Napfoltok

A BETŰSZEDŐ

A BETŰSZEDŐ

(Misztótfalusi Kis Miklós)

Két kolozsvári diák – alig száz éve – koporsó alakú sírkőbe botlik a házsongárdi temetőben. A síremlék régi lehet, talán több száz éves is. A kőbe valamikor verset véstek, a két fiú akadozva betűzi:

Sietsz boldog lélek; de mi nem bocsájtunk,

Numidiából is köveket hozatunk,

Példára azokból oszlopot csinálunk,

Emlékezetedre arra igyen irunk.

A sorok ismerősek, ezt a verset Páriz Pápai, a szótáríró írta, úgy illik, hogy ezt minden értelmesebb diák tudja. A száraz, egymás mellé rendelt mondatok abból a verses életrajzból valók, amely legkedvesebb barátjának, Misztótfalusi Kis Miklósnak életét bontja ki. Így találták meg a „kolozsvári vasműves” ismeretlen sírján.

„Kicsiny Erdélyben” ellenségei így csúfolták: „A vasműves.”

Nem is vassal dolgozott – ólommal. Vas? Az ő féme nemesebb volt az aranynál is: betű lett belőle – könyv, szellem, biblia, szótár, hármas história.

A legszebb betűket metszette Európában. Református volt, de XI. Ince pápa egyik munkájához nála rendelte meg a különleges betűanyagot. Medici Cosimo arra biztatta, hogy költözzék Firenzébe, és telepedjék meg udvarában. A bécsi jezsuiták nem győztek betelni betűinek formájával: „ezeknél szebbet sohasem láttak”. Még Ázsiából is érkezett hozzá rendelés. Minden betűjéért egy tallért fizettek. Feljegyezték, hogy az alatt a néhány év alatt, amíg Amszterdamban élt „néha targoncával szállították a pénzt szállására”.

S amikor azután idehaza, a kicsi pátriában átveszi a kolozsvári református egyház nyomdáját, egyszerre hiábavaló minden erőfeszítése: könyveit alig vásárolják, portékájával sokszor hetivásárokra szorul, kollégiumbeli tanár ellenségei azzal is megvádolják, hogy egyházát megkárosította, száz betűért huszonöt dénárt számított.

A fordulat így durva és olcsó.

De ilyen durva, olcsó, szögletes valóság idehaza élni.

Mégis az Apáczai Csere Jánosok, a Misztótfalusi Kis Miklósok élete a legnemesebb jelkép: idehaza kell élni.

Páriz Pápai, az osztálytárs, ezzel a nyugtalanító mondattal fordul barátjához, az enyedi teológushoz:

Prédikálni bőségesen sokan vagyunk már itt Erdélyben. Könyvnyomtatónk még nincs. Ha szolgálni akarod hazádat, szánd magad rá e mesterségre.

Misztótfalusi Kis Miklós éppen harmincéves, amikor Amszterdamba ér. Útiköltségét püspökétől kapta, biztatást Bethlen Miklóstól – az emlék, amit útjára magával visz: a süllyedő Erdély, a kirabolt, rongyosodó Tündérkert. Odahaza szalmával kitömött, levágott rokonfejeket visznek szekereken Konstantinápolyba, itt Amszterdamban béke van. Az a nyugati béke, amely oly finom, kínzó mérgekkel sebzi meg évszázadokig a külföldre került magyar vándorokat. Az a különös, harcos béke, amely a tudományoknak, a gondolatnak, a szabad áramlásnak békéje.

Kilenc évig él az itt rekedt enyedi teológus Amszterdamban, napjait a harmadik hídnál emelkedő hatalmas épületben tölti, az öreg Bloeu világhírű nyomdájában. Drágán él itt. Fél évre kétszáz tallért fizet csak azért, hogy tanulhat. Szerszámait maga veszi, lakását, élelmét – ha tudja – maga fizeti. Mindez olyan szorítás, hogy könnyű legyen később a valóságon diadalmaskodni. Hogy keményebb legyen a test és lélek, görcsbe rándultabb a szándék és akarat.

Odahaza a bibliát szeretnék újra kinyomatni, Károli Gáspár vizsolyi bibliáját. Gyűjteni is kezdik a pénzt, kettőezer-ötszáz tallér kellene hozzá. De a pénz csak nem gyűlik egybe soha, vagy a török viszi el sarcba, vagy más ínség apasztja el. És ekkor az egykori enyedi kollégista levelet ír a hazaiaknak: „Hozzáfogok én, a szegénylegény, és megmutatom, hogy a szegénylegénynek odaadása többre visz, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezete.”

