– Ott! – mutatta Décső.
– Hol? – Árpád hiába hunyorgott, hiába takarta szemét Nap atya fénye elől tenyerével, nem látta, amit látnia kellett volna. – Tarkacsu!
Fia mellé léptetett és egyből bólintott.
– Látom hát – mondta. – Jelzés füstje az.
– Mondom én!
Décső igen elégedettnek tűnt, ahogy a Duna nagy folyót övező számtalan ág egyike mellett álltak és a túlpartot kémlelték.
– Én hordozom a turulforma madár erejét – fordult Décső felé Árpád –, mégis a te szemed éles vénember létedre!
– Nem vagyok még olyan vén – húzta széles vigyorra a száját a tarján fő. Nem sok foga maradt már, abból egy se volt fehér. Néhányat még a kazárokkal verekedve hagyott a pusztákon abban az időben, amiről ma már énekmondók szólnak.
Árpád csak a fejét ingatta. Látnia kellett volna a füstöt. Miért nem látj
