Több mint negyven esztendeje készült e regény, a kiváló írónő egyik legizgalmasabb, legérdekesebb műve. Nagyszabású társadalmi tabló az Urak, úrfiak a két világháború közötti Magyarországról s két nemzedék harcáról, útkereséséről. A mű középpontjában az Erdélyből áttelepült fiatal értelmiségiek állanak, akiknek kétszeresen is új világban kell újrakezdeniük életüket, kegyetlenül nehéz körülmények között. Vannak, kiket hamar megtörnek a gerincroppantó idők, s csak a legjobbak képesek őrizni szívükben ifjúkoruk nemes eszményeit. De a történelem nem fogadja kegyeibe ezt az elsodort nemzedéket. Alighogy megvetették lábukat Budapesten, Európa fölött ismét sötét viharfelhők gyülekeznek…

A gyermekkor felejthetetlen világa elevenedik meg a regényben, mely át meg át van szőve személyes emlékekkel. Bajkó Györgyi a történet főszereplője nemcsak az első szerelmének varázslatos bakfisélményeit meséli el, hanem annak a drámai szerelemnek a történetét is, amelyet nővére él át, és amelyért – segítőkészségében – ő majdnem testi épségét áldozza. Szép, szomorú, mulatságos és tragikus mozzanatok fonódnak egybe a regény lapjain, megidézve egy nehéz – és azóta letűnt – korszak sok problémáját, emberi gyengeségeit, de nem egy tiszta érzelmét s törekvését is.

Az írónő mondja művéről: „Három kisregényemben, három hosszabb, egy rövidebb elbeszélésemben és a Mesterségünk jegyében címen összefoglalt pillanatképekben ismerős-ismeretlenek serege él, nyaral, szeret, bukdácsol, tervez, bölcselkedik, fintorog, utat keres és célba ér. Majdnem valamennyi történetem színhelye „Európa legszebb szeme” – ahogy Krúdy nevezte a Balatont, a csábító, szerelmeseket kerítő tó, ahol egyformán tud izgalmasan szép, eleven, s ugyanakkor kietlen is lenni az élet. Az Özvegy nyárban, ebben az 1945-ben játszódó kisregényben, mint üldözöttek kétes menedékére emlékszik vissza e tóra a magányos „egynyári asszony”, Rókánénak a Zala-parti hegyközség szőlős gazdánéjának ez a szelíd víz veszi el egyetlen katonafiát, itt siratja el utolsó csikóját az alföldi öreg Sallai is, s itt üdvözli az új gépesedő világot. Tóparti ismerőse Kormos Pirinek, az öntudatos, mindig többre törő fiatal szövetkezeti parasztlánynak Méhes Mihály szegényparaszt városra futamodó, elfinnyásodott fia is, s a Tájrendező Vállalat újértelmiségi ifjú mérnöke itt készíti el élete legszebb tervét, s éli meg a partner-szerelem dicstelen kudarcát. Valahol „Balatonillatoson”, turnéja utolsó állomásán szakít örökre a boldogtalan nagy színésznővel ifjú, csetlő-botló kedvese egy rezignáltan bölcs, jó humorú, kortalanul öreg költőnő bolondos házatáján. Nemcsak az én ismerőseim ők, hanem egymás ismerősei és talán mindannyiunké. Mai emberek, értelmiségiek és parasztok, művészek és munkások, dolgozó, nyaraló, alkotó vagy pihenő emberek, akik lelkileg nekivetkőztek a tóparti nyaraknak, jellemük és sorsfordulataik mérésre készen, művészi megörökítésre várón tárultak fel előttem.”

