Diszharmónia

Fejezet 3

Azután, hogy végzett vele, nem volt kedve többé a sezlonon maradni. Ezt a sezlont különben is gyűlölte. Ott állt a széles francia ágy végében, és mivel a másik szobát ritkán fűtötték, hideg téli éjszakákon ott kellett aludnia régebben. Mostanában már nem. Már a második télen ragaszkodott hozzá, hogy a hideg szobában alszik.

Annyit meg kellett tennie, hogy bevesse az ágyat. Bevetette rendesen, de nem helyezte oda fejtől azt a hosszú díszpárnát, mely az egészet végigérte. A horgolt csipke alá, amely borította, sárga selymet tettek. Ezt a párnát gyűlölte. Bevágta a hideg szobába, és elhatározta, hogy majd csak akkor teszi a helyére, ha már hallja valamelyik szülő ismerős lépteit. Ezt a két fekhelyet összekötő párnát szerfölött gyűlölte.

Elkészülvén ezzel a munkával, az előszobaszekrény aljából előkotorta Ugi szerszámos ládáját. A konyhába vitte, és ott egy kombinált fogó, páka és cin segítségével megformálta drótból a kengurut. Élő kengurut talán csak egyszer látott az állatkertben, kép sem volt róla a házban. Mégis úgy fordult, hogy míg kezében a színházi újsággal a díványon feküdt, éppen a kengurut képzelte el magának. A figura nem is lett olyan, mint egy valóságos kenguru, de hogy kengurut látott a lelki szemei előtt, aki készítette, az bizonyos. Később a drótvázat befonta rafiával, és sokáig gyönyörködött benne. Méltán gyönyörködött, mert a legigényesebb ember is megállapíthatta volna, hogy szép, már akinek szeme van az ilyesmihez.

Zita tíz perccel előbb érkezett a főnökénél. Ebből öt perc arra kellett, hogy kilépjen a csizmájából és magas sarkú cipőt húzzon. Formás alakja volt, de valamivel alacsonyabb, mint szerette volna, azért toldotta meg magát a cipősarokkal s az emelt frizurával. Némi igazítani valója volt még itt minden reggel a haján s az arcán is. A második öt percben megtöltötte a kávéfőzőt.

Nagyon szerette a hivatalát. Különösen a két reggeli órában, mikor az osztályvezető általában még nem fogadott senkit. Ilyenkor és itt volt igazában otthon. Két idegen ember társbérlete volt nyolctól tízig a két helyiség. Társbérlet, amelyben teljes egyetértés és harmónia uralkodik. És a két idegen ember viszonya jobb egy házaspár viszonyánál, mert hiányoznak belőle a közös gondok.

Körülvette magát a reggeli kávé illatával, mely még inkább a békés otthon illúzióját keltette. Az órára sem kellett néznie, tudta, hogy mikor a kávébomba sisteregni kezd, akkor lép be az öregúr. Öregúrnak csak magában, gondolatban nevezte, soha senki előtt ki nem ejtette ezt a szót.

Az öregúr valóban belépett, és szénaparfüm enyhe illatát hozta. Nem volt erős, és mégis átütött a kávéillaton. És éppúgy hozzátartozott a reggel hangulatához, mint a másik.

– Hogy utazott, Zita asszony? – kérdezte, miközben levetette kabátját, a falba épített kis szekrényből kivette a vállfát, és gondosan ráakasztotta. Zita évek óta minden reggel alig legyőzhető ösztönt érzett, hogy elvegye tőle a kabátot, és maga helyezze el a szekrényben, de ezt illemszabályok tiltották. Ehelyett hát kávéscsészéket vett elő, törölgetni kezdte őket, és válaszolt a jól ismert kérdésre. Az a bizonyos utazás néhány megálló volt autóbuszon, de úgy volt szokás, hogy a feleletben benne legyen a véleménye az időjárásról, a közlekedés pillanatnyi helyzetéről, az emberekről, akikkel a buszban összepréselődött. Sőt engednie kellett, hogy az öregúr következtethessen az előadás formájából a hangulatára is. Esetleg arra, hogy kellemes vagy kellemetlen események emlékét hozta a családból. Ám magukra az eseményekre sosem volt módjában kitérni. Az osztályvezető bement a párnás ajtón, melyet ilyenkor mindig nyitva hagyott maga mögött. Körülbelül kilenc óráig az ajtó tárva is maradt minden reggel.

