Napfoltok

AZ ENCIKLOPÉDISTA

AZ ENCIKLOPÉDISTA

(Apáczai Csere János)

– Én gondolkodom, azért vagyok.

Magyar szavakkal így írták le először Descartes híres alaptételét. „Én gondolkodom, azért vagyok. Minden megtudható dolgok között legelsőbb és bizonyosabb.” Descartes alig öt éve halt meg, Olaszországban és Angliában még a nevét sem hallották, de a hegyek közé szorított kis Erdély fia már könyvet ír ezekről a gondolatokról. Magyarul írja, honfitársainak írja. Mindenről tudósítani akarja őket: filozófiáról, teológiáról, az égi dolgokról és a földi dolgokról, „új tsinálmányokról”, geometriáról, a földről, a népekről, a tudományról – a világegyetemről, ahogyan 1653-ban a világ önmagát ismerte.

Magyar Encyclopaedia – ezt a címet írja Apáczai Csere János munkája fedőlapjára. – Enciklopédia „azaz minden igaz és hasznos bölcseségnek rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása”.

A descartes-i gondolat alapja a feltétlen kételkedés. Milyen jellemző ellentmondás, hogy a magyar tanítvány döntő élménye: a feltétlen hit.

Hinni abban, amit csinál. Feltétlenül hinni, hogy érdemes csinálnia. Olyan fogalmakról kell majd írnia, amelyek kifejezésére magyar szó sincsen. Semmiség. Ha nincsenek, hát teremt ilyen szavakat. „Én gondolkodom, azért vagyok” – milyen olvadékonyan, engedékeny lágysággal ömlik ma is ez a mondat. Mondhatjuk-e bármikor szebben, egyszerűbben? Hogy sok szava elavult, vagy érthetetlen? Milyen természetes! Előtte Szenczi Molnár Albert a matematikát csak hat szóval tudta meghatározni, itt tartott abban a korban a magyar nyelv – Apáczai minden tudományos fogalomra egyetlen pontos, tömör magyar kifejezést keresett. Hogy sokszor eltörte azt is, ami addig volt – csodálhatjuk-e? Nem is írói, inkább szobrászi munkát végzett: a nyelv megműveletlen, nyers gránittömbjéből kellett kivésnie az új fogalmakat és szavakat.

De a szó anyagánál mennyivel merevebb, hajlíthatatlanabb az ember! Amikor teljesen vállalta sorsát, tudta, nehezebbre esküdött fel, mintha valaki a csillagokat akarná elérni kezével, az égről közénk húzni le a holdat, vagy az óceánt egy kis árokba szorítani. Mert lehet-e többre, különbre vállalkozni, mint hazánkat, honfitársainkat feljebb emelni, nemesebbé tenni?

Még csak felrónunk sem szabad, hogy idegenkedve fogadták. Történhetett-e volna másképpen? Eleitől fogva mindenhol ez volt a sorsa az ilyen álmodóknak és megszállottaknak.

„Abban az időben – írja önéletírásában Bethlen Miklós erdélyi kancellár –, a szegény magyarok, kivált Erdélyben, úgy hitték, hogy ha valaki nem német és plundrában nem jár, nem is lehet tudós ember.” Ő volt az, aki ezt a hitet megdöntötte. Milyen rajongó tanítványai akadtak lassan. Abban az időben – vallja megint csak Bethlen, aki fiatalkorában maga is Apáczai tanítványa – bevitték az együgyű gyereket az iskolába, ott a latin nyelv haszontalanságával töltötték a kincs időt, eltelt nyolc esztendő, és az igazi műveltség nélküli nemes fiúk még a latin nyelv alapját sem tanulták meg, nemhogy szólni tudtak volna szavaival. Ez az iskolázás csinálta Erdélyben a sok nyomorgató, istentelen urat, főembert. Az ilyesfajta nem ismerte azután hazája történetét, nem tudta a törvényeket, mégis országot, hadakat, tömeget igazgatott.