Több mint negyven esztendeje készült e regény, a kiváló írónő egyik legizgalmasabb, legérdekesebb műve. Nagyszabású társadalmi tabló az Urak, úrfiak a két világháború közötti Magyarországról s két nemzedék harcáról, útkereséséről. A mű középpontjában az Erdélyből áttelepült fiatal értelmiségiek állanak, akiknek kétszeresen is új világban kell újrakezdeniük életüket, kegyetlenül nehéz körülmények között. Vannak, kiket hamar megtörnek a gerincroppantó idők, s csak a legjobbak képesek őrizni szívükben ifjúkoruk nemes eszményeit. De a történelem nem fogadja kegyeibe ezt az elsodort nemzedéket. Alighogy megvetették lábukat Budapesten, Európa fölött ismét sötét viharfelhők gyülekeznek…

Ignácz Rózsa közelről ismeri a színház világát és a magyar színészet történetét. Ebben a regényében két színész: Benke József és lánya, Laborfalvi Róza élettörténetén keresztül a magyar színjátszás kezdeteit mutatja be. Legendás színészek elevenednek meg: Lendvay, Hivatal Anikó, Kántorné, Déryné… és híres írók: Jókai, Petőfi, Szigligeti, akik mind szinte romantikus küzdelmet folytatnak a magyar színjátszásért és rajta keresztül az egész magyar irodalomért és kultúráért. Ignácz Rózsa terjedelmes történelmi regényének mellékleteként metszetek és régi fényképek mutatják be az akkori Pestet, a színházat, a színészeket. A nagy sikerű könyvet most harmadik kiadásban kapják kézhez az olvasók.

Az erdélyi származású, Színiakadémiát végzett Ignácz Rózsát íróként is nagyra becsülik szakmai körökben, de nevét a mai olvasók között csak kevesen ismerik. Ahogy Szabó Magda mondta róla: „Ignácz Rózsának meg kellett halnia ahhoz, hogy hivatalosan is ki merjék mondani róla, milyen jelentős alkotó volt...” Műveinek visszatérő témája Erdély, a Balaton mára már letűnt világa, vagy színháztörténetünk kiemelkedő alakjai. Ebben az elbeszélésgyűjteményében főként a felnőtté válás nehéz időszakát, a szülők és önálló életet kezdő gyermekeik kapcsolatát mutatja be.

Az írónő mondja művéről: „Három kisregényemben, három hosszabb, egy rövidebb elbeszélésemben és a Mesterségünk jegyében címen összefoglalt pillanatképekben ismerős-ismeretlenek serege él, nyaral, szeret, bukdácsol, tervez, bölcselkedik, fintorog, utat keres és célba ér. Majdnem valamennyi történetem színhelye „Európa legszebb szeme” – ahogy Krúdy nevezte a Balatont, a csábító, szerelmeseket kerítő tó, ahol egyformán tud izgalmasan szép, eleven, s ugyanakkor kietlen is lenni az élet. Az Özvegy nyárban, ebben az 1945-ben játszódó kisregényben, mint üldözöttek kétes menedékére emlékszik vissza e tóra a magányos „egynyári asszony”, Rókánénak a Zala-parti hegyközség szőlős gazdánéjának ez a szelíd víz veszi el egyetlen katonafiát, itt siratja el utolsó csikóját az alföldi öreg Sallai is, s itt üdvözli az új gépesedő világot. Tóparti ismerőse Kormos Pirinek, az öntudatos, mindig többre törő fiatal szövetkezeti parasztlánynak Méhes Mihály szegényparaszt városra futamodó, elfinnyásodott fia is, s a Tájrendező Vállalat újértelmiségi ifjú mérnöke itt készíti el élete legszebb tervét, s éli meg a partner-szerelem dicstelen kudarcát. Valahol „Balatonillatoson”, turnéja utolsó állomásán szakít örökre a boldogtalan nagy színésznővel ifjú, csetlő-botló kedvese egy rezignáltan bölcs, jó humorú, kortalanul öreg költőnő bolondos házatáján. Nemcsak az én ismerőseim ők, hanem egymás ismerősei és talán mindannyiunké. Mai emberek, értelmiségiek és parasztok, művészek és munkások, dolgozó, nyaraló, alkotó vagy pihenő emberek, akik lelkileg nekivetkőztek a tóparti nyaraknak, jellemük és sorsfordulataik mérésre készen, művészi megörökítésre várón tárultak fel előttem.”

