Zita amennyire lehetett, lakályossá tette az egykori lakatosműhelyt. Csak a dívánnyal nem tudott mit kezdeni. Expressz szőnyegtisztítóval átdörzsölte az ócska takaróját, ám a rugók görnyedtek voltak benne, és hiába helyezett párnát a lyukakba, az elragadtatás pillanatában is éreznie kellett egy-egy acéldrótot az oldalában.
– Ezt a nyomorult jószágot rendbe kell hozni, Zulu, vagy kicserélni egy tisztességes sezlonra.
– Szép dívány – mondta Zulu –, a háta, az még elsőrendű és szeretek rajta hátradűlni, ha figyelem a szobrot, amin dolgozom. Mit kezdenék sezlonnal? Verjem a falba a fejem?…
– Az más, ha azért kell, hogy álmodozzál rajta, akkor én is szeretni fogom. Mindenesetre veszünk rá másik huzatot. De nem ám akármilyet, erre nem valók a modern huzatok, majd én körülnézek a bizományi áru
