ügyben érte állt ki, az ő személyes győzelme volt, hogy Zoltán igyekezett meggyőzni a húgát, mennyire másodlagos a test szerepe a házasságban, melyet a szellem és az önfeláldozás kormányoz. Talán azért is pártolta oly szívvel-lélekkel Kislujzi házasságát, lelkiismeretesen látogatva őt, mint egy lábadozó beteget, virággal, befőttel, cukorkával halmozva el, amit Kislujzi pillanatok alatt elpusztított.
A fiatalok egy csaknem üres albérleti szobában laktak, egy József körúti kopár bérházban. A csupasz falon gitár lógott meg Kislujzi bekeretezett pillangógyűjteménye. A sarokban a falhoz támasztva két kerékpár… Ezek képezték Lujzi saját holmiját.
– Nincs valamire szükséged? Elküldöm az intarziás komódomat meg a piros perzsaszőnyeget – mondta Erzsébet.
– Minek? Így nagyon kényelmes. Ha megunjuk a lakást, egyszerűen továbbállunk. Karcsi se szeret soká egy helyen maradni, én meg éppenséggel nem. Már néztünk egy szobát Óbudán… onnan meg majd… én a Városliget környékét ajánlottam… Végiglakjuk egész Budapestet. Olyan ez, mintha folyton úton lennénk.
– Úgy látom, összeilletek – vonta le a következtetést Erzsébet, és megsimogatta Kislujzit, aki elmerülve tépegette a vékony bőrt a körme körül.
– Azért ha szólnál apáéknak, hogy adjanak valami kis pénzt… – Örökké akarnak rám haragudni? – kérdezte Kislujzi, szájába kapva az ujját, mert beletépett a bőrbe. – Motorbiciklit akarunk venni! Képzeld el… motorral rohannánk át a falvakon, a libák gágogva menekülnének. Az asszonyok öklüket ráznák utánunk, haha! Mi meg eltűnnénk… egy nagy porfelhő, kis büdösség… volt, nincs! Haha! A zárda előtt is elrobognánk! A kedvesnővérek keresztet vetnének ijedtükben, haha!
Erzsébet rábeszélésére a szülők végre meglátogatták Kislujzit, s könnyben úszva, egymást túllicitálva a keserűségben, számoltak be, milyen körülmények között él a szerencsétlen!
– Olyan híg levest eszik, hogy a tányér alján a virágokat is lehet látni…
– A hússzeleteket meg jól széjjelhúzzák a tálon, hogy többet mutasson.
– S az a bicikliraktár a szobában!
– Hazahívtuk őket, megbocsátottunk nekik… mégse akarnak jönni!
Lujzi mama méltatlankodva feszítette meg tokáját: – élvezik azt a kóbor életet…
– Cigányéletet – helyesbített Kálóczy.
Erzsébet a kiegyensúlyozottak derűjével vette védelmébe őket. – Ha egyszer így boldogok. Jól megértik egymást.
Hónapok múlva derült ki, hogy úgy az apa, mint az anya, titokban pénzt adott Kislujzinak, de úgy, hogy a másiknak nem volt szabad róla tudni… ez ellenkezett volna a mama, illetve a papa elveivel, homlokegyenest ellenkezett volna!
Kálóczy Zoltánt időközben kinevezték törvényszéki bírónak, s ennek örömére kéthetes szabadságukat Olaszországban töltötték. Ez az olaszországi út Erzsébetet valami soha nem érzett szerelemmel töltötte el. Az Uffizi képtárban járva ugyanazok a képek váltottak ki belőle áhítatot, alázatos csodálkozást, mint Zoltánból, a bisztrókban ugyanazzal az ünnepélyes megfontoltsággal kóstolgatta a tengeri csigákat, halakat, s az Arno partján ugyanazzal a hódoló mozdulattal hajolt egy-egy virágzó bokor fölé. Ízlésük, érzékenységük úgy összefonódott, mint a monogram szára, melynek ágbogai a felismerhetetlenségig kúsznak egymásba.
– Szeretnék egy fiúgyermeket… egy fiút, akit innen viszünk magunkkal – mondta egy nap Zoltán, s Erzsébet alsó ajkát behúzva bólintott. – Tudom… én mindent előbb tudok magáról, mint amit tudni akarok. Az eszem még nem is vesz tudomást róla, de az idegeim már pontosan reagálnak. Néha azt hiszem, igazi szerelmesek nem is mondhatnak váratlant egymásnak – tette hozzá töprengő mosollyal.
Zoltán a derekára csúsztatta tenyerét.
A lagúnák felől édeskés, tömött szagokat sodort a szél, s Erzsébet árnyalatnyi meghökkenéssel kérdezte: – Most… fényes nappal?…
Összébb húzta mellén a pongyoláját, tétova mozdulattal hajtotta fel az ágytakarót, a pedáns háziasszonyok ösztönös rendszeretetével simítva el a lepedő gyűrődéseit. A nap élesen vágott a szobába, lármás fénnyel öntve végig az ágyakat.
Erzsébet magához szorította a hálóingét, mely kétrét hajtva hevert a párnán.
– Minek az… ne legyen már olyan… ne légy már… Erzs… zs… zszs… – Már csak valami meleg zsongás hallatszott, a „zs” betű monoton ismétlése, mely hirtelen felerősödött.
Erzsébet eltakarta a szemét.
Később, amikor a fürdőt készítette el férjének, kigyúlt arccal terítve a székre a frottírköpenyt, keze ügyébe rakosgatva a borotvakészletet, Zoltán megállt mögötte.
– Maga túlontúl… túlontúl lány még.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Erzsébet, tenyerével törölve le a párával befutott tükröt.
– Nem tudja levetni a tartózkodását… Néha szinte félek, hogy megbántom.
– Nem bánt meg – mondta Erzsébet. – Azt gondolom közben… ez mind hozzátartozik a szerelemhez… ez is…
– Nem kell mindig gondolkozni, kedves – mondta Zoltán, ledobálta ruháit, s valami katonadalba kezdett, amit Erzsébet még sohasem hallott tőle. A fürdőszobaajtó előtt állva egy darabig hallgatta, majd kissé fátyolos hangján beleénekelt, tájékozatlanul botorkálva a harsány dallam után…
- Writer