Az erdélyi származású, Kovásznán született írónő élete szorosan, sokrétűen kötődik a színházhoz. 1931-ben végezte el a Színiakadémiát Budapesten.1931–1939 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt. 1939–1940 között a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítójaként dolgozott.Prospero szigetén című, először 1960-ban megjelent, kötetében korának kiemelkedő színészeiről, színházi emberiről olvashatunk. Sokak között Bajor Gizi, Ódry Árpád, Hevesi Sándor pályaképe egyrészt szórakoztató olvasmány, másrészt kiváló kordokumentum napjaink érdeklődőinek is.

„Magyar éra alatt kisebbségi diák volt ő is. Egyszer beszélt is erről, megint szegény Fülöppel kapcsolatban. „Azért lehetsz te még tare magyar, amiért meg tanulod jól a románt. Én is jó román voltam a magyar gimnáziumban Pedig nekem minden tárgyat magyarul kellett tanulni, nem, mint nektek, csak ezt az öt román tárgyat. Nektek vannak saját fajtátokbeli tanáraitok is. Nekem nem voltak. És mégis jelesen érettségiztem Besztercén. És ma itt vagyok, voilà.” Itt van bizony. Itt óraadó a leányiskolában, mióta elrendelték, hogy a román nemzeti tárgyakat nem adhatja elő magyar anyanyelvű tanár. Az unokabátyja pedig, a híres író, a bukaresti nemzeti színház igazgatója. Jaj, erről jut eszébe Kovácsnak, még nem olvasta el a könyvet, amit Rebrescu kisasszony az ősszel adott neki. L. Rebreanu: „Az akasztottak erdeje” című regényt. Az úgy volt, hogy Kovács egyik órán a padon felejtett egy könyvet, amit Engel Évának vitt vissza az iskolába. Szabó Dezső „ Az elsodort falu”-ja volt.”

A szerző ezt írja műve utószavában, magának regénye hősének, a több mint kétszáz éve jobblétre szenderült Mikes Kelemennek: „A mi szerencsénk, utókoriaké, mind férfiaké, asszonyoké, leányoké és más serdülő emberpalántáké, minden magyar szót olvasni szeretőké, hogy élt, él kijed, elménkben él, amellyel elgondolhatjuk, elképzelhetjük, képet formálhatunk magunknak Kelemenről. Bennem leginkább az a Kelemen képzett meg, s az él, aki az édesanyja hazatérésre ösztökélő levelét megőrzi, és mint utolsó kincséről egy kis rokoni szeretetért még arról is lemond, másnak adja. Kétszeresen özvegy édesanyját, árva Torma Évát annyira, annyiszor elképzeltem, hogy alakját, formáját látni vélem s hangját hallani. Próbáltam én őt ezeken a lapokon másokkal is láttatni és megbecsültetni.”

Ignácz Rózsa közelről ismeri a színház világát és a magyar színészet történetét. Ebben a regényében két színész: Benke József és lánya, Laborfalvi Róza élettörténetén keresztül a magyar színjátszás kezdeteit mutatja be. Legendás színészek elevenednek meg: Lendvay, Hivatal Anikó, Kántorné, Déryné… és híres írók: Jókai, Petőfi, Szigligeti, akik mind szinte romantikus küzdelmet folytatnak a magyar színjátszásért és rajta keresztül az egész magyar irodalomért és kultúráért. Ignácz Rózsa terjedelmes történelmi regényének mellékleteként metszetek és régi fényképek mutatják be az akkori Pestet, a színházat, a színészeket. A nagy sikerű könyvet most harmadik kiadásban kapják kézhez az olvasók.

