Lyuk a tetőn

Chapter 2

1. TEMESSÜK EGYMÁST, ÖREGEK!

Hát igen, mert az öregek jobban ráérnek. Rendszerint nyugdíjasok, és egy kis buzgólkodás újra meg újra értelmet ad az életüknek. Nekem tennivalóm akad még bokrosan temetés nélkül is, de hát én vagyok a legöregebb a családban, mióta meghalt az anyósom. Nyolcvanhárom éves volt, tavaly ilyenkor az idősebbik lánya temetésén roppant össze, azóta tehetetlen volt, szociális otthonban ápolták, Szőcön, mert feleségem is beteg, nem akadt, aki otthon gondoskodjék róla. Az utolsó két hétben már nem volt öntudatánál. Az ilyenre szokták mondani, hogy megváltás néki az elmúlás. Az ilyen megváltásban, a halál megváltásában én nem hiszek. Úgy gondolom, őszintén nem kívánja senki, aki szenved. Ő sem kívánhatta, mert keményen viaskodott ellene. Vagy tíz napon át mindennap órákban számolták életét a hozzáértők.

Erős asszony volt. Az első háborúban özvegyült meg, és szegényen maga nevelte gyermekeit. Nem messze volt a nyolcvantól, mikor egyszer üzentem neki, hogy küldjön föl valakivel a tördemici állomásról egy százliteres hordót. Elképedésemre végigjárva télvíz idején a három kilométeres vízmosásos, csúszós, badacsonyi hegyi utat, megjelent fején a huszonöt kilós irdatlan teherrel. Jött a fejen cipekedők kecsesen ringójárásával, mondván:

– Azért nem fizetünk, fiam, amit magunk is meg tudunk tenni.

Mint mondtam, tudtuk a végóra közeledtét, és mivel falun sietni kell a temetéssel, koporsóról, keresztről, szemfödélről előre gondoskodtam. Készen várták ezek a tárgyak az otthon halottas kamrájában. A távirat lassan jut fel mihozzánk a hegyre, pénteken délelőtt telefonáltam Szigligetről, akkor értesültem néhány órával előbb bekövetkezett haláláról. Tudtam, hogy egyedül rám vár az intézkedés minden gondja. Úgy is lett, fehérvári unokájának elébb az anyósáért kellett rohannia Csepelre, hogy őrizze addig a gyerekeket, lányom az Alföldön járt hivatalos úton. No, hát kezdjünk hozzá. A szociális otthon igazgatója készséges volt, megrendelte Ajkáról a halottszállítókat, erre – úgy gondoltam – nem is lesz több gondom, majd csak fogadni kell az érkezőt.

Elhatároztam, hogy gyenge állapotban levő feleségemet nem értesítem, inkább csak maradjon aggódva a hegyen holjártam miatt. Kire hagyjam, ha a gyászhírtől rosszabbul lesz?

Az esperessel kell kezdenem, ez nyilvánvaló, mert tőle függ a temetés időpontja. Ez az első lépés a legegyszerűbbnek bizonyul. Az egyháznál van szíves hozzáállás, rutin. Az esperes úr megígéri, hogy vasárnap délután két órakor, két bérmálás között elvégzi a szertartást, a harangozás, a kántor, a ministránsok is az ő gondja. Nagy könnyebbség. Miután megvan az időpont, azonnal feladni a táviratokat a vidéki rokonoknak. Némelyik címét nem tudom, de akad a faluban, aki tudja. Minden rendben, megírom a táviratokat, majd utána a posta előtt elszívok egy cigarettát, és rendbe szedem magamban a teendőket, csak semmi kapkodás. De már az első slukknál: Uramisten, a halottasház kulcsa! Hiszen minden percben érkezhetik szegény anyósom utolsó útján hazafelé. Vissza az espereshez. Az esperes már elrobogott Trabantján valamelyik filiába. Egyébként hiába is volna otthon. Badacsonytördemicen tanácsi temető van, abban az esperes nem rendelkezik.

