Eszter és a fajdkakas

Fejezet 3

Izsák végigtáncolt a köveken. A lépcsőn nagy komondor feküdt, de ügyet sem vetett a vendégre. Hasán egy macska szunnyadt, egy tyúk pedig a legyeket szedegette róluk, hogy nyugodt legyen álmuk. Az Isten békéje uralkodik ebben a házban – gondolta, és benyitott. Tágas, hosszú folyosóra jutott. Egy ajtó volt nyitva, a konyháé, onnan gép zakatolása hallatszott. A konyhában ugyanis egy Alfa szeparátor működött.

– Az Alfa szeparátor pompás találmány – mondta később a ház gazdája, idősebb Artúr. – A centrifugális erő segítségével kiválasztja a tej nemesebb részét, azután már csak ezzel kell foglalkoznunk, akár szállításról, akár további feldolgozásról van szó. A vékonyát pedig megkapják a malacok. Fejlődnek tőle, mintha húznák őket. A tejszínért ugyanazt az árat megkapom, mintha az egész tejet eladnám, szóval, a malacokat ingyen nevelem. Egyáltalán, a mezőgazdaság jövője a gépesítésben van, és ésszel kell élni. Többet ésszel, mint erővel, az erő úgyis a parasztok oldalán van. Ők sokkal könnyebben átvészelték a gazdasági válságot, mert nem kellett munkabért fizetniük. Na, most ennek a Hitlernek a háborús készülődései megindítottak némi vérkeringést. Ez a kritikus pillanat, most kell koncentrálni, ha meg akarunk maradni.

Az Alfa szeparátort egy cselédasszony tekerte. Csípőjének ütemes mozgása erőt sugárzott. Nem úgy a család tagjai. Sem arcuk, sem alakjuk. Ám Izsák ismerte azt a lenyűgöző erőt, mely ifjabbik Artúr költészetéből áradt.

Hideg volt a tűzhely, a konyhát nem lehetett sem rendesnek mondani, sem tisztának, de piszkosnak sem. Legfeljebb annyi, hogy a lenyugvó nap ernyedt sugarai kiemelték az ablak tisztátalanságát. Az erőtlen sugarak megtorpantak rajta, szétestek, nem hatoltak be a helyiségbe, hanem inkább eltorlaszolták a kilátást. Mintha az ablakszemek a semmibe néznének.

A nagy szürkeségből kivált egy falra akasztott réz habverőüst. Ennek a fenekét teljesen indokolatlanul kifényesítették. Ez egyedül átlopta a homályos üvegen a napsugarakat, és ékeskedett velük. A ház külön, belső napja.

Egy későbbi percben pedig sárga tükörré vált. Látni engedte Ilmának, a ház asszonyának arcát. Ilma ekkor ötvenéves lehetett, de a rézüst csodát művelt megkopott arcával. Tündöklő szépségű fiatalasszonyt mutatott, büszke szépségű asszonyt. A szépség maga volt büszke, és nem az arckifejezés. Az inkább álmodozó, messze néző. A női arc és a dús bronz hajkorona uralta az üst fenekét. Az optika különleges törvényei szerint a rézgömb megnövelte a távolságot, ami közte és a két Artúr között a valóságban volt. Kicsi figurák a háttérben. Az idősebbik Artúr egészen jelentéktelenné vált. Miért ment feleségül hozzá a lenyűgöző szépség? Minden bizonnyal, hogy megszülessék a költő. Megszülte, felnevelte, és betöltve hivatását elhullatta díszét.

Fejük felett forgott az Alfa szeparátor kereke, és ringott a szolgáló csípője, melyet még megnövelt a derékon hurkába göngyölt szoknya.

– Voltál a várban? – kérdezte idősebb Artúr.

– Nem – felelte Izsák –, valahogy eszembe sem jutott.

– Pedig a hónap első péntekje van, s ilyenkor megnyitják kapuit.

– Honnan tudtam volna?

– A barátod nagyon jól tudta, hogy ma érkezel, és elfelejtette megírni. A várúr most egy bajor herceg. Benne több a demokratikus érzék, mint a magyar urakban. Minden hónapban egyszer beengedi a népet. De a bástyákat azért láttad.

