Vidám vasárnap

Chapter 3

KISUJJ

Gyakran előfordul, hogy így kérnek tőlem kéziratot: Magának egy novella megírása igazán semmi, kirázza a kisujjából.

Nézem, nézegetem a kisujjamat. Ki hinné, hogy témák szunnyadnak benne, s csak rázni kell, mint egy almafát, s szép érett novellák pottyannak le róla.

Elgondolom, hogyan is megy végbe egy novella megírása… Az ember egy reggel arra ébred, hogy éjjel eszébe jutott, ami esztendők óta nem jutott eszébe. Csak persze, amilyen könnyelmű, nem vett magához papírt, ceruzát. Bolond fejjel azt hitte, papír nélkül is lehet aludni. Mindenesetre nekilát a munkának. Illetve nekilátna, ha nem lógna olyan csálén az a függönyszárny. Úgy látszik, kicsúszott a karikából. Odaadóan babrálgat vele mindaddig, amíg belátja, kárpitost kell hívatni. Becipeli a létrát. Mert a képek is ferdén lógnak… Mintha minden elmozdult volna a helyéről. Meg is igazítaná, de egyszerre kínzó éhséget érez. Felkutatja a kamrát, a rejtett kincsek mind előkerülnek. Csonttá keményedett kolbászdarabkák, egy zacskó dióbél, szalonnabőr és birsalmasajt. Ezt is megkóstolja, azt is, az éhsége mégsem csillapul. Tovább matat a konyhában, miközben rájön, hogy tulajdonképpen nem is éhes, s azt a nyomasztó ürességet a félelem küldte a gyomrába, hogy talán nem is olyan jó, amit meg akar írni, éjjel a sötétben jobbat mutatott. Ha főzne egy feketét?… Mindenesetre főz, s utána felhívja a szerkesztőséget, mikor van az utolsó határidő. Ha néhány nap haladékot kapna, nyugodtabban tudna dolgozni. Az írás végtére is nem hóvégi hajrá!

A szerkesztőségben egy barátságos hang megnyugtatja, hogy ráér jövő csütörtökig.

Ez a nem remélt haladék felbolygatja. Még csak nem is nyomják, szorítják, sürgetik?! Úgy látszik, nem fontos nekik! Sértődötten fixírozza a telefonkagylót. Az a barátságos hang nem is volt barátságos, sőt, határozottan gúny csendült ki belőle. Újból feltárcsázza a szerkesztőséget, de a szám foglalt, hiába próbálgatja újra meg újra. Ettől kifárad, bágyadtan előveszi a töltőtollat. Csepeg. Ha nem csepegne… Csepegő tollal képtelenség dolgozni. A papírt már összemaszatolta. Egy teljes hete van még… Huszonnégy órás terminust tiszteletben tart az ember, de mit kezdjen egy teljes héttel? Szétfolyik az ideje, nincs, ami összetartsa. Ezzel tisztában vannak a szerkesztőségben, épp ezért eszelték ki, hogy nyugton hagyják. Amikor a novellát kérték tőle, bizonyára már ott hevert kiszedve másvalakinek a kézirata.

Vérig sértve kering a szobában, a harag meg a szalonnabőr megfekszi a gyomrát. Számba vesz minden csalódást, ami az elmúlt időkben érte. Leltárt készít a hűtlen barátokról meg a kéziratában talált sajtóhibákról. Eszébe jut, hogy X nem köszönte meg a könyvét, Y megköszönte ugyan, de rögtön a saját könyvéről kezdett el beszélni. S amikor egyszer megbántva félrevonult, senki sem vette észre.

Mindegy! Írni kell, határozza el, s a gyomra táján remegni kezd valami. Az a furcsa, hogy a mondatok sehogy sem találnak oda, ahova elindította őket: hol félreugranak, hol állva maradnak, s merev lábbal „húzatják” magukat, mint a gyerek, akit az anyja fenyegető nyájassággal nógat: gyere, bogaram, gyönyörűségem… gyere, mert nyakon váglak!