Igen ám, de Tördemicnek már nincsen tanácsa, csak Tomajon van. Kedden, csütörtökön átjön valaki, de most péntek van, az meg nem lehet, hogy a halottasház kulcsát bezárják a kirendeltségre vagy átvigyék Tomajra. Máshol lesz az, csak meg kell keresni. Jóindulatú emberektől kapok jó tippeket. Rohanok ide-oda, de eredménytelenül. Valaki azt mondja, menjek az orvoshoz, annak van ott dolga boncoláskor. Hát megyek, és ő végre határozott feleletet ad. A kulcs az Icánál van az óvodában. No, ez végre jó hír, az Ica tanácstag is, rokon is, kedves kis asszony is, segít majd jó szívvel. Csak minél gyorsabban, mert fogy az idő. Icában meg is van minden jóindulat, csakhogy a kulcsot már rég nem tartják az óvodában, a doktor nem jól tudja, mert szegen függ a tanácsi kirendeltségen. Sebaj, a kirendeltség kulcsáért nem is kell Tomajra fáradni, mert a takarítónőnél van.

A takarítónő a Kolóniában lakik, megyünk hát Icával, megint csak. Igen ám, de a takarítónő szüretel valahol. Ica tudja, hogy mennyi minden még a tennivalóm.

– Menjen csak, Sanyi bácsi, tegye a dolgát, én előkerítem, ha a föld alól is. Van biciklim, ha kell, kocsink is van.

Jó, hát megyek, de elsőnek valakit megkérek, hogy telefonáljon Szőcre: a kulcsot az óvodában keressék, ha távollétemben megérkeznek. Ott találják a borravalót is. Észnél vagyok, tudom, hogy egy lépést se lehet kihagyni.

Közben egy véletlen jó tanács.

– Ha minden kötél szakad, a sírásónak van kulcsa a halottasházhoz. De nem én mondtam, hogy van. Értjük egymást.

Nem értem, de nincs időm. Úgyis a sírásó a következő lépés. Mindent csak sorjában. Milyen jó dolog az autó. A sírásó kint lakik Lábdiban. Jól ismerem, jó emberünk volt mindig. Ezermester, és az ilyenre mindenki rászorul.

A sírásó háza zárva. Sógorok a szomszédok is, megtudom tőlük, hogy kukoricát tör valakinek, de nem tudják pontosan kinek, talán ennek, talán annak? De ami a kulcsot illeti, az van, de nincs, mert illegális kulcs az, maga bütykölte magának az ezermester, hogy legyen hová berakni szerszámait. Még tudni sem illik róla, nemhogy kérni tőle.

Na, jó. Isten kezében vagyunk. A sógorék segítenek számolni, használom az ujjaimat, de kevés. Először is nyolc embert kell keríteni, nyolc férfit. Mert ugye, mostanság nem viszik már a templom elé, ott a temetőben elég négy a Szent Mihály lovára, aztán kettő, aki viszi a lámpákat, egy a keresztet, egy a zászlót, azonkívül van még néhány közelebbi hozzátartozó, akit illik személyesen megtisztelni a bejelentéssel, és hát akiket még jónak látunk elfogadni egy tányér pörköltre, egy-két pohár borra.

A számba vettek szerteszét laknak Tördemictől Hableányig, némelyek magasan a hegyben. Van, akinek a házához odajárhatok kocsival, van, akit csak gyalog érek el, rövidített úton, barázdákon. Jóindulatban, együttérzésben, segítő akaratban nincs hiány. Senki nem veszi tehernek kérésemet, sokkal inkább megtiszteltetésnek. Okosan kell válogatni az egyes feladatokra. Akad rokon, közelebbi, távolabbi, sógor, keresztgyerek bőven. Vigyázatosan cselekedjünk, mert ellenségeket is gyűjt az ember ilyen hosszú életen át, különösen az olyan, akinek egyedül kell megvívnia harcát utolsó nehéz évtizedeiben a létért. Van ilyenkor bor mindenháznál, és van szíves kínálás. Ha nem is visz el mindenhova a négy kerék, jó arra, hogy ürügyén sértés nélkül mondhassam, köszönöm, nem kérek. Mert hogyan bírnám másképp józan fejjel. A józanságra pedig szükség van, akkor is, ha érzem fáradtságomban, mennyire jót tenne egy-két pohár újbor. Ilyenkor szeretem, még benne van a szőlő zöld illata. Ám, ha innék, hogyan tudnám számon tartani, kik kértek meg, hogy ha már úgyis Tapolcán járok kocsival, hozzak nekik is koszorút, mit írassak a szalagokra. És hogy jutna eszembe, hogy meg kell szakítanom szomorúságukban is felemelő látogatásaimat, mert becsuknak a boltok Tapolcán, és hát a gyertyák meg a fátyol a keresztre meg ilyesmi.