Csak az édesfiú beszélhet ilyen keserűen. Első tallérjait szerzi éppen, s ezentúl minden pénz arra kell, hogy kinyomassa, egyedül ő nyomathassa ki ímmel-ámmal igyekvő kis hazájának a bibliát. Az igazi bibliát, a megigazítottat, a hiba nélkül valót.

Amikor ezt odahaza meghallják, megbotránkoznak. Teleki Mihály, a kancellár ugyanazt mondja, amivel Apáczai Csere Jánoson is végigvágott néhány évvel előbb:

– A tengerbe vetni ezt a hitvány embert!

De Misztótfalusi Kis Miklós mégis kinyomatja bibliáját. Maga metszi betűit, maga faragja dúcait. Háromezer-ötszáz példányt nyom, a Zsoltárokból, az Újtestamentumból még külön ezret. Előbb hazaküld egy-két könyvet – odahaza belelapoznak, olvassák, és megenyhülnek. Jöjjön haza, szükség van Erdélyben ilyen férfiakra – ezt üzeni még Teleki Mihály is.

Kilenc amszterdami év után Misztótfalusi Kis Miklós hazaindul. Európa legelső betűmetszője – a pápához, fejedelmekhez mehetne, ő Erdélyt választja. És ebben a választásban nincsen semmi hivalkodás, mártírönteltség, inkább űzöttség és öröm fűti: minél több könyvet kinyomtatni odahaza, magyar könyveket, erőt adó könyveket. A megszállottak tesznek így, és a megszállottság ellen nincs orvosság. Nem is jár érte elismerés.

Kis Miklós útitársa sok ezernyi biblia, ezeket viszi magával haza. És ez az útitárs majdnem bajba sodorja. Súlyos, nagy ládáit útközben egy lengyel főúr felnyittatja, azt hiszi, hogy eretnek bibliákat csempésznek, az egész rakományt pincéibe záratja. Egy rablócsapat vágja ki Misztótfalusi Kisnek a bibliákat.

Ami idehaza történik, az már alig érdekes, száznyi példából ismerős. Először megbecsülik a vándort, aztán megmarják. Misztótfalusi Kis Miklós előtt az a néhány magyar betű „úgy mászott könyveinkbe, akár a teknősbéka”; olyan is volt a formájuk. Az ő kiadványai ma is remeklések, Haller János Hármas Istóriáját – az ő tervezésében – csak gyönyörködve és ámulva lehet nézni.

De persze itt az irigyek. Felesége szebben öltözik, mint némely tanárné. Ő maga kis házat vesz. A nyomdájába került kéziratokban irtja a hibákat. A tanárok felhorkannak, mindezt alig lehet tűrni.

„Aki tengerbe esik, vagy megissza mind, vagy kiúszik, másként belehal” – írja az üldözött.

Ő megkísérli mindkettőt. Meginni ezt a kicsiny, házsártos, irigy Erdélyt. És amikor ez nem sikerül, hát ki akar úszni a sok mocskolódásból: könyvet ír, ez a könyv a híres Mentség. Rekedt vágy a könyv, szembefordulás a kíméletlen kopókkal, magyarázkodás is, de még inkább visszavágás. Személyeket sértő sokféle vágás. És méltóságteljesen sorra megharagszanak a papok, a tanárok mind, megsértődik Bánffy György, a nagyúr is. A vádlót zsinat elé idézik. És Kis Miklósnak bocsánatot kell kérnie. Fiatalon fáradt és rokkant ember. Beteg. A sok munka elgyengítette. Vándorútra különben is csak egyszer mehet az ember. Mit tehetne?

Négy év alatt száz könyvet jelentetett meg eddig. Még négy évig vezeti nyomdáját, de ezalatt már csak harminc az új kiadványok száma. Saját könyveit el kell égetnie. Reformátori kedvét, újító szellemét megkötözték. Aki negyven évig dacot és kalandot formált életéből, az most kiégve, megfélemlítve, elgyötörve kis ügyekben is alázatos kérvényeket ír elöljáróinak. Olyasmiket kér, ne legnagyobb ellenségeit tegyék meg cenzorainak.

Ötvenkét éves, amikor meghal. Sírjánál hárman beszélnek. A három szónok közül kettő ellensége. Bosszú ez? Vagy csak ostobaság? A három beszédet könyvben is kinyomtatják, és titkos kezek csakhamar az összes példányokból kitépik a harmadik szónok, a jó barát beszédét. Az utókorra már csak a két ellenség búcsúztatója marad.