A szerelem szőnyege

Fejezet 2

A kettős ünnep és az ígérkező ragyogás kicsalta az embereket a városokból, melyekben hiába hogy eltemették a holtakat, még az enyészet bűze terjengett, és nem mertek mélyet lélegezni. Ám itt hegynek menet a szív egyre gyorsuló üteme parancsolt, hogy ha akadozva is, de táguljon a tüdő a sárguló szőlőfürtök és gyümölcsök illatában. Az asszonyok melle hullámzott, ha fáradtan is.

Déltájban érkezett az egyetlen vonat, és szép kis sereget ömlesztett ki magából. A nagy melegben is együtt tartottak a meredek úton felfelé. Senki sem akart elmaradni a legfürgébbektől. Valamennyiök közül kimagaslott a zeneszerző alakja. Szép szál termetét még megtoldotta szöszke lánykájával, akit nyakában cipelt. Tündéri szépségű gyermek volt: zászlója a tömegnek. A körmenet fölött repkedő angyal.

A művész magas volt, de nem nyakigláb, cingár alak, ahogy szívesen elképzelnénk, hanem hatalmas, vállas. Terhével együtt könnyen vette a nehéz utat, sőt még arra is futotta fölös erejéből, hogy énekeljen, s bal kezével lihegő asszonyának a hátát támassza. De még milyen öblös hangon énekelt. Magával ragadta és együtt tartotta a csoportot.

„Lent, lent, lent; mind csak a porban hevertünk

Fel, fel, fel; szárnyal a, szárnyal a kedvünk”

– Anyukám, nem lesz pisi – mondotta a kislány.

A kijelentés határozott volt és félreérthetetlen, de Borkát nemhogy megnyugtatta volna ez a váratlan szózat, hanem, jellemzően az anyák nyugtalanságára, éppen gyanút keltett benne. Fél lépéssel hátra maradva, aggódó tekintettel leste férje hátán a fehér inget, mely az izzadságtól már kezdett a bőréhez tapadni.

Az útelágazásoknál egyre fogyott a csapat. Nem turisták voltak ezek, hanem csak rokonok, akik jöttek üres szatyrokkal és fonottas korsókkal a hegyoldal elszórt házainak lakóihoz.

Nekik nem volt itt rokonuk, egy színes turistajelzés nyomán szakadtak el a többiektől.

Ajtaja-bedűlt, öreg présház előtt vezetett az útjuk. A présház fölé hatalmas diófa borult. Magasan volt ez a hely, már majdnem a hegy vállán. A tó, a túlsó part, a szomszédos hegyek látképe nagy karikában tárult elébük. Megdöbbentően szép látvány volt. Az asszony néhány pillanatra megfeledkezett magáról, és mire visszakapta tekintetét, a fehér ingen a pici nedvességfolt két jó tenyérnyire nőtt. Lábujjhegyre állt, hogy felérjen odáig, és lekapta a lánykát.

Azon nyomban le is cibálta róla a könnyű nadrágocskát, és leguggoltatta. De minek kellett ez már? Eső után köpönyeg. Az urát is levetkőztette derékig, és egy perc múlva a két egymáshoz nem illő, arányaiban bizarr módon eltérő fehérneműt a diófa ágain lobogtatta az enyhe déli szél.

– Ez az Isten ujja – jelentette ki a zeneszerző –, itt kell házat építenünk, Borka! Mióta ismerlek, keresem a helyet, hogy hol építsünk mi együtt házat. Most megvan. Esküszöm, ezt láttam álmaimban, vagy ehhez hasonlót.

– A más szőlőjébe, Mihály? És különben is van itt ház.

Ellentmondásával csak lelkesíteni akarta, mert jó felesége volt a művésznek, és vigyázott rá, hogy sose oltsa lelkében a lángot.

– Eh, nem ilyen házra gondoltam én. Tisztelem ezeket a kedves vityillókat a hegyoldalban, de én égbe nyúlót akarok. A szobák egymás fölött lesznek. Annyi szoba, ahányan vagyunk, vagy leszünk. Ha annyian leszünk, olyan magasra nyúlik, hogy azon a domborulaton átlátunk, talán egészen az osztrák havasokig. Lapos, erős betonteteje lesz, és helikopterrel szállunk le rá. Ügyes kis helikopterrel.