A boltokat nyitva érem, fátyol van, gyertya kisarasznyi, nyamvadt, csupán négy szál tekintélyesebb az ABC-ben, de négy szál az semmi. A háztartási bolt vezetője megígéri, ha egy mód van rá, megszerzi szombatra. Jó, a koszorúkkal nem időzöm, a koszorúk elkészülnek szombaton. Vissza az embereimhez, vissza a hegyre. A gyászjelentő űrlap is szombatra marad, mert a temetkezési vállalat kirendeltsége már bezárt.

Estelig tartanak utaim a hegyben, a faluban. A kulcs Icánál van, jó kezekben. A halott majdcsak megérkezik. Harmadszorra megtalálom a sírásót. Pista bácsi hetven körül lehet. Jó színben van, jó erőben is. Kit megtart, megpirosít, kit elgyötör a hegy leve.

– Vártam már, kedves jó Tatay uram. Megásom én a Mariska néni sírját, meg én, abban hiba nem lesz. Megnyaltam én annál a háznál sokszor a szám szélét. Isten nyugosztalja.

No, ital nélkül nem marad a szíves munkájában, erről biztosítom. Tudom én az illemet, ha nem is ezen a hegyen születtem. Megköszöni előre is, de ne vegyem rossz néven:

– Nem való az én gyomromnak már a rakoncátlan újbor. Olyan embereknél, mint maguk is, akad még tavalyi.

Akad, hál’ istennek, időben ott leszek vele a temetőben. Meghívom természetesen asztalhoz is a temetés utánra. Lesz rá szolgálatja.

Minden megy a rendjén, még jobban is, mint számítottam. Odébb, néhány kiáltásnyira Gyuri sógor magára vállalja a koszorúkat, a gyertyákat is. Micsoda könnyebbség! Van kocsija, szerencsére. Gyorsan intézkedhet.

Sötét estére hazaérkezem, és megtudja végre a feleségem, hogy anyját vasárnap eltemetjük.

Ilyenkor az volna a természetes, hogy az embernek nem jön álom a szemére. Ám a jól végzett, pontos munka, ha el is nehezíti a testet, könnyűvé tesz szívet-lelket. A könnyű szív pedig jó álmot ad.

Jócskán világosodik, mikor felébredek. Összeírom a vidékiek címét. Szépen, rendesen, irányítószámmal. Nincs szükség már semmi sietségre. Úgysem kapják meg temetés előtt, mégis, vannak távol is, akinek jár a tisztelet. Kikeresem és felírom az irányítószámokat is. Kifér az egész egy gépelt oldalra. Első utam természetesen a temetőbe vezet. Velem van az óbor. A temető néma, benne senki élő rajtam kívül. A legfrissebbik sír mellett megtalálom Pista bácsi szerszámait, csákány, lapát, ásó, kislajtorja, két dorong, két palló, csak a kötél nincs még ott. Ilyen drága dolgot nem hagy az ember őrizetlen. Ám Pista bácsi hiányzik. Érthető, a hibás én vagyok. Míg borotválkoztam, lekéstem a becsületről. Szégyenkezve teszem le az üveget a szerszámok mellé, és utána iramodom. Meg is találom az úton. Dehogy van benne sértődés, ilyesmiről szó sincs. Csak hát az életnek rendje van. A munkának természete van, és kellékei vannak. Öregember pedig semmiképp se térjen el a megszokástól. Értjük egymást.

