– Attól tartok, nem elég őszintének lenni… de én csak ezt tudom, hiába…
– Szamár vagy, fiam – mondja Meszlényi, s papírvágó késsel tisztogatja körmeit. – Az őszinteség a tehetség egy neme. Úgy van… A legkülönb neme. S főképp a legbonyolultabb. Erőfeszítés, önfegyelem, tudatosság kell hozzá. Nem mintha te mindennek birtokában lennél. Csak tudomásodra hozom, mi is az az írói őszinteség… Tudomásodra hozom, hogy súlyos belső küzdelmek árán, undorral és kétséggel minden sorunk iránt… te biztos azt sem tudod, mi fán terem az ilyesmi. Most is csak illendőségből kételkedsz magadban. Így van?
Felállt, le-fel járkált a szobában, ide-oda lóbázva felsőtestét, sűrű fej- és kézmozdulatokkal kísérve minden szavát, folytatta.
– Egyszóval… igen… Egyáltalában nem bízva magunkban, külön megszenvedve minde
