Napfoltok

A REGÉNYHŐS

A REGÉNYHŐS

(Id. Wesselényi Miklós)

Ha a görög mitológia korában él: egy vízesés és egy isten nászából szabadul az emberek közé.

Nem ismert más életformát, mint örökkön a mélységbe vetni magát, iszonyú erővel ledörögni, majd zúgva, tajtékos fenyegetéssel visszakiáltani az eljátszott magasság felé – s így forrni, elporladni, semmiért mindhalálig.

Akik az erőt áhítják, rettenjenek meg a túlhabzó erőtől.

Ami mindenkinek játék: ő nem tudott egy virágzó ágat letörni, rögtön az egész fát gyökerestől kicsavarta.

Aki ilyen alkatot kap, azt az istenek kitüntetik. De ez az élet azután vagy fogcsikorgató szembefordulás önmagunkkal, az erőnkkel, a tehetségünkkel, vagy veszett versenyfutás szenvedélyeinkkel.

Hősünk, Wesselényi Miklós, az idősebb: a versenyfutást választotta.

Kemény Zsigmond leír egy jelenetet, amely apa és fia szembefordulása és egyesülése.

A kisfiú – talán hatéves lehetett – a zsibói kastély udvarán áll. Az istállóból éppen egy szilaj mént vezettek ki, az apa észreveszi, hogy fia gyönyörködve nézi a horkanó és hánykódó lovat. Az apa büszkén elmosolyodik. A lóra mutat:

– Nem ülnél fel rá?

A kis Miklós hallgat.

Wesselényi éles tekintettel odapillant a gyerekre:

– No, nem ülsz fel?

– Nem – feleli a fiú.

– És miért?

– Mert félek.

Wesselényi már csupa tajték és mennydörgés.

– Egy Wesselényinek nem szabad félni! – kiáltja lobogva, vak indulattal.

Feldobja a gyereket a lóra, kikapja a lovász kezéből az ostort, és mint akit megsebeztek, az indulattól meginogva, fulladtan rávág a megriadt állatra.

Az anya, aki mindezt a tornácról látta, sikoltva szalad szobájába. Párnába fúrja arcát, hogy elfojtsa zokogását – ebben a házban nem szabad sírni! Negyedóra is eltelik így, már biztosra veszi, hogy fia halott. De ekkor a fiú nevetve rohan fel a tornácra, mögötte az apa, aki immár büszke és elégedett.

– Komisz dög volt – kiáltja a gyerek jókedvűen –, de én mégis a hátán maradtam. Addig hajszoltam, amíg ő fáradt ki.

Kazinczy Ferenc rajongott a kis Wesselényiért. Vendégként megfordult a zsibói kastélyban, később verset is írt a fiúhoz, aki hétéves korában kitűnőén lovagolt, vívott, lőtt és úszott. De az erdélyi Cyrano-fióka másként is kitűnt társai közül. Éjszakánként ott ült apjánál, aki a vendég költővel beszélgetett; s míg a két férfi hosszasan vitázott, ő hallgatta őket, az égő gyertyák viaszcseppjeivel játszott, majd ha a nagyok szava érdekesebbé vált, közbeszólt, és kérdéseket tett fel. Kazinczy feljegyzi naplójában: a hajnal nemegyszer hármasban találta őket.

Így nevelte fiát az apa.

Vendégeit is nevelte.

Akit legjobban szeretett, arra várt a legfélelmetesebb sors.

Nem tűrhette a csendet, a nyugalmat, az egyező embereket. Nyugtalan szelleme, mint a sirály a vihart, mindig a nagy izgalmakat, a szélvészt áhította – így jellemzi Kemény Zsigmond.

Ha mást nem tehetett, mint egy havasi medve, birkózni kezdett vendégeivel. Nem szerette a szeszt, de ivott, s feltüzelve, lüktető halántékkal a leghevesebb vitákba vetette magát. Ügyességi versenyeket rendezett, céllövést, lovaglást, s az ügyetleneket megverte.

De a nagy mulatság a kocsikázás volt. A hátsó ülésre felsegíteni a vendéget, s azután viharsebesen nekiugratni a négyest. Az út vad kanyargóit kereste, itt a lovak közé csapott és hátrafordult: reszket-e már az a kutya, elég sápadt-e az arca? Nem ismert nagyobb örömet, mint a rettegő ember félelmét. Amikor a veszély felvillámlott, ő hevesen kidobta kezéből a gyeplőt. Már régen átrepültek az út menti árkon, és egy szakadék vagy a meredek Szamos-part vágott a szemükbe – ekkor felállt, és ostorozni kezdte a lovakat. S amikor már csak méterekről volt szó, amikor szinte belerepültek az önkívületbe, minden zajt átharsogva a lovakra kiáltott. Úgy hullott ezekre a remegő állatokra Wesselényi kiáltása, mint a taglócsapás – azonnal megálltak. Rogyadoztak, habosak voltak, de gazdájuk simogatására barátságosan nyihogtak. Wesselényi mindig félájult vendégeket hozott haza a kocsin.

