A szerelem szőnyege

Fejezet 3

Egy vörös hajú festőművésznő alkotott éppen. Néhány bámészkodó körülállta. Fiatalok pettyes labdát hajigáltak. Az érkezők az ostrom óta nem láttak ilyen szívderítő képet.

– Ebéd utáni idill – mutatott nagy ívben a színigazgató. – A művésznő rendkívül tehetségtelen. Félelmes giccset fest, de lelkesen dolgozik. Különös véletlen, hogy aki mögötte ül a kőpadon, az is festőművésznő. Az tehetséges és mozgalmi múltja van. Elnéző mosolya azt jelenti, most ő következik: szociális ihletettségű, erőteljes és korszerű alkotásaival. Téved. A pingáló háziasszony optimizmusa győzedelmeskedik.

– Az egyik nyugágyban a gyógyszervegyész, a másikban a felesége ül. Aki kettőjük között, a kőbástyán, kétrészes fürdőruhában fekszik, az egy bizonyos lány, aki velük van. Innen is látható, milyen pompás az alakja, úgy fektében is. A férj munkatársa, de az asszony is szereti a szíve teljes melegével. Persze, sejtelme sincs róla a szegény csupa csont asszonynak, hogy a gyógyszervegyész e miatt a lány miatt meg akarja gyilkolni. Sőt már el is kezdte. Ha majd bemutatkoztok egymásnak, mindjárt elkezdi mesélni, milyen emberfeletti harcot vív gyógyszerek tömegével a felesége életéért. Áttetsző trükk. Mindenki tudja, hogy lassan ölő mérgeket adagol. Csak ő nem sejti, hogy tudják róla.

– No, de mért nem akadályozzák meg! – Borkának elállt a lélegzete.

– Éppen mert annyira áttetsző. Mire cselekvésre határozná el magát az ember, azt mondja: ez mégsem lehet, hogy ilyen kiváló vegyészmérnök ilyen közönséges módszerrel dolgozzék. És így megnyugtatjuk a lelkiismeretünket. Pedig nincs igazunk, ha megnyugtatjuk. Annyiszor tapasztaltam már az életben, hogy a legközönségesebb következtetés válik be. Annak lesz igaza, akinek a leginfernálisabb gondolatai támadtak… Egyébként nagyon jó vendégek. Rézgáliccal fizetnek, és jelenleg ez a legjobb valuta a szőlőhegyen. Isten ments, hogy valami meglepetés érjen bennünket, mert ha sokáig itt lesznek, nagy mennyiségű mustot tudok biztosítani magamnak rézgálicért. A mustból bor lesz, a borból jókedv a következő esztendőben, és gondolni kell a jövőre.

– Rendezni tudni kell – tette hozzá Borbála.

– Úgy van, asszonyom! De ismerjék meg közelebbről szerény üzletünket és vendégeinket.

A ház hátsó udvarán kétszemélyes bölcső állt. Benne feküdtek az ikrek. Cuclival a szájukban édesdeden aludtak. A bölcső mellett jókora farkaskutya feküdt, orrát a mancsán pihentette. A művészek kislánya nagy zavarba jött, mert örömujjongásba tört volna ki a két cseppség láttán, de ugyanakkor torkát elszorította a félelem a nagy kutya miatt. Mihály ugyanebben a pillanatban letette a földre, és ez döntött, jajveszékelve bújt az anyja szoknyájához.

A színigazgató elparancsolta a kutyát.

– Eredj, Burkus!… Egyébként az a dolga, hogy itt üljön a srácok mellett. Mert a feleségem örök rettegésben él, hogy elviszi őket a róka. Mi nagyon elfoglalt emberek vagyunk, nem tarthatjuk szüntelen rajtuk a szemünket, és − ne tessék nevetni – a saját szememmel láttam egy ilyen bestiát, amint kövér libát cipelt. Hát akármilyen jó húsban vannak is a mi ikreink, nem nyomnak annyit fejenkint, mint egy kövér liba.

A konyhaajtóban testes fiatalasszony jelent meg törülgető ruhával.

– Ő az ikrek anyja.

Az asszony szárazra törülte a kezét, és lazán nyújtotta oda vaskos ujjait. Szelíd, készséges mosoly ült az arcán. Nyilvánvaló volt, hogy bármikor hajlandó ismét ikreket szülni a férjének.

