Napfoltok

EGY SZELÍD EMLÉKEZŐ

EGY SZELÍD EMLÉKEZŐ

(Hermányi Dienes József)

Néhány napja békés és civódó református tiszteletesek, híres erdélyi fejedelmek, garázda katonák, kémek, vénasszonyok, ördögűzők, hazudozó vadászok, elporladt tolvajok, elmés s álnok szépasszonyok között élek – a Nagyenyedi Demokritus-t olvasom.

Olyanokat tudok, hogy Csáky Imre váradi püspök és kardinális ebéd előtt annyi abroszt rakatott fel asztalára, ahány fogás ételt tálaltatott vendégeinek. Amikor az első fogással végeztek, a maradék étellel a legfelső abroszt is elvitték – így fogytak a tálak és az abroszok. Gyümölcs előtt aztán minden vendég elé egy-egy nagy s tágas szájú üveget helyeztek, vízzel megtöltötték, hogy ki-ki a kezét abban megmártsa. Még kendővel is szolgáltak hozzá. De sok Várad-vidéki udvarló nemes nem tudta, mire való az üveg, s megzavarodott az ismeretlen ceremóniától, tudatlanságában és szorongatottságában végül jót húzott a vízből. Akik pedig tudták a szertartást, csöndesen mosolyogtak. Mindennek harmadfélszáz éve.

Hirtelenében meg sem számolhatnám, hány ismerősöm van – ismerem például Tordai István egei tiszteletes urat, akit az eklézsia igen megunt, s ezért nem is marasztalta tovább. Ő pedig, amikor sokkal nyomorultabb helyre távozni kényszerült, haragjában így kezdte búcsúprédikációját:

– Hamis kicsiny eklézsia, Ege! Soha a te határodra harmat ne szálljon!

Családok történetében s féltett titkaiban avatott és járatos lettem – ennek a Tordai István tiszteletesnek két fia volt: István és Ézsaiás. István debreceni deákká, jó tanulóvá és semmilyen történetű emberré vált. Ézsaiás azonban olyan magas legénnyé nőtt, mint egy lajtorja. Véknyán tanult, borissza is lett, mit tehetett volna, elszegődött a porosz király gránátosai közé. Évekig élt már Frigyes udvarában, amikor egyszer a palotába rendelték, belső őrségre. Díszes ajtó elé állították, s az ajtón váratlanul belépett a király – Ézsaiás nem töprengett sokáig, lehajolt Frigyeshez:

– Humanissime Rex! – dörmögte kérlelő, az italtól rekedt hangon. – Non habeo pecuniam.

Megejtő italosság és közvetlenség lehajolni a királyhoz, s mert más nyelven nemigen értetheti meg magát, hát konyhalatinsággal kifordítja lyukas zsebét: „nincs egy megveszekedett garasom sem”. A királynak ocsúdnia kellett, de amikor megtudta, hogy Ézsaiás székely, hogy nem sok német szót ismer, hogy szereti a bort, s ártatlan lélek – megenyhült, és még pénzt is adott a fiúnak, aki ott is halt meg, Frigyes udvarában.

Komoly, szomorú, igen csöndes és szerény férfi írta ezt a remek hangú könyvet: Hermányi Dienes József, a nagyenyedi református eklézsia első papja. Három és fél évig írta, 1762-ben fejezte be. Hatvanöt évet élt, igen sokat betegeskedett, s halála előtt kedve támadt, hogy elmondja: milyen jóízű, jellemző vagy sajnálatos történeteket tudott meg azokról az emberekről, akiket ismert, akikkel találkozott, vagy akikről csak hallott, szóval a kortársakról.

Ez a visszahúzódó tudós fiatalkorában a fejedelem unokájának nevelője volt, majd vidéki tiszteletes, később enyedi pap lett – úgy kellett élnie, hogy megismerte egész Erdélyt. Tudta, hogy Bethlen Dávid keresztelőjén étlen maradt a keresztelő pap, hallotta Teleki Miklós nyers mondását az erdélyi úrról, ismerte Köleséri Sámuelnek, a híres kolozsvári orvosnak változatos házaséletét, találkozott az enyedi utcákon Pápai Páriz Ferenccel, a professzorral és szótáríróval, amikor lakodalmak után kétfelől fogva vitték haza, és ő ittasan mindig azt hajtogatta: „Könyvet írok! Könyvet írok!”