A nagy sietségben elfelejtettem bekukkantani a szomorú házikó ablakán, ott van-e a koporsó. Icától tudom meg, hogy nincsen. Különösképpen ezen nem aggódom. Rövid a nappal, nem indultak neki pénteken. Így jobb is, mert hogyan kerítették volna elő Icát idegen faluban, sötétségben. Kint lakik az új telepen. Óvodát meg nem szokás éjszakára üzemben tartani. Sőt ezt éppen napközi otthonnak nevezik. Rá sem érek aggódni, mert valami fontos elmaradt. Nyolc órára éppen Tomajra érek, és befizetem a sírhely árát a tanácson. Ez igazán könnyen megy, az égvilágon semmi papír nem kell hozzá. Vissza Tördemicre, és ideje, hogy utánanézzek a gyertyáknak, koszorúknak. Ki az Újhegybe a Gyuri sógorhoz. Biz a baj nem jár egyedül, kilencvenhárom éves anyját, a jó ángyit, éppen ma hirtelen kórházba kellett vinni. Azért ne búsuljak, amit vállalt, meg is teszi, abban bízhatom. Csak egy kicsit telik az idő. Mit tegyünk, addig legalább elintézek egy-két apróságot. Például elmegyek a vendéglőshöz, hogy megbeszéljük azt a kis egytálételt a temetés utánra, meg az italt hozzá. Nem tudom otthon megrendezni ezt a dolgot. Messze is esik házunk a temetőtől. Különben ez jött a szokásba, a vendéglő, ez a modern. Jól van így, megegyezünk a vendéglőssel úgy nagyjából harminc személyben. Ha nem lesz éppen elég a pörkölt, pótolja rántott hússal. Mire ezzel megvagyunk, megérkeznek a gyertyák, nem onnét ugyan, ahol számítottunk rá, de Gyuri sógor hírét vette, hogy a bábosnál kapható. Hozott is szépeket. Nem unalmas hófehérek, szép viaszszínűek. Négy jókora, vaskos a ravatal mellé, nyolc nyúlánkabb, de a másik fajtánál még hosszabb a vivőknek, kettő a ministránsoknak. Megjöttek a fekete keretes űrlapok is, csak azokat még ki kell tölteni. Sokáig tartana, a szombati posta korán indul. Értelmes ötletem támad. Írtam néhány könyvet a gyerekeknek. Írjanak most ők nekem egy kicsit. Bemegyek az iskolába, megkérek szépen egy tanár nénit. Megteszik szívesen, hogyne tennék meg. Kitöltik minta után gyöngybetűs írással, borítékba rakják, fel is bélyegzik.

Délre jár az idő, és a halottaskocsi még mindig nem érkezett. Lám, bajban kiderül, mennyi a jó ember – ezen gondolkodom, de mások már aggódnak he­lyettem.

– Hallja, ha a maga helyében volnék, nem lennék ilyen nyugodt. Majd úgy jár, hogy temetés lesz, de halott nem lesz.

– Már hogyne lenne – mondom. Nem szeretem a kishitűséget. Mégis engedek. Hírét veszem, hogy a koszorúk körül is minden rendben. A jól végzett munka után megengedhetem magamnak, hogy elutazzam Szőcre. Tulajdonképp telefonálhatnék is, de inkább megyek, minthogy üljek a postán a szombat déli telefonok csúcsforgalmában. Az egész út oda-vissza ötven kilométer az országúton. A telefonvonal meg hol mindenfelé köröz, még odajut az erdőszélre.

A gyönyörű szép kúphegyek, a nyírádi erdő, a rozsdavörös bauxitút. Máris ott vagyok az öregek jó levegős, kies táborában. A táj miatt is szerettem a most már elmúlt látogatásokat. Az iroda már üres, de a csinos nővérkék közrevesznek. „Ó, a drága kis Takács néni! Isteni türelemmel viselte hosszúra nyúlt szenvedéseit.” Részvétüket is nyilvánítják. Megköszönöm, de most hol van, erről érdeklődöm, mert hogy nem érkezett meg.

– Nem bizony, pedig mi igyekeztünk lelkükre beszélni a halottszállítóknak, de hiába, a kocsijuk is rossz állapotban volt, a munkaidejük is lejárt péntek délután. Szabad szombatosok, így aztán betették Ajkán a hűtőbe.

– Hétfőig tehát semmi?!

– Semmi. – De most már látják rajtam, hogy kezdek nyugtalankodni.

– Mindenesetre tessék beszélni az Eszter főnővérrel, az majd segít. Szerencsére éppen Ajkán volt körzetes. Ismer ott mindenkit.