– Helikopterrel te meg én, Mihály?

– Miért ne, ha egyszer teljes fordulatot vett a történelem. Alul kerülnek a pénzeszsákok és felül a szellem. Különben mit számít majd egy helikopter, ha a pénzt, amit eddig a háború zabált fel, költjük a saját kedvünkre.

– Kedves gyermek vagy te, Mikhaél.

– Nem én vagyok gyermek, hanem te vagy fantáziátlan, hitetlen, sőt rövid eszű, mint egy liba.

Borka átölelte kedvese nyakát, és így ültében könnyen megcsókolta koponyáját, mely boltozatos alakjával és finom dudoraival biztosan jelezte, hogy nem atléta az, aki vállán hozta gyermekét a hegyre és majdnem hogy a karján feleségét; nem is szenesember, hanem a szellem embere.

– Annyi emeletet építhetsz, amennyit akarsz. Rajtam nem múlik.

Útjuk néhány kacskaringóval az erdőbe vezetett. Ez még nem a hegy lapos tetején elterülő nagy erdő volt, csak keskeny, ritkás fasáv a sziklafalakról lezúdult köveken. Kisebb-nagyobb görgő kövek voltak ezek többnyire, de akadt azért köztük néhány leszakadt sziklatömb is.

A legnagyobbik kőtömbön dolgozott a színházigazgató nehéz kalapáccsal és hegyes spiccvassal. A felirat már készen volt, csak az ornamensből hiányzott még egy-két levél.

A költő hangosan olvasta a vésett betűket:

BÉKESZIRT

A művébe elmerült mester mind ez ideig nem vette észre őket. A hangra megfordult, eldobta szerszámát, és nagy lelkendezéssel átölelte őket. Ez az ölelés hosszadalmas volt, a lánykának érkezése volt belemarkolni a színigazgató hajába.

Kezet csókolt végül az asszonynak.

– No, ez rendes dolog, hogy itt vagytok. Mind megjöttök lassan. Megtöltenék más emberek is a házat, de én azt akarom, hogy a művészek hozzák helyre megkínzott lelküket ezen a tájon.

A színigazgatón vászonból készült lovaglónadrág volt, gumiabroncsból metszett saru, élénk színű kockás ing.

– Hogy kőfaragáshoz is értesz, sosem hittem volna – szólt a zeneszerző.

– Mindent teszek, amit kell. Hordom az eledelt a hátamon a megfáradtaknak, bort mérek, borjút vágok feketén, ha kell. Ezúttal követ faragok.

– Csak úgy, passzióból?

– Á, nem! Mondom, hogy azt teszem, amit kell. A BÉKE szó most felkapott. A Békeszirtnek híre megy, és ömlik majd a vendég. Telt házam lesz télidőben is, fogadni mernék. Az állomáshoz állítok táblát: „Út a Békeszirthez!” Remekül hangzik, mi? Rendezni tudni kell. Iskolás gyermekek jönnek ide madarak és fák napján. A tanító szózatot intéz hozzájuk a Békeszirtről, utána pedig betérnek a turistaházba egy pohár málnaszörpre. Sok kicsi sokra megy. Ha itt lesz az ősz, erdei málnát szedünk, csipkebogyót, áfonyát, és vitamindús szörpöket készítünk. Mondom, rendezni tudni kell, ez az élet alapja.

– És mikor rendez megint színházban? − kérdezte a zeneszerző felesége.

– Asszonyom! Mihály a megmondhatója és felettem az Isten: én nem vétettem senkinek, csupán annyi, hogy alkotókészségem virágzása éppen a gyorsan letűnt korszakra esett. Megbuktam kenyéradóimmal együtt, pedig mi köze van a művésznek a kenyéradójához?

– Micsoda pech. És veszteségünk valamennyiünknek.

A színigazgató hálásan meghajolt, aztán hóna alá vágta szerszámait, és megindultak.

Ötpercnyire volt már csak a turistaház. A gyalogút magasan vezetett. A nádtető tűnt fel először, majd a ház előtt elterülő terasz a vendégek színes csoportjával. Egyesek nyugágyakban feküdtek, mások kecskelábú asztaloknál italt fogyasztottak.