– Hát igen – mondta a színigazgató –, szaporodnunk kell. Ez a legfőbb feladat, mert hiába ezer év minden nemzeti dicsősége. Jobban jöttünk volna ki, ha meghúzzuk magunkat valami harcos hatalom árnyékában, és csak szaporodunk. Valamelyik békeszerződésnél bizonyára kaptunk volna egy jókora országot.

A család hamarosan kezet mosott, aztán kimentek a teraszra, hogy ott megebédeljenek.

Néhány embernek, aki éppen a közelükben volt, bemutatkoztak. Annak a művésznőnek a férje, aki éppen nem festett, egyébként is ismerősük volt. A színigazgatónak azért volt barátja, mert fordított néhány klasszikus drámát. A színigazgató most letűnt, de ő tele volt reménnyel, és joggal, mert minden jel arra mutatott, hogy a bizonytalan politikai helyzetben a színházak sorra előszedik a klasszikusokat.

– Ti most majd arattok – szokta mondani a színigazgató. – De ne higgyétek, hogy vesztes az, akinek hallgatás a sorsa. Mert az erők akkumulálódnak a lélekben. Egyszóval az erőgyűjtés korszaka sem kutya.

Az új vendégek asztaluktól jól láthatták a vörös festőnő készülő művét.

A teraszról rózsalugas vezetett a lépcsőig, melyen feljuthatott a sziklafal tetejére az is, aki nem volt vérbeli turista. A lugas a kellemes augusztusban másodvirágzását élte. Tavaszi pompában díszelgett. Ezt festette a művésznő. Éppen végzett is, és szedte volna sátorfáját, de a színigazgató sietve letette Mihályék elé az ebédet, és az állvány elé toppant.

– Elragadó – mondta –, de ha magának volnék, nem állnék meg itt. Ma mindenekfelett fontos, hogy a művészi alkotásnak eszmei tartalma legyen. Igaz, ez így magában is kifejezi például a békét. De milyen békét? Nevezzük nevén! A lugas két szárnya között széles, szabad terület van. Szinte kívánkozik ide valami. Én a maga helyében ide festenék egy szovjet tankot. No, nem olyat, amely éppen harcban van, hanem, mondjuk, felnyitott tetején kiemelkedik egy díszesen öltözött, pirospozsgás katona, és karján tart egy felpántlikázott kis magyar lányt. A lányka esetleg még zászlót is lengethet. Olyanféle könnyű kis papírzászlóra gondolok. Mit szól hozzá? Különben ne is feleljen, gondolkozzék. Lehet, hogy így elmondva túl direktnek hat. De hát ön a művész, csavarjon egyet rajta. Asszonyom, sikerre van szüksége minden művészembernek. És nem kell belekékülni, hogy ezt valami rosszul felfogott szemérmességből a legkomplikáltabb úton érjük el. Lépjünk csak be bátran a tárt kapukon. A siker mindent igazol. A siker bátorságot ad, önbizalmat ad, anyagi alapot ad, és mi kell még hozzá, hogy kibontakozzék a tehetség? No persze, ha csírájában adva van. Ha meg úgy sincs, akkor minek annyit erőlködni mindjárt az elején.

– No, de mi szükségük van erre a szovjet katonáknak, akik egyáltalán nem rózsalugasban jöttek ide? – fakadt ki a művésznő eléggé idős és ideges férje.

– Uram! Hát hisz nem a szovjet katonáknak fest az ön felesége.

Mihályék egy kis deszkabódét pillantottak meg a rózsalugas közelében, az enyhén susogó fenyőfák alatt. Lehetetlen volt, hogy közönséges árnyékszék legyen, mert milyen bizarr ötlet lett volna azt éppen arra a helyre, annyira előtérbe építeni. Végre rájöttek. Zuhanyozó volt. A fürdőruhás fiatalok időnkint betértek oda, és legalábbis lemosakodtak. A tó ide már jó messze volt, a színigazgató ezzel az alkalmatossággal kedveskedett a vendégeinek, és az ajtajára kiírta, hogy takarékoskodjunk a vízzel. Mert tulajdonképpen csak egy jókora öntözőkanna volt ott felfüggesztve, melyet elmés szerkezet – nevezetesen egy pedál és egy szál drót – segítségével meg lehetett billenteni.