Ki időt nyer, életet nyer. Ez az ultimó nyolcezer koronát jelentett volna. Igaz, hogy ebben az időben nyolcezer korona vajmi keveset ért. A lapokat hát leborítva hagyták. Ittak egy pohár bort, szivarra gyújtottak, és vártak.
Körülbelül fele éghetett el a szivarjuknak, mikor Simeon visszatért a gyertyáival. Sápadtan állt meg az ajtóban, s hiába szegeződtek rá a kérdő tekintetek, egy ideig nem jutott szóhoz, ezalatt hallani lehetett a nyitott ablakon át a távozó idegen, és a bakter lábának tocsogását a sárban.
– Itt a király – szólt végre Simeon.
– Miféle király?
– IV. Károly, a magyarok királya.
Ezt a lehetetlen hírt az első pillanatban egyedül csak Karáth hitte el. Aki ugyan kérlelhetetlen ellensége volt a monarchiának, sőt a független királyságnak is, de a tetemes veszteségtől őt ebb