A lapok lassanként szavakkal telnek meg, mondatokkal… Gyere bogaram, gyönyörűségem, gyere… Aztán egyszerre csoszogni kezdenek, tapodtat sem mennek tovább, megmakacsolják magukat. Ide jössz vagy agyonváglak! Összegyűrt papírlapok repülnek a földre, hősök semmisülnek meg, alattomos, sunyi fickók, akik mindig mást akarnak, másra figyelnek, mást mondanak, mint amilyen sorsot szánt nekik. Hátba nekik van igazuk? – gondolja, s lerúgja a cipőjét, mert most már az is szorítja, nemcsak a kétely…

Semmit se kíván inkább, mint hogy rányisson valaki, akinek vad szemrehányást tehet, amiért megzavarta, akin végre kitöltheti bosszúját, akit kedvére szidhat, kínozhat. Hol marad a család? Miért nem zörögnek, járkálnak, hogy csendet követelve, közéjük rontson? Hát senkit sem vonhat felelősségre? Ezért küszködött a fiával, ezért nevelte olyan féltő gonddal?… Annyi gyöngédség sincs benne, hogy lármázzon, fütyüljön, csináljon valamit, amitől fel kell ugrani, kirohanni a házból? Legalább pisszegne… Az is elég, hogy az ember elkínzottan lecsapja a tollát!

Mi az, már dél van? Nem, nem ebédel, eszébe sincs. Nem éhes, nem szomjas. A szájpadlása kiszáradt, lehet, hogy láza is van. Reggel még semmi baja sem volt. Az az üresség a gyomrában, mintha reszketne… A teleírt, áthuzigált papírok egyre gyűlnek az asztalán. Ha két lapot tudna használni… egyet… már néhány sorral is beérné… Ha egyetlen olyan sor akad… egy árva sor… Kint süt a nap, ő meg idebent gyötrődik… egy árva sor… egy nyomorult sorocska…

Milyen gondtalanul járkálnak az emberek az utcán! Könnyű nekik! Egyik azon töri a fejét, hogyan ossza be a kétszáztíz forint nyugdíját, a másik azt számítgatja, hogy fél ötkor kell a vonathoz nyargalnia, hogy Rákoskeresztúrról időben érjen a munkahelyére, a harmadiknak csupán lakásgondja van… De ő! Ő jelzőkkel vesződik, amelyek azonnal elfonnyadnak, mihelyt papírt érnek, képzeletbeli alakokkal birkózik, akik fölébe kerekednek. Képzeletbeli alakok? De hiszen élnek a nyomorultak! Szívósak, erőszakosak, nem lehet bírni velük!

Senki sem hívja, senki sem törődik vele. Itt gebedhet meg az íróasztalnál. Ki zárta be ide? Ki tiltja meg, hogy könyvek között turkáljon, az utcákat rója, kirakatok előtt bámészkodjék, halsalátát egyen a falatozóban? A száját pépes íz keseríti, a feje lekonyul. Mindjárt abbahagyja, mindjárt… Máris… Villanyt kellene gyújtani. Hány óra lehet? A szorongás a torkát markolássza. Gyere, bogaram… gyere… csak még ezt az egy mondatot… minden ezen múlik. Gyere bogaram, mert széttéplek, agyonváglak! Hiszen már a végén vagyok! Nem érted? A végén vagyok!

Elcsigázva dől az asztalra… Csakugyan készen van? Valami hiányzik még… Valamiből meg több van. Amikor végiggondolta, a magasba suhant az egész, pengett, zengett! Most meg süket és néma. Ha rányitna valaki, megfojtaná! Nincs kegyelem! Neki se kegyelmeznek! El fog vérezni ezen az utolsó mondaton. Szerencsétlen flótás! Ilyen szerencsétlen nincs is! A feje, mint egy üres zsák. Egy szó hiányzik mindössze. Mért nem ment szemfelszedőnek, kalauznak, kosárlabdázónak, akárminek. Kosárlabdázónak sem mehetne, öreg már hozzá. Akkor most mi lesz? Összeszorul a szíve, hogy már kosárlabda-játékos se lehet. Egész nap a tévedésein dolgozott. Évek óta ezt csinálja. Egyszer majd kiadja összegyűjtött tévedéseit… Válogatott tévedéseit…

Megvan! megvan! megvan! Szédül, mintha influenzából tápászkodna. Megvan… Egészen tűrhető… Nem kell kosárlabdázónak mennie. Nem, hálistennek…

Most már akár meg is rázhatja a kisujját, ha éppen kedve van hozzá…