Jön is Eszti nővér, karján egy halom fehérnemű. Szép, derék asszony, olyan, akire hittel rábízhatja magát az ember. Szíves, segítésre kész, mint mindenki, akivel dolgom volt az elmúlt másfél napban. Öt perc múlva már kocsiban ülünk, és húsz perc múlva ott állunk a megyei temetkezési vállalat ajkai kirendeltsége előtt. Azért állunk ott, hogy megnézzük, hol is lakik a kirendeltség vezetője. A lakáscím természetesen csak támpont, nem számíthatunk rá, hogy szombat délután otthon üldögél. Elgondolom, milyen tehetetlen volnék itt magamban, aki a harminc év előtti kis Ajka faluban voltam csak otthonos. Azt a falut elnyelte egy hatalmas iparváros. De Eszti ügyes, célratörő a lehető legrövidebb utakon, mint egy harckocsi. Ismerős a városban, különösen ebben a szakmában. Emberünket elég hamar előkerítjük. Hogy nem szívesen kerül elő azért a szerény fizetésért szabad szombatján, azt teljesen megértem, de van benne emberség, megtesz értünk, amit tud. Ebben az állásában nem régi, de Esztinek régi ismerőse.

A halottaskocsi? Nézzem meg, ott áll nem messze az utcán, egy lépést sem képes haladni az öregség minden jelét magán viselő rozsdavörös jószág. Sok koporsó alatt, sok úttalan úton nyögtek már rugói.

Bejön velünk a kirendeltségre, ott természetesen van telefon. A falon felfüggesztve a fontos telefonszámok. Magam is próbálok tanácsot adni: itt van egy ugrásra Tapolca, Sümeg, két járási székhely. Csakhogy Tapolcán sincs használható kocsi, Sümegen sincs. Pápával ne is próbálkozzunk, de megvan a veszprémi vállalati központ gépkocsi-előadójának az otthoni telefonszáma is. Tiszta, szép hangja van az előadónőnek. Értem minden szavát, pedig nem az én fülemen van a kagyló. Természetesen megérti a helyzetünket, és megtesz mindent, hogy fennakadás ne legyen – csakhogy!

Csakhogy a szerelőjük bevonult, a hat halottszállító kocsiból már csak egy üzemképes, de jelen pillanatban az sem, mert éppen Nagyvázsonyban áll az is kisebb hibával, hiszen ismeretes a krónikus munkaerőhiány. Nyugodjunk meg, rövidesen visszahív. Megnyugtató, hogy a KÖJÁL szállítási engedélye megvan, igaz, hogy a gépkocsivezető fiókjában, de az is meglesz, mire szállításra kerül a sor, és azért nem kell félni, a hűtőben van ügyelet, ott a KÖJÁL engedélyére azonnal kiadják a halottat. Két telefon között általában nem rövid az idő, de jól eltelik, ők régi ismerősök, nekem minden újság, amiről beszélnek. Megcsendül a telefon, és jó hírrel. Minden akadály elhárult. Csak még behozzák a halottat Nagyvázsonyból, és sajnos akadt közben egy akasztott ember, akit viszont be kell szállítani boncolás végett sürgősen, azután már mi következünk, ha nappal nem is, késő este megérkeznek, de vasárnap egész biztosan, hiszen csak délután kettőkor lesz a temetés.

No, hála isten, de az akasztott ember miatt haragszom. Mert, aki meghal természetes halállal, az nem tehet róla, de hogy valaki készakarva ennyi gondot okozzon a családjának, az nem illő dolog, és éppen szabad szombaton. Szolgáljon mementóul ez az írás mindazoknak, akik ilyen gondolattal foglalkoznak.

Megköszönöm a segítséget, és elnézést kérek, aztán Esztivel teszünk még egy kanyart a városban, hogy útba ejtsük apósáékat. Szép utcasorban szép házacska sok virággal, szép szőlőlugassal ékes udvar, kedves két öreg. Jó a szemnek megpihenni ilyen helyen. Most már nyugodalmas az utunk, arra is volt gondom Ajkán, hogy most már ne Icánál keressék a kulcsot, hanem Annusnál. Mert Annus pontosan a templommal szemben lakik, ha éjszaka érkeznek, és egy lélek sem lesz az utcán, akkor is megtalálják. Esztivel jól elbeszélgetünk, és Szőcön megint akad kellemes útitársam Tapolcáig. Kedves és csinos fodrásznő, aki amellett, hogy rendben tartja az otthon lakóinak haját, ellát még ápolói teendőket is. Milyen szerencse.

