Amikor a professzor kímélő mozdulattal átfogta a vállát, Edina már tudta. Megkapaszkodott az ajtókilincsben. Ez a kapaszkodás azóta is a tagjaiban maradt.
– Biztos? – kérdezte elvékonyodott hangon. A székbe kuporodott, tenyerét az arcára tapasztotta. Mondattöredékeket hallott nógató hangsúllyal, épp csak súrolták az értelmét. A tapintatos csendből szűrte ki, hogy nehéz szerep vár rá, viselkednie kell. Kibújni a fájdalom szorításából, mosolyba dermedt arccal elhitetni Gáborral, hogy néhány hét múlva talpra áll, s mindent ott folytat, ahol abbahagyta. Megtörölte könnyektől síkos bőrét, rendbe szedte arcvonásait, remegő orrcimpáira púdert kent.
– Bátran! – biztatta a professzor, s a kórterem ajtajáig kísérte.
Gábor úgy feküdt a párnán, mintha odanőtt volna. Arcszíne belemosódott a vászon f