Ignácz Rózsa (1909–1979) „erdélyi trilógiájának” (Anyanyelve magyar; Született Moldvában) harmadik kötete a Rézpénz, amelynek témája vélhetően önéletrajzi elemekből is vétetett. A történet egy tehetséges fiatal magyar színésznő, Türje-Szász Klári és egy nős ember, Deák Ádám feltaláló ezermester szerelme köré szövődik. Deákot rábeszélik, hogy hamisítson román pénzt, réz húszlejeseket. A cél Erdély függetlenítése lenne mind Magyarországtól, mind pedig Romániától. Deáknak el kell buknia, éspedig a legváratlanabb módon: a román nyelvű tárgyalás során felmentik a vád alól, azzal a magyarázattal, hogy a székely ember tehetségtelen, eredeti gondolatai nincsenek, és így csakis a zseniális felbujtót, a román Moganut érheti jogos büntetés. Ez a „felmentő beszéd” az uralkodó román nemzetiség leglesújtóbb véleménye a magyarságról. A míves stílusban megírt, fordulatos cselekményű regény annak a nemzedéknek az életérzését eleveníti föl, amelynek hétköznapjait végzetesen szétzilálta az első világháborút követő világpolitika, s amely ma is a túlélés ezernyi leleményével keresi a megmaradás, az önmagára találás rejtett ösvényeit.

Mikor a függetlenségét súlyos áldozatok árán éppen hogy elért Kelet-Afrikában élhettem – néhány hónapon át –, akkor érezhettem át mélységes megrendüléssel annak a sok-sok árván maradt, tanulásban mégis életrevaló fekete kisfiúnak a sorsát, aki szavannákon, havas hegyóriásokon, szabadon garázdálkodó nagyvadak, elefántcsordák, csuik, zebrák zsiráfok serege közt vándorolva kóborolta be Kelet-Afrika gyönyörűséges „Svájcát”, szülőföldjét: Kenyát. Kis hősömnek, Kitongó-Kitendzsinek ősei még hatalmas afrikai fák tetejére, lombok közé rejtett kis házikókban éltek; a kis kóborló fiú már egy gőz hajtotta kompra lopakodva, átkelő teherautók, buszok alá kucorodva indult kisgyermekfővel munkát keresni, csak azért is tanulni, szülőföldje szeretetétől elszakíthatatlanul értékes emberré válni. Kalandjait a mérges kígyóval, a kafferbivallyal, a kis kóborló-dolgozót tolvajnak is kikiáltó gonosz emberekkel, szabadulását a szenvedő gyermekkorból ebben a könyvben próbáltam ábrázolni, elmondani a mi rendezett körülmények közt élő, boldog magyar gyermekeinknek. Ignácz Rózsa

Ignácz Rózsa (1909–1979) „erdélyi trilógiájának” (Anyanyelve magyar; Született Moldvában) harmadik kötete a Rézpénz, amelynek témája vélhetően önéletrajzi elemekből is vétetett. A történet egy tehetséges fiatal magyar színésznő, Türje-Szász Klári és egy nős ember, Deák Ádám feltaláló ezermester szerelme köré szövődik. Deákot rábeszélik, hogy hamisítson román pénzt, réz húszlejeseket. A cél Erdély függetlenítése lenne mind Magyarországtól, mind pedig Romániától. Deáknak el kell buknia, éspedig a legváratlanabb módon: a román nyelvű tárgyalás során felmentik a vád alól, azzal a magyarázattal, hogy a székely ember tehetségtelen, eredeti gondolatai nincsenek, és így csakis a zseniális felbujtót, a román Moganut érheti jogos büntetés. Ez a „felmentő beszéd” az uralkodó román nemzetiség leglesújtóbb véleménye a magyarságról. A míves stílusban megírt, fordulatos cselekményű regény annak a nemzedéknek az életérzését eleveníti föl, amelynek hétköznapjait végzetesen szétzilálta az első világháborút követő világpolitika, s amely ma is a túlélés ezernyi leleményével keresi a megmaradás, az önmagára találás rejtett ösvényeit.

