Muzsnai Karáth Elekre nézett, mintha az tehetne erről az egész királytragédiáról.
– Hát, ami azt illeti – szólt Karáth –, ő véget akart vetni a háborúnak. Mindent megpróbált a szerencsétlen. De hát hiába…
– Hiába hát! Persze hogy hiába, ha egyszer Vilmos császár bízott a győzelemben – darálta a magáét Benedek.
– Kívánom, hogy szerencsésen érje el a határt. Tüdőbeteg szegény, egész biztosan tüdőbeteg – mondta József, de reá már nem is figyeltek, mert Muzsnai ugyanakkor lehullott arra a zsámolyra, melyen az imént Viola ült, és hangosan zokogott. Arcára tette a tenyerét, és ujjai között záporként hullott a könnye. De annyira, hogy valósággal kis tócsába gyűlt a frissen mosott padlón.
Viola odatérdelt melléje, és elkezdte simogatni a fejét.
– No, ne sírjon, Muzsi bácsi! Ne sírjon, hiszen
