Fejezet 2
1001 Words
Izsák, útban rég nem látott barátjához, elhaladt a vár mellett. A várról annyit tudott, hogy innen indult el egy asszony háromszáz jobbágyával a mohácsi csata után eltemetni a holtakat. Látta maga előtt a menetet. Elöl az úrnő, bizonyára valamilyen díszes hintóban, néhány lovas kíséretében, és utána ásóval, kapával a gyalogos jobbágyok. Ennyi embert mozgósítani nem lehetett kis dolog. Vajon a jobbágyokat is fűtötte bizonyos ügybuzgalom, vagy mentek csak parancsra? Elhessegette magától azt a gondolatot, hogy egyesek zsákmány reményében mentek. Nyilvánvaló, hogy mire ezek több napos utazás végén odaértek, a holtakat már kifosztották.
Ilyen otromba gondolat nem is születhetett volna benne másképp, csak emlékein azoknak a nagyon fiatalkori estéknek, mikor még költő barátjával együtt szerettek duhajkodni az efféle kegyeletsértésben.
Néhány órát kellett gyalogolnia poros országúton könnyű bőröndjével. A hidakon sorban megpihent. Hidak sűrűn akadtak, mert a hajlatok alján kisebb-nagyobb patakok csobogtak. Némelyiknek nefelejcs és sárgaliliom nyílott a medrében.
A délután közepén érkezett a faluba. Itt meglepetés érte. Egész biztos volt benne, hogy hétköznap van. Az emberek mindenütt szorgosan dolgoztak a mezőn, itt pedig ünnepeltek. Az idősebbek a házak előtt ültek kispadon vagy kitett székeken, pipafüst illata terjengett. Keveredett némi tömjénillattal, mert tárva állt a templomajtó. Tán még körmenet is volt. A gyerekek ünneplőben szaladgáltak. Lányok és legények a széles főutca közepén vidám játékkal töltötték az időt, melyet úgy hívtak: hátulsó pár előre! Ez a játék abból állt, hogy páronként felsorakoztak egymás mögött: egy fiú, egy lány. Csak a legelöl álló fiatalembernek nem volt párja, annak kellett kurjantani:
– Hátulsó pár előre!
A legutolsó pár erre szétvált. Futásnak eredt nagy ívben; meg kellett kerülniük a magányos legényt, s ismét összefogózni. Ez csak akkor sikerült, ha útközben az indító el nem fogta a lányt.
Izsák keresett valakit, akitől megkérdezze: miért ez az ünneplés? Egy korosabb asszony ült a templom lépcsőjén, az ölében sok szétszórt virág, azt gyűjtötte csokorba. A templom kis dombon állt, a széles kőlépcsőről jó rálátás esett az egész főutcára. Ám a főutcáról is oda, és Izsák megdöbbent, mert az asszony, ahogy a virágoknak szétvetette térdét, nem ügyelt rá, meddig ér a szoknyája. Igyekezett elfordítani a fejét, de azért ha már nekiindult, csak lépegetett felfelé. Nem állhatta meg; szándéka ellenére így kezdte.
– A maga helyében azért jobban lehúznám a szoknyámat.
– Nem feltűnő – legyintett az asszony, éppen csak felpislantott rá.
Izsák teljesen értetlenül állt ott, mert milyen felelet az, hogy nem feltűnő?
– Maga nem idevalósi – mondotta az asszony.
– Nem én, éppen azért kérdem, mit ünnepelnek?
– Ez a kolera ünnepe, lelkem.
– A kolera ünnepe?
– Ezernyolcszázhetvenben ezen a napon szűnt meg a kolera.
– Az nem létezik, jóasszony.
– Talán hazudok?
– A kolera nyári betegség, ilyenkor inkább kezdődni szokott.
– Hát akkor azért van az ünnep.
– Azt ünneplik, hogy kitört a kolera? Ilyen vidáman?
– Ez volt az utolsó kolera.
– Értem – mondta Izsák, pedig nem értette, mint ahogy még mindig nyugtalankodott az előbbi felelet miatt: hogy nem feltűnő.