Az erdélyi származású írónő szenvedélyes regénye a moldovai és bukovinai magyarság drámai történelmének egy meghatározó szakaszát mutatja be a két világháború közötti időszakban. Ungureni utcányi falucska a Moldova partján. Lakói elsősorban románok és „bangyenek”, azaz olyan románok, akik valamikor magyarok voltak. Itt él a regény főhőse, Gherghel Dávid, az „úrfi”, akit árvaságában a falu orvosa gyámolít, és egy román leány nevel. Dávid legjobb barátja Niculai, a szegénysorsú parasztfiú és Lenkuca, a módos értelmiségi-gazda leánya. A történet hármójuk egybefonódó sorsán keresztül ábrázolja egy népközösség sorsát.

„Kisgyermekkoromban magam is láttam a havasok közé ékelt erdélyi városkában a fehér falú házak ablak köré meszelt különös jelet, a vörös karikát, amit a néphagyomány torockói gyásznak nevezett, Bányás-atyafiság élőszavából hallottam először emlegetni azt a munkás-néphagyományt, mely egy kicsiny népközösség régi, történelmi jogának emlékét őrizte. Írott emlékekben mintegy tíz évvel ezelőtt találkoztam először az Aranyos menti székelyek forradalmi perének leírásával, okmányaival. Azóta egyre sarkallt a gondolat, hogy méltó emléket kell állítanom történelmünk irodalmilag mindmáig nem méltatott hőseinek: Székely Borbála bányász-parasztleánynak, két vőlegényének, Kriza Katalin tizenhét éves papleánynak, aki a maga életét is feláldozva templomot gyújtott fel vészjelző tűzként, csak hogy egy eltiport emberi közösség igazságát világgá kiálthassa.”Ignácz Rózsa

„Magányos özvegy férfi volt Szilveszter. Módos ember s erős hazafi, valamikor, a függetlenségi harcok virágkorában. Akkoriban öregedően és csalódottan félrevonult már birtokának a romjaira. Birtoka javát elvitte: a politika. A patak partján lakott, nagy gyomos kert közepén, düledező kúriában. Nem járt sehová, vendéget egy évben csak egyszer fogadott. Még állatot sem tartott. A húsz tehénre készült istállóban csak egy bivaly élt. Szilveszter urat s a bivalyát egyetlen öreg férficseléd szolgálta ki: Lőrinc nevezetű…”(BIVALYTEJES KÁVÉ - részlet)

Az erdélyi származású írónő szenvedélyes regénye a moldovai és bukovinai magyarság drámai történelmének egy meghatározó szakaszát mutatja be a két világháború közötti időszakban. Ungureni utcányi falucska a Moldova partján. Lakói elsősorban románok és „bangyenek”, azaz olyan románok, akik valamikor magyarok voltak. Itt él a regény főhőse, Gherghel Dávid, az „úrfi”, akit árvaságában a falu orvosa gyámolít, és egy román leány nevel. Dávid legjobb barátja Niculai, a szegénysorsú parasztfiú és Lenkuca, a módos értelmiségi-gazda leánya. A történet hármójuk egybefonódó sorsán keresztül ábrázolja egy népközösség sorsát.

– Királynőm szíve egy szörnyért hevül – mondja Puck a Szentivánéji álomban Titániáról. Titániát Oberon varázsolta el; Ignácz Rózsa hősnőjét, Litovszky Teklát – önmaga. Második férje özvegyeként, önmaga bűvöletében él. Újra hallja, újra éli múltját, a kellemetlent nem veszi tudomásul, a valóságra ébresztő gondolatokat elhessenti. Megéli lánya tragikus érzelmi válságát, azt a kiábrándulást, amitől az megzavarodott értékítélettel egyszerre szörnyetegnek láttatja az addig szeretett élettársat, de ő maga kiábrándíthatatlanul tovább szeret egy olyan álomképet, amitől csak a halála révén szakadhat el. Élete utolsó pillanatai ébresztik önmagára Teklát, aki érzékenységénél, fogva alkalmas lehetett volna egy emberibb életre, de a magaszőtte álomvilágban semmiért sem harcolt, nem küzdött meg környezete gyarlóságaival, s ezáltal ő maga vált gyarló, társadalmi „fagyönggyé”, s mint asszony – önmaga varázslatába zártan szerette a tündéri szörnyet: saját önmagát.