Amikor Bethlen Miklós, mint iskolásfiú a kiváló mester osztályába került, zavara és tudása egyre tisztult. „Apáczai az elébbeni chaost rendbe vette, nagyobb világot hozott az elmémbe, úgy hogy jómra fordult a korábbani hiábavalóságnak tanulása is…”

– Én Apáczait, mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem és emlékezetét ma is becsülöm – fejezi be vallomását.

Tanító volt, mester; a legnemesebb lélekkel és hévvel.

Ő maga Hollandiában tanult. Püspöke juttatja ki a szegény református fiút a híres külföldi egyetemekre; Leydenbe, Utrechtbe, Harderwijkbe. Itt megtanult héberül, arabul, görögül, latinul, hamarosan beszéli a holland, angol, francia nyelveket. Minderre három éve jut, ekkor a teológia doktorává avatják. Megházasodik, holland feleségének szülővárosában, Utrechtben telepedik le, most kezdi írni Enciklopédiáját.

Ilyesfajta teljes összefoglalásra a németek se gondoltak addig. Világképet adni az otthonvalóknak – ez hajtja Apáczait. Mert mindig hazagondol. Könyvtárakat olvas végig, írja munkáját, és honvágyába beleremeg a mű.

Európai földrajzánál tart például. Felsorolja a napkeleti országokat, s hirtelen úgy fordítja a szót: „Itt vagynak Felső és Alsó Magyarország, Erdély (szegény hazám vallyon mikor látlak!), Dácia, Mysia, Rátz és Görögország.” Áttér a hegyekre, s a tudományból észrevétlenül emlékezés lesz: „Amerikában van a Popoc Anpeche, Syriában a Lybanus, Erdélyben a Fogarasi havasok, ugyan itt Fejérvárhoz nem messze a Kecskető, Bartzában a Kotla, Vargyas mellett a Tsudakő, melynek az oldalában egy nagy kerek lik vagyon, mire nehezen hághatni fel és osztán oda bé rettenetes üregek vagynak s denevérek sokasága; egynéhány óráig jártam tizenegyed magammal benne, gyertyáknál, de végét sohasem érhettük; sok emlékezetre méltó dolgot láttam benne.”

Nehéz tárgyilagos, hideg tudósnak lenni, Erdélytől távol. De vajon Erdélyben könnyebb-e?

Huszonhat éves, amikor eléri otthonának hívása. Csulai György püspök felajánlja neki a gyulafehérvári iskola egyik tanári állását – hogyne indulna! Útiköltséget is kap, s mi lehetne jellemzőbb rá: elhatározza, igen szerényen fog utazni, s az így megtakarított pénzen kinyomatja félig elkészült Enciklopédiájának első íveit. „A számomra küldött útiköltségnek egy részét – írja –, minthogy más módom nem volt, a könyvnyomtatónak adám.” A munka nagyobb fele – 487 oldalból 250 – ilyen módon még indulása előtt el is készül; de a teljes mű csak két év múlva jelenik meg.

Ezerhatszázötvenháromban vagyunk, augusztus 29-én érkezik meg Apáczai holland feleségével Gyulafehérvárra. Ez olyan megrendítő, szép nap, hogy a viszontlátásra emlékezve, ezentúl minden augusztus 29-én – élete végéig – böjtöt tart.

Itthon persze mi várhatná? Csalódás, megalázások. Kollégiumi fizetése 250 forint; ezt ő kapja, az erdélyi vér. Az idegen vér, a kollégium egy másik, úgy látszik, előbbre való tanára, Bisterfeld nevű 1800 forint javadalmazással tanít. „Oda fel Hollandiában professzori tisztességes hivatala és kenyere lett volna, ha nemzetségéhez, hazájához, abban dicsőséges Istenéhez való szeretete le nem hozta volna Erdélybe” – írja halála után első életrajzírója.