Háztartásának fennmaradt adatai megőrizték azt a tréfát, hogy kocsijavításra több pénzt költött, mint az egész vidék. Aki egy kartöréshez vagy lábmarjuláshoz nem vágott jó képet – szamár volt. Lováról, méneséről a Lajtán túl is beszéltek. A vendégeket megkínozták Zsibón, és a vendégek tódultak oda.

Ez a férfi a szerelemben is csak szertelen lehetett. Hogyan szerezhetett volna feleséget? Zárdából szöktetett meg egy lányt.

Imádta és gyötörte ezt az asszonyt, aki a legcsendesebb és legtörékenyebb nő volt Erdélyben. Wesselényi örökkön valószínűtlenségekbe vágtatott bele. Ilyen valószínűtlenség volt ez a szép, szótlan asszony is; olyan, mint egy Walter Scott-hősnő.

Legnagyobb valószínűtlensége mégis a gorbói ostrom.

Gorbó a szomszédvár volt. Egy Haller gróf lakott Gorbón; császárhű, óvatos, rendszerető ember. Persze hogy farkasszemet néztek; nem is két vérmérséklet: két világnézet súrlódott itt állandóan.

És Wesselényi egy nap hadat üzent Gorbónak. Komolyan megindult a vár ellen, régi családi ágyúkkal, felfegyverzett vadászokkal, lovászokkal; ez már nem volt tréfa: lövetni kezdte az ellenséget. A császárhű gróf menekült, a védelmet egy nyugalmazott kapitány vette át. Szabályos ostrom kezdődött: ágyúk szóltak, falak omlottak, már-már úgy fordult minden, hogy prédálásba és vérengzésbe fullad a kaland. A kapitány ekkor békeköveteket küldött, kegyelmet kért, Wesselényi törvényt ült fölötte, s majdnem halálra ítélte.

De ezután jöttek a császári katonák, Wesselényi menekült, elfogták, végül négyévi kufsteini várfogsággal fizetett ellenszenvéért.

Rabként is csak szenvedélyesen tudott élni. Fogságra vetették? Hát fenékig akarta üríteni a fogságot. A legsötétebb, legszellőzetlenebb cellát kapta, s ő még fokozta ezeket a borzalmakat: börtönét nem engedte kisöpörni, évek alatt bokáig érő por szállt le a padlóra, s ő ebben a porban járt fel és le. Egy pimaszkodó börtönőrt egyszer megragadott az ajtó rácsán keresztül, és olyan iszonyú erővel lökte hátra, hogy az végiggurult a folyosón. Büntették, és ő visszavágott. Majdnem félőrült lett.

Azután kiszabadult és semmit nem higgadt. Szenvedélyesen lovagolt, szenvedélyesen vadászott, szenvedélyes tréfái voltak. Csak szenvedélyesen tudott szeretni minden szabadságot. Minderre bő alkalma nyílt.

Összeült az erdélyi országgyűlés, követ lett. Megrázó szavakkal izgatott a jogok mellett, Erdély mellett. A hatalom, a megalkuvások, a jogtalanságok ellen. Ingerlékenysége és felkorbácsoltsága szétfeszített minden keretet. Az ellenzék leghatásosabb szónoka volt. Amikor az elnök egyszer kufsteini fogságára figyelmeztette, indulatosan odarohant az emelvényhez:

– Engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem! – kiáltotta.

Ismerte magát, és félt magától.

Odahaza, zsibói szobájában, egy állványon állandóan több kancsó jeges víz állt, mellettük friss, bontatlan ingek. Ha az indulat elkapta, s felháborodásában szinte tántorgott, szédült, csak ehhez az állványhoz rohant, öntötte magára a vizet, itta a vizet, inget cserélt, majd ismét a jeges vízzel öntötte le magát.

De szükség volt erre a szenvedélyre, szükség volt rá. Sérelmi politikus volt, nem adatott meg neki az építők higgadtsága. Kellett valaki, aki el merje kiáltani a sérelmeket. Aki bátor legyen az óvatosak és a lapulók helyett. És nála szó és tett között sohasem volt szakadék.

Félelmetes férfi volt, csodálatos ellentétekből gyúrva. Mágnás és a felvilágosodás híve. Eltipró és szabadságszerető. Kedves és gyűlöletes. Jó barát és kötekedő ellenség. Lelkesedő és sorokat felbontó harcos.

A test, a harc, az ügyességek híve – és a szellem őszinte hódolója. Akiket sohasem bántott barátai közül: az írók voltak. A gondolat mindig lefegyverezte. Kazinczyt úgy fogadta Zsibón, mint egy fejedelmet. Minden írót tisztelt. A magyar szót tisztelte bennük. Ő alapította az első állandó magyar színházat, a kolozsvárit.

És nem voltak hívebb barátai, mint az írók. Amikor ereje hanyatlott, a politikusok elárulták, cserbenhagyták. Az írók soha nem feledték, ki volt Wesselényi. Amikor meghalt, Berzsenyi „mennyei tüneményt” emlegetett ódájában:

A jók csodáltak, mint az egész savát

Titkon segítő mennyei tüneményt,

Neved, dicsőült Wesselényi,

Rettenetes vala és imádott.