Valamivel később Zita egy kis műanyag tálcával elindult. A feketekávé mellé két szem mokkacukrot tett és egy karika Albert-kekszet. A küszöbön, melyet át kellett lépnie, egy darabon fel volt szakadva a rézlemez. Néhány hónappal ezelőtt egy fiatal műszaki rajzoló szakította fel azzal a kiélesedett vassal, amit a cipője orrára szegeztek. Majdnem hogy úgy esett be az osztályvezető szobájába. Az öregúr akkor szinte felháborodva jegyezte meg.

– Az a baj, kérem, hogy manapság vasat vernek az emberek lábbelijére. Ahogy a lovakat megpatkolják. Ha egy agronómus visel ilyesmit, az még érthető. De egy műszaki rajzoló!

Egyébként ő maga, az öregúr visszataposta a rézlemezt a cipője sarkával. Már amennyire lehetett, mert a szeg elugrott belőle, és a lemez újra makacsul felemelkedett, ha nem is magasabbra egy fél centiméternél. Csupán egy szeg kellett volna hozzá és néhány kalapácsütés. Számításba véve, hogy az üzemi épületek karbantartása éppen erre az osztályra tartozott, természetes lett volna, hogy azt a néhány kalapácsütést megtegyék. De elmaradt. Ez az épület éppen lebontásra volt ítélve, és már álltak az új irodaház falai. Egyébként azóta senki nem botlott meg benne. A takarítónők a rézlemezt úgy, mint eddig, rendszeresen megszidolozták a kilincsekkel együtt, és éppen mivel ragyogott, nagyon is feltűnő volt.

Zita máskor nem gondolt vele, de mikor kávét vitt, mindig eszébe jutott, hogy a küszöböt át kell lépnie.

Ezúttal nem jött ki jól a lépés. Tálcástul, kávéstul együtt felbukfencezett. Elterült hosszában az osztályvezető szobájában. A kávé kiömlött a parkettra. Még szerencse, hogy nem a szőnyegre, hanem éppen melléje.

Az öregúr felkelt, és Zita hagyott neki annyi időt, hogy odamenjen és felemelje. Sőt valamilyen gyermeki ösztönnel teljes súlyával a karjaira nehezedett, ahogy a hóna alatt átfogta, még az arcát is a keze fejére hajtotta. Csak mikor már egészen talpon állt, akkor kapott észhez.

– Jaj istenem!

Az osztályvezető ekkor lehajolt a cipőjéért, mely ott maradt a küszöbön, s nem akart hinni a szemének. Vas volt a cipő orrán. Nem szólt egy szót sem, csak a nagy csalódottság a tekintetében, mint akinek a legfőbb életelveit tapossák meg a legszűkebb környezetében.

Ó, igen, Zitának azóta naponta háromszor jutott eszébe, hogy leveteti a vasat a cipője orráról. De nem történt ez meg, ahogy nem történt meg a küszöb kijavítása sem.

Zita átvette a cipőt, és gyorsan belelépett.

– Hívjon egy takarítónőt – mondta az osztályvezető.

– Nem! – kiáltott Zita. Egy rongyot hozott, mellyel az írógépet szokta megtisztítani. Gyors és gyakorlott mozdulattal feltörölte a kávéfoltot, meg is fényesítette valamennyire a helyén a parkettet és ráhúzta a szőnyeget. Mintha valami bűnjelet kellett volna eltüntetnie.

Aztán megmosta hirtelen a kezét és másik kávét vitt. Az egész eset eddig olyan gyorsan zajlott le, hogy nem volt ideje a kávénak kihűlni. Mikor ezt sikeresen letette az osztályvezető asztalára, az nem várt kérdést tett fel neki.