Tördemicen ne felejtsem el átvinni a kulcsot Annushoz. Nem is felejtem. Annus is jó rokon, magánosan él, az ilyen asszony segítségére számíthat az ember. Nemcsak a kulcsot vállalja el, hanem nála vannak már a gyertyák is, majd ő meggyújtja a négyet a ravatal mellett, órákkal a temetés előtt, a többit is kiosztja mindazoknak, akiket illet. Felköti a keresztre a fátyolt, és segít szemmel tartani a végén a gyászoló közönséget, hogy ne széledjen el olyan, akinek ott a helye szerény asztalunknál. Csak egy a bökkenő! Ha úgy fordul, hogy éjszaka érkeznek a halottszállítók, hát ő egyedül, az Annus a temetőben, mikor az egész falu alszik! Mert azok majd sietnek, és be kell utánuk tenni a kaput.

Jó hozzánk a sors. Megérkezik Annus testvérbátyja, a Pista. Nyugdíjas ember, szíves a szolgálatra. Természetes, hogy az a feladat éjszaka nem asszonynak való, de itt lesz ő, ha kell, itt alszik a díványon. Van hely az Annus takaros lakásában.

Nyugodtan hajthatom le a fejem a második éjszaka is. Le is hajtom időben. Ilyenkor még eszünkbe jutnak apróságok. Például, hogy a papot és a kántort is illik ám meghívni a temetés utánra. Úgysem jönnek el, kivált éppen a kocsmába, de azért a tiszteletet megadjuk.

Reggel megérkezik a lányom véletlen. Ez is milyen szerencse. Jött anélkül, hogy tudott volna a halálesetről. Megjött jó időben a Laci is Fehérvárról. Szóval itt a két unoka. Reggeli után már Laci meg én, két sötét ruhás férfi érkezünk a faluba, nem úgy, mint eddig, pulóverben, porosan. Minden a legnagyobb rendben. A halott természetesen megérkezett, még nem is nagyon késő este. Meg kell mondjam, én egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ott lesz a temetésén. Ilyen az élet. Vannak nehézségek, de azért vannak, hogy leküzdjük azokat. Egy kis összefogás kell hozzá, és jó igyekezet minden oldalon.

Annus meggyújtja a gyertyákat, mi pedig felmegyünk az asszonyokért, akik egy kis ebédet is készítettek. Ebéd közben megbeszélünk egyet-mást, mert tudvalevő, hogy minden haláleset bizonyos új helyzetet teremt.

Ahogy illik, elsőnek érkezünk a temetőbe. Nem esik az eső, az Isten is jó hozzánk. Jönnek a gyászolók, legelébb, akik szerepet visznek majd. Akiknek az a dolguk, hozzák a kellékeket a templomból. Akiknek pedig az, kihelyezik a ravatalt a szabad ég alá. A pap, a kántor percre érkezik. A rövid menet a sírig hibátlan. Négy derék fiatal ember viszi a testet, két öreg a lámpákat, egy kisebb termetű a keresztet, egy szép szál a zászlót. Nem is lehetett volna jobban összeválogatni. Annussal együtt résen vagyunk, a szertartás után a legtöbben a meghívottak közül elindulnak a vendéglő felé. Csak az, hogy valaki a markomba nyomta a halottasház kulcsát. Én pedig itt már végeztem, és engem már nem illet. Kínálom a sírásónak, de az a leghatározottabban elzárkózik. Végül is az Ica a tanácstag, hát tegye a retiküljébe.

Jól számoltunk, éppen harmincegy terítékre van szükség. Finom az étel, jók az italok, a kiszolgálás gyors. Az unokák segítenek a kínálásban. Csak megint az Annus: „Te jóisten, az egyházfinak elfelejtettünk szólni.” Szerencsére ott ül éppen a külső helyiségben két deci bor mellett. Személyesen megyek megkövetni. Segítségemre vannak az asztaltársai. „Menj csak, komám, ne vedd zokon, szegény Tatay úr járatlan az ilyen dolgokban. Meg kell érteni.” Jön is, és milyen szerencse: az eső még mindig nem esik, csak lóg. Ha kitart még egy óra hosszat, felkapaszkodnak a kocsik, nem kell gyalog mennünk és átázva a hegyre.

Azzal kezdtem, hogy öregek, temessük egymást. Visszavonom, mert olyan, mintha a korral járó sértődöttségből származnék, pedig én a kortól még messze vagyok. Minden köszönetem inkább a fiataloknak, akik kivették részüket. Ott vannak a daliás vivők, az Ica, az Eszti nővér, sőt az iskolás gyerekek a gyászjelentéssel, és végül, de nem utolsósorban, a két kedves kis pufók ministráns.