Kétszer is kopogott Máté ajtaján, de az nem felelt. Megnyitotta az ajtót. Máté oldalra hajtott fejjel mélyen aludt. Az ajkán földöntúli mosoly ült. Viola odalépett hozzá, az asztalára tette a gyertyatartót, és kétszer is szólította.
– Máté! Máté!
A fiatalember átdobta fejét a másik oldalra, és aludt tovább. Ekkor Viola az arcát érintette, s kissé maga felé is fordította.
– Hallod-e, Máté! Kelj fel, át kell adnod a helyed a királynak!
Máté egy villanásnyira kinyitotta most a szemét, karját Viola nyakába fonta.
– Királynőm! – suttogta. Majd ismét leernyedtek a karjai, s újra mozdulatlanná vált. Ajkán az iménti szelíd mosoly. Viola hátrafelé lépdelve a legnagyobb óvatossággal osont ki az ajtón. Irént már egy öl hófehér ágyhuzattal találta a kisfolyosón.
– Anyám, ne bántsuk őt – mondta –