– Láttam, és a vizesárkot is körülötte.

– Szegényes kis vár – jegyezte meg a költő.

– Éppen ez az. A hőskorában még ilyen sem volt, csak összefontak fiatal husángokat, és a közét kitömték sárral. Mégis tízezres seregeknek álltak ellent. Igazi várvédelemről csak Magyarországon lehet beszélni.

– Elvéreztünk Európa nyomorúságos keleti bástyáiban – foglalta össze a költő azt, amit idősebb Artúr bizonyára hosszan fejtegetett volna.

Idősebb Artúr pedig, mint aki alól kihúzták a talajt, így szólt:

– Hét óra van. Elmegyek megmérni a csapadékot.

Ilma cigarettára gyújtott ideges, kicsit remegő kézzel.

– Vajon mi az ördögöt mér, amikor nem volt egy csepp eső, sem köd, sem semmi, ami nyomokat hagyhat abban az edényben?

– Látod – szólt a ház gazdája –, ilyen az asszony. Átaludta az éjszakát, vagy legalább annak jó részét. Délután is lefeküdt másfél órára. Lehet, hogy nem aludt, csak olvasott. De én ismerem őket a fiával együtt. Volt már úgy, hogy olvastak, és egy kiadós záporra sem figyeltek fel. Hogy vehetnék észre az átfutó csepegést?… Én magam sokkal éberebben alszom. Én valóban tudom, hogy nem volt eső. Mégsem mernék megkockáztatni ilyen állítást, amíg nem mértem. Aki csapadékot mér, annak mindennap mérni kell. Mert a negatív eredmény is mérési eredmény.

Izsák elgondolkodott.

– Előfordult már, hogy szerintük csapadékmentes volt az elmúlt huszonnégy óra, a tartályban mégis volt nedvesség?

– Na látod, éppen ez az. Márciusban egyszer mindketten kötötték az ebet a karóhoz, hogy még harmat sem volt, és három millimétert mértem. Nos, megtehetem ezek után, hogy nem nézem meg a műszert?

– Nem – felelte határozottan a vendég –, én is azt mondom: vagy műszerekkel dolgozik az ember, vagy a benyomásokra bízza magát.

– Ez az! Pontosan fogalmaztál. Köszönöm.

Idősebb Artúr kiment, és megmérte a csapadékot.

– Nem baj – mondta vacsoránál, míg Ilma és a költő felszolgálta a hideg báránysültet és a teát –, azt szeretem bennük, hogy vacsora után ókori táblákat fejtenek. Ez sokkal jobb, mintha pasziánszoznának. A táblák ihletik a fiamat. Ez tehát termékeny munka, és az ilyet szeretem magam körül.

Vacsora után Ilma fülére tette a rádióhallgatót, és kiáltott, ahogy bírt, mert nem ítélhette meg jól a saját hangjának erejét.

– Bruckner professzor szerint századunk hátralevő évtizedeit az eszmék harca tölti be.

– Nem lesz rajta isten áldása – jegyezte meg idősebb Artúr. – Eszmékért vért ontani a legnagyobb bűn, mert a legnagyobb hiábavalóság.

– És mikor nem bűn a vérontás?

– A haza védelmében vagy ország-gyarapításért. Harcoltam volna én Kun Béla eszméiért? Dehogy. Harcoltam a Felvidék visszafoglalásáért.

– No de ha győztök, Kun Béla marad az úr.

– Mindegy, hogy ki az úr, csak legyen ország.

– És felkelni a zsarnok ellen?

– Isten ments! A zsarnokságot az élteti, hogy mindig megvan a felkelés lehetősége. Zárd ki ezt a lehetőséget, és elfonnyad a zsarnokság.

– Sőt én még tovább mennék – toldotta a költő cinkosan –, a hódítónak nem szabad ellenállni. A hódító csak hódítson, csak terpeszkedjék. Szétterül, mint a tehénlepény, és kiszárítja a nap.

– Az én fiammal nem lehet vitatkozni – legyintett keserűen idősebb Artúr. – Mindent ad abszurdum visz, ahol elsorvad a szenvedély.