S ő is írta a könyvét veszekedő, öreg, özvegy papnékról, akik a templomban, a közös padban gombostűket szúrtak egymás combjába, s ő nem mert egyiknek sem a pártjára állni, inkább megszökött előlük. A főkormányzói udvarról, ahol élete egy részét töltötte, ilyen közvetlenül: „Negyvenesztendős volt az öreg Kemény László, amikor ezt a lányt (Petrőczi Kata Szidónia lányát) belébeszélték, s véle elvétették. Minthogy pedig koros legény volt, mind pedig igen súlyos az alfelében, csakhamar az asszony mellé ereszkedett és férkezett Bethlen Elek (kit az ő szépségéért Bethlen Alaknak hívtak). Úgy rájárt pedig Elek a dögre, hogy egy hétig el-ellakott titkon a bükkösdi udvarház tornyában. Arról az öreg Kemény László semmit sem tudott, noha mind az egész udvar tudta, de senki sem mert szólni, minthogy az szegény úr az asszonyt halálba szerette.”

Mindent megtudott ez a hallgatag, komoly Hermányi Dienes hatvan év alatt – tudta, hogy boszorkányok nincsenek (pedig akkor még égették őket), s igen jól mulatott, amikor az egyik bába törvény elé rántotta azokat, akik őt bájolással vádolták. A bíróság a bábának adott igazat, s a vádaskodók komoly büntetéspénzeket fizethettek. Hermányi feljegyezte: „Ez az asszony olyan boszorkány volt, aki nem a kulcs lyukán bujkált ki s bé, hanem bébutt a szidalmazó emberek erszényébe, s azt igen megkotorta.”

Mennyit ettek, ittak, hazudtak s csaltak mindig az emberek, s mindezt lehetőleg egyszerre tették – így gyakorolta az enyedi Baba Ferenc is, aki a kuruc világban kém volt, de ha akarja, elnyeri talán az enyedi professzorságot is, ő azonban „amikor már igen érezte a sáfrány illatát”, a borral való kereskedésre adta magát, s kihúzódott Londonba.

Milyen volt egy alkalmi kereskedő akkoriban? Tokajban hordószám vásárolta a jó borokat (természetesen hitelre), s kiszállítván azokat Angliába, „ejtelét egy-két aranyon is eladhatta volna”, ő azonban kapzsin, magasabb árakat várt, s közben alaposan „illogatott” eladásra szánt s később el is adott boraiból, a hordókat közben valami rhéánum nevű silány itallal feltöltögetve, amíg áruját lassan megitta, s ami megmaradt, az megváltozott s megromlott. Egyszerre sikerült becsapnia a tokajiakat s a londoniakat. S mint végezte? „Cudarságra, szegénységre, lappangásra jutott, mint a bagoly.”

Úgy olvasom a történeteket, mint az az enyedi Baba Ferenc illogathatta borait: szorongva lesem, mikor fogynak el. Szerettem ezt az elsüllyedt világot, s fordulatait – a feljegyzések s ujjomnyi történetkék némelyikéből már elillant a szesz, a másiknak viszont még remek aszúíze van, de a tréfákban és csattanókban mégis a nyelv ejt meg igazán. Milyen élő, fordulatos, találékony, színes, gazdag beszéd, milyen tökéletes szavak, milyen lobogó, friss képek – hadd szóljak erről a nyelvről legmelegebben.

Egy kívánatos nőt így jelenít meg Hermányi Dienes: „Addig alig láttam olyan szép tokban halandó testet” – a részegek „kiorsóznak” keresztelőn, a toron ivás közben a teremből – a gyors ló „madárhúsú ló” – egy asszony ezt mondja magáról: „Amíg a testben sátorozunk, a tökéletes ártatlanságot aligha bízhatják ránk” – milyen tárgyilagos és érzékletes: „ikrek” helyett ezt írja „a két fiú egy hassal született” – zsugori rokonok halottjukat „vékony pompával temetik” – máskor meg valaki „belekeveredett a vastag gyanúba”.

Milyen vigasztaló, hogy emberek, aljasságok, tréfák elmúlnak, de az élő, erős, szép szó nem porlad el soha. A szó megmarad, érdemes vele szövetséget kötni.

Tudom már, hová helyezem könyvespolcaimon Hermányi Dienes könyvét. Az erdélyi Pálffy János emlékiratai mellé. Az egyik öregúr ábécérendbe szedte ismerőseit, s mindegyikről elmondta: mi rosszat tud róluk. A másik ugyanígy végignézett kortársain, s a tréfákat és csattanókat jegyezte fel róluk. Az egyik mérges és epés volt, a másik szelíd. Mindkettőben a megvetés élt.