Néhány kölyök megállt a lépcső alján, és kórusban kiáltott:
Belelátok Bécsbe,
Füstös kemencébe…
Belelátok Bécsbe,
Füstös kemencébe…
– Na, ugye, mondtam – szólt Izsák elégedetten, és indult lefelé.
– Hát nem megy imádkozni?
– Rám esteledik – felelt zavartan, és nem nézett vissza többé.
Ahogy haladt a főutcán nagy sebességgel szembefutott vele a játékban üldözött lány. Hogy az összeütközést elkerülje, átugrott egy szederfa másik oldalára. A lány ugyanabból az okból ugyanezt cselekedte, és a fa túlsó oldalán összekoccant a fejük, de rettentő nagy erővel. Izsák csillagokat látott. Többször hallotta már, hogy ha valakit fejbe vernek, csillagokat lát. Azt hitte, csak amolyan szólásmondás ez. Megbizonyosodott róla, hogy nem. Igenis csillagokat látott.
Kiejtette kezéből a bőröndjét, annak a rozoga zárja kinyílt, és összesajtolt tartalma szétrúgta magát,
A lány homlokán látta nőni a púpot. Nyilvánvalóan púp nőtt a saját homlokán is. Bizonyos szemérmességből egyikük sem nyúlt a púphoz. Míg ezek a púpok nőttek, a lány segített összeszedni az ingeket, a nyakkendőket, a könyveket, a borotvakészüléket, fogkefét és egyebet. Fehér blúz volt rajta. Nyaka alatt karikába, sok-sok ráncba fogta össze kék szalag a blúzt. Kicsit az ógörög nők öltözetére emlékeztetett. A játék állt, de a többiek csak messziről nézték őket.
– A vonatról jön? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Jó sokáig jött. Bizonyára megnézte a várat.
– Nem. Eszembe sem jutott, hogy meg lehet nézni.
– Pedig meg lehet minden hónap első péntekjén.
– Maga már látta?
– Nem, még soha. Mindig azt mondtuk, majd május első péntekjén megnézzük, mert ebben az évben éppen péntekre esett a kolera-ünnep.
– Mégsem nézték meg?
– Pedig meg kellett volna, azt mondják, valamikor élt ott egy asszony, aki szép lányok vérében fürdött.
– Ne higgye el.
– Ez tény és való, az iskolában tanultuk.
– Akkor sem szabad elhinni, mert rossz álmai lesznek.
– Ajjaj, már voltak.
– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem volt igaz.
– Itt haljon meg, ha igaz volt?
– Ezen a szent helyen.
– Csak azért mondja, hogy ne legyen rossz álmom.
– Látja, még élek. Ez a bizonyíték.
– Azért jött, hogy egy nagy kő leessék a szívemről?
– Egész biztosan, azért jöttem.
– Ne haragudjék, hogy megütöttem a fejét.
És nőtt a púp a homlokukon.
A helybeliek kastélynak mondták, de a hivatalos neve az ilyennek csak: úri ház. Kerítése nem volt. A hajdani kerítésből egy faoszlop állt, rajta kétoldalt letört, lekorhadt heveder. Még egy darab rozsdás szögesdrót, mely felkunkorodott az oszlop tetején. Kereszt, melyről a pléhkrisztus eltűnt, maradt csak a töviskorona. Útszéli árok jelezte a kerítés egykori vonulatát. Az udvarból az árokpartra kivándorolt a torma, az árokpartról befelé a lapulevél, az útifű, a békarokka. A széles levelek alatt néhány sárga lábú csirke sétált. Két elvénült, megcsonkult diófa. Barnuló barkájuk ekkor kezdett szemetelni. És szilvafa elszórtan hat-hét.
A ház egyik kéményén gólyafészek. A gólyafészek nem úri ház dísze. Tiszteletlenség az ilyen. A gólya még nem rakta le tojásait. Állt fél lábon a fészek szélén. A csőre mozgott, de nem kerepelt, félrehajtott fejjel a kiskacsákra figyelt, melyek a bejárat előtti zöldes tócsában viribeltek. A tócsába jókora köveket hajigáltak, ezeken lehetett megközelíteni a ház lépcsőjét.
- Writer