De Apáczai nem ügyel az ilyen hántásokra. Ő felrázni akarja az embereket, felrázni Erdélyt. Amikor először lép katedrájára, értekezést olvas fel, s ebben a beszédben a hazai érzékeny lelkeknek megdöbbentő dolgokat mond:

– Inkább könny, mint szónoklat illik most hozzám, mikor a szégyenletes tudatlanságnak, tehetetlenségnek, nyomorúságnak roppant tengerét látom a magyar nemzet örök gyalázatára. Aluszékonyak, tudatlanok, meztelenek vagyunk, minden az idegenek kezében van. Még a mesterségek sincsenek magyar kézben, a szerszámokat idegen nevükön hívjuk…

Így beszélt a külföldi egyetemekről hazatért erdélyi fiú, s így kovácsolta össze maga ellen tanártársait, feljebbvalóit, városa polgárait.

Két évig taníthatott. Azután elüldözik Gyulafehérvárról, a kolozsvári elhanyagolt kis latin iskolához helyezik át. Kolozsváron néhány lelkes hívő fogadja szeretettel, tanítványainak egy része utána szökik. Itt találja meg igazán önmagát, tanítása itt lesz egészen tiszta és bátor.

– A rákot a Szamosba fojtották – jegyzi meg gúnyosan Bethlen Miklós, az üldözők ostoba hajszájára célozva.

De az ellenségei itt sem hagyják el. Kolozsvári katedráját még szigorúbb beszéddel foglalja el, mint a gyulafehérvárit. Tanítványait megszégyeníti, hogy legtöbben nem a tudomány kedvéért járnak iskolába, inkább azért, hogy menekedjenek az otthoni munka elől. Ha elvégzik iskoláikat, a semmittevésnek éljenek, szellemi tunyasággal gyalázzák meg hivatalukat. Hármas tétele: a tanulók gyűlölik a tanulást, a tanítók kedvetlenül tanítanak, az urak tanulatlanok.

Mindezt Kolozsváron se hallják szívesen. A református templomban következő vasárnap az istentiszteleten prédikációban támadják. Mindenhol harc, mindig tusakodás folyik körülötte.

Milyen tiszta ember.

Visszás érzés, hogy munkáit – az Enciklopédiát vagy a Magyar logikácská-t ma mégsem olvashatjuk már mosolygás nélkül. Apáczai, a tudós, egybeolvasztotta korának jelentős munkáit, de nem mindig a legjobb, legmegbízhatóbb műveket.

Az elefántról például olyasmiket tudunk meg az Enciklopédiából, hogy ez az okos állat szinte szólni és írni is megtanul. Ha harcolniuk kell, a nyilakat sebesülttársaikból gyengéden kivonják. Istenként tisztelik a holdat, újholdkor folyóvízbe szállnak, magukat vízzel meghintik, ágakat tördelnek, s a magasság felé fordulva lassan mozgatják a letördelt gallyakat. Mikor tengerre viszik őket, addig nem szállnak hajóra, míg hajcsáraik esküvel nem erősítik meg előttük, hogy visszahozzák őket szülőföldjükre.

Az oroszlánról azt állítja: olyan erős állat s olyan kemények a csontjai, ha megütik, tűz szikrázik bőre alól, mint a kovából.

De legyünk alázatosak – háromszáz év múlva vajon milyen mondataink miatt fognak rajtunk mosolyogni.

Mindössze öt évig taníthatott. Két évig Gyulafehérváron, három évig Kolozsvárott. Igen korán meghalt.

Még ma is fontos tudnunk, hogy mit tanított. Egész életével, minden tettével azt hirdette, hogy a nemzet megújhodása egyes-egyedül a fiatalság nevelésétől függ, és a művelődés medre csak az anyanyelv lehet. Még fontosabb életének nagy példája: szenvedélyes hit nélkül alacsonyrendű topogás élni, s a halállal talán csak a szenvedély békíthet meg. Mondhatunk-e ma ennél szorongatóbbat, igazabbat?

Harmincnégy éves, amikor tüdeje végleg elfullad. Bethlen Miklós önkéntelen keserűséggel így búcsúztatja:

– Apáczait az Isten ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őrá méltatlan volt, kivette.

Kivette őt. De életét és halálát a legszebb példák egyikévé nemesítette.

Portréjától elválaszthatatlan Németh László Apáczai-drámájának utolsó mondata, az elgyöngülés, a nagy fáradtság, a visszatekintés sóhaja:

– Ha tudtam volna!…