Ahogy híre ment a megrázott, szétszórt hétmagyar nemzetségek között, hogy újra nagyúr van köztük, akit vezérek és lövők erejével emeltek pajzsra, mintha az Árpádban felismert erő a veszedelemben megrettent népbe is beleköltözött volna.
Árpád nem késlekedett. A szert követő áldomáslakomát igen rövidre fogta, szinte meg sem ülte. Összehívta a vezéreket és főket, még tízfőket is azok közül, akik korábban jártak a napnyugati úrságban. Nagyúrként szólt velük, ősi joggal és királyi vére méltóságával. Valóban érezte a tagjaiban feszülő erőket és mindenki más érezte rajta.
Megerősített fürkészeket indított az üvegnek tetsző hegyek felé és nyájak hajtóit rendelte melléjük. Tudta jól, hogy máshogy jár egy had, és máshogy egy új szállásra vonuló nép asszonyokkal, javakkal, gyermekekkel, állatokkal.
