Napfoltok

A HARAGVÓ

A HARAGVÓ

(Bethlen Miklós)

Éjszakai ember vagyok.

Zsúfolt napok után úgy száll meg a fáradtság, hogy a pihenéshez is fáradt vagyok, az alváshoz sincs elég erőm.

Tegnap késő este is a könyvespolc elé kellett lépnem: a fáradtságtól végül az olvasáshoz menekültem.

Vaktában emeltem le egy könyvet: rég forgatott, nagyon kedves könyvem volt – az egykori erdélyi kancellár, Bethlen Miklós önéletírása. Mohón belelapoztam.

Az emberek félszegen mutatkoznak be. Aki hallgat, az könnyen szürkévé válik. Aki meg azonnal sokat beszél magáról, az inkább taszít, mint vonz. De Bethlen Miklós ismeri a titkot. Sokat beszél önmagáról – és rokonszenvesen.

Hadd idézzem: „Szemem felette fekete és fényes volt, akármely sólyomszemnél nem alábbvaló, lánynak sokat ért volna” – így tud elénk lépni.

Mondataiban mi a megejtő varázs? Hogy csak érzékletes képekben tud beszélni. A szakálláról például így: „A tarisznyája megvolt, de a madzaga kétfelől inkább a torkomon volt, mintsem az orcámon.”

Tudja dicsérni magát: „Meglehetősen szép voltam – erőm termetemhez nagyobb, mint sok ember gondolta volna; kezem ujjai is, körmei is szép hosszúak.” S tudja ócsárolni magában, ami rossz: „De lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt.” Még csodálni is tudja teste kiválóságait, ízléssel, mértékkel, tréfával: „Bajuszomba néha egy-két szál, ha fehéredni kezdett, egy kevés idő múlva megsárgult, majd visszafeketedett, úgyhogy az urak még reám fogták, hogy a szép, ifjú feleségem tépi ki.”

Baj döfködi, gond szorongatja, ifjúkorában tanúja a megrendítő élménynek, Zrínyi Miklós vadkanhalálának, körülötte haldoklik Erdély, ő maga sokat harcol elleneivel, végül, tizenkét évi rabság után, Bécsben hal meg, de a jó szerencsét, a pogány istenek testi kegyelmét szinte tapinthatóan érzi élete fölött lebegni – ilyen dicsekvő mondatai vannak: „hosszú és késő őszülésem volt”.

Éjszaka van, már rabja vagyok, telhetetlenül olvasom.

Vigasztaló író. A rossz ellen a jót szegezi, a nagy kudarcokra jelentéktelenebb részletdiadalokkal felel, s a kételyek elől felhőtlen önelégültségbe menekül.

A haragról külön kis fejezetet szerkeszt – milyen kedves, milyen friss és gyanútlan ez a néhány oldal! Hát igen… sokat morgott életében, talán még többet haragudott, s toldjuk meg a mondatot az ő szavaival: „Ha pálca volt a kezemben, hamar verekedésre is fakadtam.”

S elsorolja, kikre morgott, kiket pálcázott meg: összeszidta még az öccsét is, Bethlen Pált, kivált vadászatokon, és nagy bosszúságaiban meg-megcsapatta inasait is meg tiszttartóit meg idegen szolgákat. Először azt hiszi, csak keveset, aztán mégis kerekedik, bővül a névsor. Nagyon indulatos volt, hát persze hogy újabb meg újabb nevek jutnak az eszébe.

Indulatos volt, de csak percekre volt veszélyes – ismerte magát, s ő figyelmeztette jó és rossz embereit, fussanak, bújjanak most előle, mert elkapta a harag hulláma. Ilyenkor még azt is megtette, hogy fújtatva, lobogva olyan helyre menekült, ahol nem könnyen akadt pálca a kezébe.

Az is bántotta, hogy annyit szitkozódik. Jól tudta: „Az ember ilyen indulatja az Isten igazságát nem cselekszi.” Ezért büntetésekkel is próbált önmaga ellen harcolni. Egy-egy szitokért egy sustákot vetett ki magára bírságul – becsülettel meg is adta a pénzt a koldusoknak. S figyeljük csak, most következik a kedves csattanó: hamarosan fel kellett hagynia az önbírságolással – ó, nem, nem azért, mintha sajnálta volna a pénzt. Azért kellett felhagynia saját megjavításával, mert észrevette, hogy szitok és harag nélkül sokkal keményebb, kegyetlenebb, mint előtte volt.

Akiket megvert, megszidott, azokat később megajándékozta, s az emberek boldogok voltak körülötte. Boldog volt mindkét felesége is, atyafiai, barátai, még az ellenségei is; egész cselédsége. Eszébe sem jut: megalázhatott, megalázott embereket.

Arra való a kémény a házon, hogy kijöjjön rajta a láng, füst, korom, arra való az ember indulatja is – ő legalább így gondolja. „Isten oltalmazza meg gyermekeimet a szitok nélkül levő, halovány, hallgatag emberektől” – riad fel ijedten. „Isten oltalmazzon meg mindenkit tőlük.”

Eddig Bethlen Miklós.

Már mélyen bent gázolok az éjszakában, becsukom a könyvet – de Bethlentől csak nem szabadulok.

Milyen szerencsés ember volt, szinte irigyen gondolok rá. A haraggal játszott – és senkit nem tört szét a haragja. Nem mérgezte meg a maga életét, s nem tud róla, hogy mérgezetté tett volna másokat. Ő tulajdonképpen nem viaskodott igazában a haraggal: az indulat csak felcsapott benne, lobbant s elaludt. Talán nem is ismerte a haragot. Nem tudta meg erről az érzésről soha, milyen nemes fenevad: csak a legkedvesebbre támad, csak a visszahozhatatlant, a meg nem ismételhetőt pusztítja el életünkben. Alább nem adja.

De valamit mégis jól sejtett a harag körül Bethlen Miklós – kell, kell valamennyi harag az élethez. A harag mindig támadás az igazságtalanság ellen. A harag öröktől fogva az igazság beteljesítésének a vágya. A harag tehát hit is egy magasabb, igazabb világrendben. A harag erő; nélküle puhák, pipogyák lennénk. A harag választja el a hitványt a jótól és igaztól. Aki meg igaz, azt megnemesíti a harag: kiszabadulni minden földi kötelékből; vakon belevág saját érdekeibe, igazságtalan lehet, de csak az igazat szomjazza, olyan tisztán lát, hogy meg kell vakulnia a szemébe vágó fénytől, olyan védtelen lesz, hogy szinte eszmévé nemesedik.

Nem dicsérem a haragot, inkább félek tőle – de azt hiszem: vállalnunk kell. A harag létünknek az a titokzatos, belső hormonja, amely nélkül fehérvérűek is lennénk. Puha csontúak és puha lelkűek.